VALENT' INN

ZSÍR BALÁZS, PIKARESZK REGÉNY,
HUNGAROVOX KIADÓ, BUDAPEST, 2001
 

Érdekesség:

A sörözést színesítendő a Bluebox moziban (a nem régiben lebontott Kultiplex elődje) gyufázgattunk vasárnaponként Gángoly Attila [G. úr] kollégával. A sörözgettünk másik fele N. úr, azaz a honlap gazdája. Egyszer felvetődött, miért nem végzünk valami elmés-nemesb tevékenységet. Írjunk egy regényt! Akkoriban olvastam a Gil Blas-t. Írjunk hát pikareszket a rendszerváltásról! Legyen a hős Zsír Balázs! Valahogy így kezdődött. A kötetet számos nagy név méltatta Tüskés Tibortól Lázár Ervinig. Hogy hogyan lehet ketten egy könyvet írni, erről majd máskor, más helyen még megtudhatnak részleteket… Tíz év után talán Zsír Balázs is megrázza poros köpönyegét... Értsék, ahogy akarják...

ZSÍR BALÁZS (részlet)

TANÚVALLOMÁSOK


A szentté avatási pör tehát nagyobb hajba kapások nélkül zajlott le. Bár az ördög ügyvédjeként pöffeszkedő pápai meghatalmazott alaposan fölkészült hittudós is volt, akinél jobban egyik résztvevő sem értette a dolgát – semmit nem tudott megakadályozni. A vallomások döntöttek… égen-földön.

Alább az érdekesebbekből egy kis csokrot állítottunk össze; a szemelvények sorrendje kapkodó válogatásunkra vall; ezért (és még annyi másért) elnézést kérünk.
Ami a teljes anyagot illeti, csak a Vatikáni Titkos Levéltár legbizalmasabb okmányokat őrző osztályán hozzáférhető (a szerzők és a Svájci Gárda parancsnokának különleges, pecsétes engedélyével).

BORÚS DEMETER:
„Sokat éltem én már, de ily habókos víznek-szaladót bizony még nem láttam. Ám volt az ő egyéniségében valami megfoghatatlan, valami olyas erő, amely csak keveseknek adatik meg, s talán úgy hívják: hajlam mindennek, mi pokolbéli, a megélésére. Mondhatom, sok víz lefolyik még a Dunán, mire hozzá hasonlatos ifjú tapossa majd szűk hazánk végtelen országútjait. Kár, hogy Pestnél elváltunk azon a hajnalon... Sodródtam volna véle tovább is...”

HOMOR KOLOS:
„Édesz gyermekecske volt. Finom, inasz húszát szíveszen csókoltam volna, de mint a kámfor, úgy eltűnt. Készőbb olvasztam a lapokban: ő Magyarország ész a keresztény világ egyetlen élő szentje... Igen szajnálom, hogy izmosz kisz fenekét nem avathattam föl a szentemnek. Nagy dolog az, ha egy magamféle huszadrangú zseni egy szenttel hempereghet az ágyban... Vallom melleszleg, hogy a kitűnő emberek agyát isz elönti néha a kéjmámor...”

ZSĺR BALÁZSNÉ, DR. LEDEÉR ADÉL:
„Ekkora fallosza... ahogy itt az égben pernyeként lebegek és visszagondolok szerelmes napjainkra... úgy vélem, nem lehet ám akárkinek. A legjobb szerető volt, hűtlenségével gyötört, de még inkább magához láncolt így, hogy legvégül elemésszen. Sajnálom, hogy Kámát és Szútrát elvakult bosszúvágyuk vezérelte... Szegény Balázs. De én bízom a szent szerelemben, s hiszem: az égben találkozunk még... Nicsak, ha jól látom, épp ott közelít. Igen, ő az! Ezt a falloszt kilométerekről is megismerem, remélem, működik, és nemcsak szellemkép...”

PETŐFI SÁNDOR:
„Igen kellemesen csalódtam a maguk huszadik századában, ámde ennek oka egyedül Zsír Balázs. Érte érdemes újból és újból vállalni a földi életet, a soha meg nem szűnő forradalmak lélekmardosó tüzét. Karizmatikus embert ismerhettem meg személyiben, hozzá hasonló még a hősök panteonjaiban is kevés akad... Magyar életből mutatott példát. Hogyan kell remény nélkül, de töretlen elszánással, s mindehhez jópofát vágva, küzdeni a boldogtalanodásért. Higgyék meg: ő a legméltóbb a szent névre széles e hazában, még ha sokan inkább önmagukra is szavaznának...”

DANKÓ PISTA, SZEGEDI CIGÁNYPRÍMÁS:
„Muzikális embör volt, a roma dal értő hallgatója. Bár egyik fülin be, a másikon ki, azért amíg tartott a nóta, ujjával dobolta a ritmust... Azt beszélik róla a népök, hogy fajgyűlölő volt, de én ezt nem hiszem, lévén szegény feje is félig arabus.”

KÁMA–SZÚTRA:
„Grrr... hrrr... brrr... piff-puff-paff... dirr-durr... nyekk...”
 
NAPÓLEON BONAPARTE:
„Világhódító terveim részesévé akartam tenni, de valahogy távol állott tőle minden elrugaszkodottság... Hogy legvégül kifosztottam? Rekviráltam csak. Amúgy meg önként is odaadta volna azt a piszkos pénzt, hisz a szentek önként ádnak és áldnak... Ha Waterloonál őt állíthatom lovasságom élére, a szövetséges fattyakat egyetlen pillanat alatt szétrebbentjük. Mint Mózes, vezette volna a hadinépet. De ehelyett... két korsó sörtől berúgott Győrben... Miféle katonaszent az ilyen? Hm... Azért kedveltem a fiút...”

N. ÚR:
„Mint elfogult, s mint Zsír hasadt tudatának a jobbik fele, nem vallhatok mást: egy ily fergeteges, garabonciás bölcsességgel fölvértezett hős elméjének részese lenni a legnagyobb megtiszteltetés. Zsír Balázs megalkotta magát, lerombolta talmi korának bálványait, majd elhalálozott... Darab ideig majmolni fogják a kópét meg a kópé teremtette műfajt, aztán rájönnek talán: Zsírt nem utánozni, hanem megtagadni érdemes...”

G. ÚR:
„Fájó, de most az egyszer egyet kell értenem az előttem szájaskodóval... S még annyit: törjék csak ripityára bátran a Zsír tartotta tükröt, hogy mögéje kandikáljanak!...”

AZ IGAZSÁGÜGYI ELMESZAKÉRTŐ DEBRECENBŐL:
„Ki az a Zsír Balázs? Sose hallottam ezt a förtelmes nevet!... (Kicsivel később, a vasszűz szorításában.) Szakmai életem nem tűri a csődöt... jaaaj!... ám ez a Zsír vagy hogy is hívják maga volt az emberiség csődje. Folyamatos nem-itt-léte az itt-létben... auuú!... már túlmutat a pszichológiai kereteken... (Ekkor szétnyitották és kicipelték a vasszüzet.) Ah... Mindenesetre a röntgen kimutatta, hogy nevezett beteg jobb és bal agyféltekéjében egy-egy berendezett dolgozószoba található. Bennük egy-egy íróféle ül. Mikor interperszonális kapcsolatba kerülnek, azaz szidják egymást, mint a bokrot... nos, akkor Zsír őrültsége is fokozódik... (Erre persze visszacipelték a vasszüzet.)”
 
HANY ISTÓK:
„Vízi remeteségem legnagyobb élménye volt, midőn összehozott jó szerencsém a menekülő avagy futó remeték családjába tartozó Zsír Balázzsal. Őt megismervén újra kedvet kaptam a diszciplinákhoz, de aztán ráeszméltem egy vegytiszta pillanatomban: sokkal kevesebb tudás, agyasság is elegendő ahhoz, hogy az ember fénylőn betöltse a mindenségben számára hagyott űrt... Zsír földi üstökös volt. Kár, hogy az üstökösök csak csodaszámba mennek e reál-tanoktól elbutult bolygón...”

KOLOMPÁR NEMZETSÉGBELI JÓZSI:
„Hááát... az egy nagy zsivány vót, hogy a devla rúgná ki a belit. Csóró apám se emlékezett, dik, hasonló jajnehajderra. Megizzasztott minket sokat ez a pinareszk vagy micsuda fickó. Olyan csiba feje vót, de mán hiába is pislogtunk feléje, nem lettünk okosabbak a látványtul. Még jó, hogy bemószerolták száz ződhasúér’... Hijnye... Istenér’ se látogatom meg a gázsóját azon az égi sitten. Brácsázzon csak a szent csávók között...”

I. ANDRÁS:
„Bizon mondom néktek, két szkriptorok, a legnagyobbat tehettétek, mikor árkusaitokra róttátok a kegyes ember életit... Zsír Balázsnak köszönhetjük Tihon hegyén a gyenyerű apátságot, bár már furcsa, cifra ábrázatot öltött. S a grammatikusok is mily hálásak lehetnek e szeleverdi kalafaktornak, aki per pedes apostolorum vitte véghez mindazt, mi másnak még a Pegazust megülve sem sikerülhet... Méltán nyert birtokot Gyenesdiáson... Hogy nem foglalhatta el jószágait?! A kirielejszumát! Megbüntetem a helyi ispánt, csak packázzon a koronás fővel! Ürdüng vigye...”
 
BURJÁN KÖTELES:
„Sajnos, az ifjú parvenü, bármennyire is képes volt a tömegek manipulációjára, nem bírta a hosszan tartó tömjénezést, így aztán aligha csoda, hogy lovagiatlanul távozott a politika mezejéről. Egy azonban bizonyos: ily ékes retorikával még én se találkoztam Magyarhonban. Nagy kár, hogy mindeme tudást nem a köz javára, hanem saját glóriájának fényesítésére használta föl... Kétségkívül csodás alak volt, de csoda-lényét a társadalom teremtette meg kollektív fantáziálgatásaiban. Ha tömören kellene fogalmaznom, bár ez nehezen megy, akkor azt mondhatnám: Zsír Balázs tulajdonképp nem volt más, mint marcipándísz egy szalmonellás orosz krémtortán...”

Utóbb kiderült, hogy Burján Köteles tanúvallomását, különös tekintettel a befejező hasonlatra, kis híján törölték a titkárok. A bíborosi tanács finnyás ízlésű és ízlelésű tagjai határozottan megbotránkoztak (főleg a torta nemzetisége csípte a torkukat, akarom mondani, a szemüket).
Annál többre becsülték a derék kardinálisok az alábbi – kissé homályos – tanúvallomást...

KISHERCEG:
„Igen, én ajándékoztam Zsírnak a glóriát, mert benne egy olyan földi lényt ismertem meg, mint jómagam is vagyok. Én a bolygók, ő a városok vándora volt, ámde hiába élt az emberek között. Akárcsak a lámpagyújtogató, magányával figyelmeztetett: a fölöslegesség nem több, mint az unatkozó homo sapiens dédelgette gyom... Nem érthették meg, mert megelőzte korát, s megelőzte önmagát is, ahogy a látvány előlegzi a repülőgép zaját. ĺgy rejtezett örökös rohanása mögött a mondanivaló: félelem a boldogságtól... S hogy mi a boldogság? Az, mikor eggyé válik az ember önmagával, és ami külsőleg látható, nem haladja meg a bensőbb lényeget. Amikor a látvány nem előlegzi meg a zajt; amikor a fény nem csupán üzenet, hanem része is a megérkezőnek... Csak hát így elveszne a misztikum. Zsír Balázst azonban, akár mécsest az olaj, e misztikum izzította, s vonta fénykörébe...”
 
LOPEZ KOLUMBIÁBÓL:
„Hát nem is tudok... Mit is beszélhetni egy San Salvadorról, egy Jesusról?... Evett, ivott, mint mindenki közötted; evett tripet, ivott mákot, es boldognak volt, akár mi. Csodás képeket vetített nekünk a fejekben, es mi elrévülni a mirákolomoktól... Sajna, nem sikerül őt áldozni föl, pedig akkor térkép csúszik össze, es Bogotá elővárosa lenni Sopron...”

ABU NASSZER HAMUKA:
„Eljött, s kimozdította ezeréves tétlenségéből a turult. Eljött, hogy dicsfényével tovaűzze az éj-sötétet kedvelő kártékony fajokat... Ámbátor személyesen soha nem volt szerencsém hozzá, mikor elsüvített mellettünk, megcsapott valami isteni fuvallat, jobban mondva: a mennyei huzat... ahogy nyitva hagyta egekből jöttében a mennyország kapuját, s leviharzott a földre magyar igazságot tenni, lesújtani a magukat túl sokra tartó, felfuvalkodott kis zsid... senkikre...”

SOBRI JÓSKA:
„A legjobb betyár válhatott volna belüle, ha valami megfoghatatlan érzemény folyvást nem űzi-hajtja. Jó cimbora volt, nemes lélek... A Festetics szukával alaposan pórul járt... Nagyon értett még a cselvetéshez, de mindég nyíltan állott ki a kifosztandókkal szemben. Egyesítette az évtizedek óta széthúzó betyárságot... Kár, hogy odalett. Megeshet, politikusok fejvadászai tették el láb alól, mer' nagy veszedelmet jelentett az összes élősködőkre és henye népekre... Csak ne hagyta volna nyakamon azt a hiszterikát!...”

GALAMBNÉ MANGEL KAROLINA, A NEVELŐANYA:
„Ó, drága, egyetlen gyermekem!... Elhagyott engem, még kötéllel sem lehetett itthon tartani. Néha-néha visszatért, de legutoljára már föl se ismertük, olyan ijesztő lett a fizimiskája. Sebhelyek borították és valami rettenetes fénykarika ugrált a feje körül... legalábbis effélét mesélt Bendegúzom... Így tesz tönkre mindenkit ez a nyavalyás ország!... Még hogy szent? A fogadott fiamból? Nem tudom... hülyének néznek maguk engem; sokat éltem én már ahhoz, hogy ekkora blődséget elhiggyek... Amúgy meg miért csináltak belőle szentet?! Inkább hagyták volna élni...”

GALAMB BENDEGÚZ, A NEVELŐAPA:
„Megzabolázhatatlan, kivagyi kölyök volt. Rossz lóra tettünk, amikor örökbe fogadtuk. Olyan már, mintha nem is mi neveltük volna... Több keserűséget okozott ez szegény szüléinek, mint a kohóba pottyant miniszter a hazájának... Dunaújvárosból nem indulhat ki semmi számottevő, mert ez a hely a világvége, vasbetonnal megtámogatva. Különben is, hagyjanak már békén! Kihűl a csirkepörkölt, megmelegszik a sör, elveszti frissességét az újság. Kispolgárok vagyunk mi. Jár nekünk egy nyugodt vasárnap!”
 
ZSÍR BALÁZS GIMNÁZIUMI OSZTÁLYFŐNÖKE
(akiről a regényben a szerzők hanyagságából egyetlen szó sem esett):
„Hiperintelligens gyerek volt. Már hét éve...! Hogy rohan az idő!... Mivel egy árva betűt sem tanult, ákombákomokkal írt, dadogva küszködött, hogy megértesse magát. Bár szüntelen bukdácsolt, nagyobb tisztelet övezte, mint lángésznek legkevésbé sem nevezhető, ám kitűnő előmenetelű, magolós társait... Csak a zseni vág bele a semmibe. Csak az ösztönös géniusz képes ilyen pályát befutni... Inkább lenne harminc hozzá hasonló gyerekem az osztályban, mint ugyanannyi undok okostojás vagy reménytelenül sötét fafej...”

TINÓDI LANTOS SEBESTYÉN:
„Semmi zenei hallással nem rendelkezett vala, de rettentő embernek ismerém meg. A török hadak nemcsak Egerből futottak volna ki, de Magyarországból, Anatóliából, többet mondok, egész Kisázsiából is, ha akkortájt él... Így azonban beléplántáltatott a százötven év nyomorúsága, búbaja. Legbévül hordta, mint vetélésre ítélt magzatot, a sanyargatottak örök gyermekét, mely magától persze sose cseperedék föl: a Reményt. (Ezt a mondatot versbe rovom, nótát szerzek hozzá, és bészerkesztem a Cronicá-ba is!) Visszatérvén Balázs vitézre: ha nagyságos Dobó István üdejében tűnik föl, lantomra mondom, megéneklem...”
 
A MEGERŐSZAKOLT GYULAI NŐ
(aki továbbra is eskü alatt vallja, hogy a szatír Zsír Balázs volt):
„Bár visítottam és rúgkapáltam, amint belém hatolt, éreztem, hogy isteni búzavetésnek leszek televénye... Azóta az ivásról is leszoktam; helyette a görög mitológiát bújom napestig... Nézzék ezt a gyönyörű gyermekecskét! Tőle van. A nagy embertől. A szent szatírtól. Az aranyvesszős Hermésztől... Hát hová tette az eszét ez az ország? Miért kellett halálra üldözni? Az ilyen férfi arra született, hogy szépasszonyokat kergessen szerelmi kétségbeesésbe és gyufaoldásba. Ehelyett értelmetlenségek miatt űzték-hajtották... Remélem, a végzet harsonása is ő lesz! Megérett a pusztulásra ez a vaksi világ...”

VATA:
„Pogán bálvánnak se utolsó ez a Zsír nembéli Balázs. Táltosaink az utóbbi időben mind gyakrabban révednek el, az ő nevit hajtogatván. Be kár, hogy körösztény szentet hamisítának egy ízig-vérig megyeri vándorbul!... Egyszer találkozám is véle Fehérvárott, akkor azt sugallotta: térítsük vissza a magárul megfeledkezett népet a füvek, fák, források imádásához. Fogjuk varkocsba a hajunkat, és újra tanuljuk meg az íj használatát! Osztán raboljuk ki a bécsi révet övedző szupermarketeket, az Óperencián is túl, huj, huj, hajrát vagy háromszori turult kiáltván!”

GELLÉRT PÜSPÖK:
„Érdemes volt-é mártírhalált halnom, Kelen hegyirül alábucskáznom, midőn ily szentségtelen szent is bekerülhet a kiválasztottak közé?! Mert kérdém én: mivel mutatott példát ez az ember: a szüzesség erényinek gyakorlásával, vagy hősi halálával, mit a keresztyénség védelmiben érdemlett ki? Vagy a hitet erősbítő csudatételekkel? Nem!... Ez a felkapaszkodó sátáni árny-alak, akit hasztalan áldék meg Fejérvárott, kijelenthetem: egy szemfényvesztő, csaló, és túlságosan is földhözragadott ahhoz, hogy égi babérok után ácsingózzék...”

KRISZTUS FÖLDI HELYTARTÓJA, A PÁPA:
„Bár a magyarországi klérus egyes tagjai hevesen tiltakoznak, elhatározásom megmásíthatatlan: Zsír Balázs kanonok szentté avatását, ha törik, ha szakad, véghez kell vinni. Talán ezzel a gesztussal, mely egyszersmind kötelességünk is, kiengesztelhetjük a XX. századra méltán megorrolt Istent... Sokan bírálnak, miszerint az egyházi hierarchia csúcsáról csak a Szt. Péter-székesegyház kupolájáig látok el, s e szűk horizont középpontjából igyekszem a világ katolikus felének életét irányítgatni. Mindez rágalom, mert Varsóig is ellátok, ha kell, s nem képzelem istennek magam, csak annak hű...” (A dokumentum széle itt elrongyolódott; alighanem a levéltárban tanyázó egerek egyike rágta meg.)

JURISICS MIKLÓS:
„A legkülönb katona-bankár lehetett volna belüle, ha nem játszik inkvizíciósdit... Ha vélem marad, irdatlan, márványból való pénzügyi központot emelénk Kőszeg várromjain, ahová, mint kaptárba a herék, begyűlének e hon legagyafúrtabb ingyenélői... Aztán dollár-fellegvárunk magasából pottyanthattunk volna az alant tülekvő senkiháziakra, Bécstől Sztambulig... De hát Zsír szentté akart lenni, nyelni vágyván az éhkoppot. Így veszének ki a tálentumok széles e hazából...”

DELIRÁLÓ PÉCSI JOGÁSZTANONCOK:
„Valami glóriás bölcsész-betyár bejött a törzskocsmánkba, aztán meg két buzi, akik megkéselték... Hogy azt hívták Zsír Balázsnak, aki először lépett be? Ki a francot érdekel! Hagyjanak minket inni!...”

Talán csodálkozik az olvasó, hogy ilyen (szó szerint) szókimondó tanúvallomások nyomán is szentté avatták pikárónkat. De hát kellett egy kelet-közép-európai „messiás” a Krisztus utáni második ezredév végére, s dicsfénnyel egyes-egyedül Zsír büszkélkedhetett. Az egész humbug persze a hebehurgyán ajándékozgató, botcsinálta idealista, vagyis a Kisherceg műve, hisz G. és N. urak – elmeállapotukra hivatkozván – elhárítanak maguktól mindent, ami a felelősség főnévvel összefügg.
Ám halljunk még egy utolsó véleményt:

BABITS MIHÁLY:
„Zseniális emberrel hozott össze jó sorsom, mikor Zsír Balázs átlépte a küszöbömet. Az élet poeta doctusa ő, s egyben a poétika kezelőorvosa. Hisz annyiféle kór marcangolja a Parnasszusról sárba rángatott igaz költészetet, hogy szinte csodaszámba megy, ha valaki fölemeli azt a szemétből – s mint izzó-fájó billogot, húsába égeti: költő vagyok... Sajnos, a piperkőc fűzfapoéták náthás, orrhangú magakelletése és irodalmi kéjelgése elnyomja a sercegő emberhús illatát... Azonban Balázs addig-addig locsolta önnön zsírjával a billogot hevítő tüzet, míg szócsöveit, két megtévelyedett írócskát, a posztmodern irodalom szűk ösvényére terelte...”

Megjegyzés: Nem sokkal e hősünket méltató, minket ledorongoló vallomása után a jó és naiv Babits Mihály is az általa lenézőleg emlegetett „prosztómodern” irodalom szűk ösvényére tévedt. Megalkotta (az időközben meg- és letagadott Zsír Balázs ihlette) borzadályát, a Vers a pulykaól mellől c. nagyszerű, a kritika által egekig magasztalt költeményt, melyből a jövendő poeta doctorandusai okulására idézünk is két értelmesebb strófát:

Koncon élek, fojtó nyál dühöszt.
Dög-perc biztat, pulykaredők közt!
Félem e ripők egyházat, azt,
amit barmolt a kópé kamasz
pulykáinak. Hályog a tana,
de kínos, Ledeér a pap(á)ja...

Liba-pőre karaván halad
kanyar-ábrás „banánjainak”...
Boris, ne szekálj, légy fingossan:
rét is, mirha, kence, húgyutam!
Kenne Zsírt falevél-szemed-é?
Vérezé, Benn Hurka, szake-lé...

Ez a vers úgy süllyed sorról sorra, a babitsi klasszikus magaslatról a szavak zűrzavara felé, ahogy a századelő költői útravalója süllyedt el az ezredvég (szöveg)irodalmi mocsarában. Végül már nemcsak az útravaló gabalyodott bele az érthetetlen mondatok hínárjába, hanem maga az út és a rajta riadozó, fejét kapkodó olvasó is.

Szó, mi szó: a mocsarakat okosabb lecsapolni – a sörrel együtt…