Rólam írták
Hitel - Névjegyen II. (novella, pályakép, interjú)
***
NO! JÉ! AVAGY EGY MAI, MAGYAR MERÉNY
Élet és Irodalom (Bohár András)
Észak-Magyarország (Horpácsi Sándor)
Déli Hírlap (BAZ megye)
ROSKADÁS
könyvtár.hu
Az Irodalom Visszavág
Szabad Föld
ZSÍR BALÁZS
Az Irodalom Visszavág
Napút
Magyar Napló
Napi Magyarország
Gluck
JAPÁNKERT
Szépirodalmi Figyelő
Az Irodalom Visszavág
Új Holnap
MAGYAR RULETT
Eső
spanyolnatha.hu
Magyar Napló
Magyar rulett, fájó gondolatok
Magyar Hírlap (Boldogh Dezső)
CSÍPES M@TYI
spanyolnatha.hu
Tevan Alapítvány
BIZTOS FOGYÁS
Polísz, krater.hu
prae.hu
ECETTEL SAVANYÍTOK [MEMENTO MÓNI]
Metropol
est.hu
barkaonline.hu
Ezredvég
Kortárs
irodalmijelen.hu
spanyolnatha.hu
Hitel
Új Könyvpiac (17. oldal)
ZSÍR BALÁZS OLAJRA LÉP
Líra Könyvklub
metropol.hu
PÁTERNOSZTER
kultography.hu
irodalmijelen.hu
metropol.hu
kortárs.hu (Kortárs lapban is)
HOVAVONATOZNI
metropol.hu (interjú a kötet kapcsán)
spanyolnatha.hu (Csepcsányi Éva recenziója)
irodalmijelen.hu (Boldogh Dezső recenziója)
[Irodalmi Jelen nyomtatott verzió]
Agria (Szepes Erika tanulmánya)
holdkatlan.hu (Simon Adri írása)
Versmondó (Novák Imre írása)
Magyar Napló (2016/3; Simon Adri írása)
ÁLOMTOURBINA
metopol.hu, majd drot.eu (Gángoly Attila interjúja a könyv kapcsán)
Nyugat Plusz (Szappanos Gábor recenziója)
Pannontükör Online (Jahoda Sándor recenziója)
Irodalmi Jelen (Boldogh Dezső recenziója)
Holdkatlan (Boldogh Dezső recenziójának átvétele)
Partium (2016. tavasz / Sz. Tóth Gyula recenziója)
spanyolnatha.hu (Ribáry Zoltán recenziója)
Kortárs (Gáspár Ferenc recenziója)
Hetedik (Novák Imre recenziója, mely eredetileg az Agriában jelent meg)
A SZOMSZÉD DINOSZAURUSZA
***
Novák Valentin: No! Jé!, avagy egy mai magyar merény
ÉS, Ex Libris, 1995. január 6. (Bohár András)
S hogy a szerkesztettsége, és ugyanakkor ennek lehetetlenség iróniája mennyire jelentékeny a kilencvenes évek prózájában, azt jól mutatja Novák Valentin első könyve, "...amelyben nem történik semmi, csak az álom-szőttesbe belekeveredik néhány valóságelem". A mindennapi élet ismétlődő elemeinek víziószerűsége és a műalkotás, a költő világa egybeolvad. Tetszés szerint beléphetünk még a történetbe, s azt bármikor otthagyhatjuk.
A második részben már megszólíttatott az olvasó, kiváltképp a hivatásos műítész: "...amelyben a tragédia egy belső (elválasztású) monológ kapcsán erősödik föl; valamint az omnipotens elbeszélő hanyatló lelkekben turkál; s jelen lehetnek, többek között, egy manifesztum papírra vetésénél, ajánlom utóbbit hermeneutikusoknak ..." Már csak egy választásunk marad, önmagunk feltárásába kezdeni, kellő komolysággal, mert ez másképpen nem sikerülhet. Vállalva a megértéstan soha nem kiismerhető művészetének életfogytiglan tartó munkáját. Eddig a racionalitás pátosza és ellenpontja.
Az újabb fejezet - "...amely a mirákulumok fejezete, s mint ilyen - opponál az előző, racionálisabb résszel" - énünk másik részét kapcsolja be. A más-világba, a másik világba kényszerít. Itt minden lehetséges. Az is amiről tegnap azt gondoltuk, hogy képtelenség, s annak szétfoszlása is, amit ma bizonyosságnak hittünk.
A rákövetkező, "...melyet a kultúrsznoboknak, szövegelemzőnek, s más fura lényeknek ajánlok ... " - nyitó citátum már a rekonstrukció szerteágazó szerzői javaslatát indítja. Az "egyszemélyes jelen" csak a poétikus hozzáférhetőség kiinduló és végpontjait figyelheti. Ez készíti elő a távozást a transzcendensbe.
"... amelyben Fics úr belép a transzcendensbe, s ott kushad a világ végéig, bár erről már nem szól az írás ..." A kör bezárult, mert nem tudjuk, hogy az újkori vízözön következményeként jelentkezik-e ez a végső, mindent eltörlő gesztus, vagy csak álmodtuk az egészet, és felébredtünkkor ezt mondjuk: NO! JÉ!
Novák Valentin első munkája nemcsak a jelzett szerkezeti következetességek tekintetében igényesen megformált szöveg, de a poétikus struktúrák, nyelvi játékok, lendületes versbeszéd-applikációk lehetővé teszik azt is, hogy rákérdezhessünk a különböző racionalitásformák, életvilágok természetére, elmaradhatatlan iróniánk lényegiségére s az ellenpontok esélyére.
***
Novák Valentin és az Új Bekezdés Egyesület első regényéről
Észak-Magyarország, Kultúra, 1994. július 30. (Horpácsi Sándor)
Provokációnak tűnhet (nem annak szánom) néhány nappal a Fiatal Írók III. Országos Fesztiválja után, ha (régi) meggyőződéssel vallom, hogy egy irodalom felnőttségét nem a líráján, hanem a prózáján lehet mérni. Ha a líra az ünnepé, akkor az epika a józan hétköznapoké! Minden tisztelet a költőké, akik azt mondják el, hogy mi a véleményük a világról (legtöbbször csak önmagukról), de az eligazodáshoz szükséges tudnunk, hogy valójában milyen is a világ. Ezért kell levennünk a polcról Horatius, Petrarca, Heine, Puskin, Petőfi, Ady stb. mellett az Iliászt, a Háború és békét, a Goriot apót, a Varázshegyet, A falu jegyzőjét, a Zord időt, az Edes Annát, a Rokonokat, Avraham Bogatír hét napját, nem sorolom a példákat. Örömömet szeretném 'kifejezni, hogy az említett találkozóra az Új Bekezdés Irodalmi Alkotócsoport és Művészeti Egyesület végre (első!) prózakötettel jelentkezett.
Kócos ez a regény, kicsit vad, polgárpukkasztó, de az máris megállapítható, hogy szerzője tehetség, markáns véleménye van a világról, még fogunk találkozni a nevével. A fiatal írók mentségére el kell mondani azt is, hegy korunk, korszakunk egyáltalán nem kedvez a, prózának. Nem a viharos, dinamikus változás, hanem a stabil értékrend hiánya miatt. Igen, zavarban lennék, ha most lennék huszonéves, hogy mit fogadjak el mértékadónak, hitelesnek. Mert az epika, éppen azáltal, hogy elmond valamit, ítéletet is mond az adott világról. A falu jegyzőjéből megtudjuk, hogyan látja egy liberális főúr a feudális Magyarországot, az Édes Annából, milyen a félfeudális polgári világ, a Háború és békében benne van a Napóleoni háború, a XIX századi Oroszország, illetve annak csődje, ami előrevetíti a Lenini szörny árnyékát stb., stb. A fiatal író ítéletet mond - nem is tehet mást - az,előtte járó generációkról. Nos, Novák Valentin ítélete lesújtó. Mert mit csinálnak a hősei - öregek és fiatalok egyaránt? - isznak, böfögnek, hánynak, házasságot törnek, olykor gyilkolásznak. Érteni vélem, hogy nincs is kiemelhető főhőse, főszereplője a regénynek, hacsak nem az Idő, amely szárnyalva suhan, s mint a regénybeli árvíz, maga alá temet mindent. Egészségesen szemtelen és csúfondáros Novák Valentin, s nem csupán nyelvezetében az. Mert akinek kedve és türelme van (de hagyjunk valami feladatot Novák Valentin leendő monográfusának is) az felfedezhet stílusparódiákat is a szerző hol líraian telített, máskor pepecselő, objektivitást mímelő szövegében, Magyarán több olvasta is lehetséges. A legdurvább, legprimitívebb, ha kriminek olvassuk. Két gyilkosság és egy öngyilkosság adja a sztori vázát, de az igazi információ - megengedem ez furcsa megállapítás - maga a regény hangulata. Mintha minden mozgásban, az elmozdulás állapotában lenne, amelyben a legbiztosabb, legnyugalmasabb pont a kocsma, a pohár (amelynek tartalmát aztán ki is adják - alul-fölül - a hősök). Lehet ezen akár megbotránkozni, de nem célravezető, mert cáfolni nehéz. A regény utolsó fejezete a világot "festő" istené, már-már idill, amibe beledörren a gyilkos sörétje, amely felismerhetetlenné roncsolja az áldozat fejét. Innen kell folytatnia Novák Valentinnek. Kívánom, hogy vidámabb élményeket gyűjtsön, s legyen ereje, kedve, szerencséje epikus(abb) nyugalommal ábrázolni világunkat. Mert a készsége már megvan hozzá.
***
"Csúszunk a lejtőn megállíthatatlan"
Novák Valentin regényéről
Déli Hírlap, 1994. szeptember 30. (V. Dobák Leonóra)
Sajátos célt tűzött maga elé az alkotó, amikor elhatározta, hogy a céltalanságról készít játékot. Játékot, mégpedig nem olyan hagyományos társast, hanem kirakósat, a "Deus Ex Machina játékgyár" kivitelezésében. Segítségével ki-ki összerakhatja saját, különbejáratú Bárkáját. A feltaláló és a gyártó ügyeltek arra, hogy az apró építőkockákat nagyon tudatosan, előre eltervezett sorrendben emeljük ki a dobozból, s ne kedvünk szerint, esetleg véletlenszerűen, "amelyik épp megtetszik”-alapon. A kirakós játék így nem az elemek láncszemszerű egymáshoz kapcsolása állal lesz teljes. Az egyes elemek ellentétes pontokból kiindulva haladnak a középpont felé, s amikor az utolsó lapocska is a helyére kerül, válik a játék egésszé. S hogy mit kezdjünk az elkészült vízi alkalmatossággal? Mondjuk, evezzünk el abba a "szép, de rossz" faluba, ahol úgyis kiszolgálnak minket a kocsmában, hogy ki sem kell szállnunk a bárkából. Ahol az emberek víz felett s alatt élik "békés" hétköznapjaikat. Tér és idő, valóság és álom a szó szoros értelmében mosódik egymásba e céltalan játékban. Mosódik, mert mi akkor csöppenünk bele, amikor a folyó (talán hosszas megfontolás után) úgy dönt, hogy felzabálja a falut, papostól, pékestől, mindenestől, nem feledkezve el a kocsmáról sem. "A kocsmáros nyitott ajtót. Kiszolgálta a vendéget. Aki fölhajtott kétszáz liter sört. Száz liter bort. Harminc liter rövidet. Evett hozzá húsz kiló virslit. Mustárral. Kenyérrel. Négy tökrészeget. Egy kólázót. Egy házimacskát. Összetörte a berendezést. Megfojtotta a kocsmárost, s fizetés nélkül távozott a hátsó, udvari kijáraton."
A játékhoz tartozó bábuk látszatra nem különböznek a más játékoknál használatosaktól: Mária a megvénült lotyó, Jónásné a tanácselnök meddő felesége, Pálpuszta Rezső a tekintélyes gátőr, Rigola Gáspár, századunk Csipkerózsikája. Nincs rajtuk és bennük semmi különleges, már-már annyira általánosak, hogy épp emiatt válnak egyedivé. Nem így Fics úr. Aki megszállottan ragaszkodik kopottas műbőrkabátjához, s aki tíz éve látott hozzá novellafüzérének megírásához. Fics úr az, aki nem csupán tartozéka, hanem nélkülözhetetlen része a játéknak…
A használati utasítás részletes ismertetésétől a továbbiakban eltekinthetünk, hiszen minden egyes játékban megtalálható. Mi mást kívánhatnék az alkotó, a gyártó, a magam nevében, mint: "Örüljön szerencséjének! Jó játszást a No! Jé! összerakó játékkal!"
***
A Börtönújság poétája
Novák Valentin: Roskadás című kötetéről
Szabad Föld, 1997 (Lőkös Zoltán)
***
Szerelmi zen-gető
Novák Valentin: Japánkert című kötetéről
Új Holnap, 2004 (Fecske Csaba)
Recenzens reméli, hogy írása végére érthetővé válik a rejtélyesnek tűnő cím. Amennyiben mégsem, úgy tévedtem, és megkövetem a kedves olvasót, akit játékos kedvemnek engedve akaratlanul csőbe húztam. Szándékom ellenkező: magammal vinni őt, beinvitálni egy verseskönyvbe, a Japánkertbe.
Novák Valentin könyvét úgy olvastam el, hogy már eleve tudtam, írni fogok róla. Önként és dalolva vállaltam, hogy recenzeálom, amit végül is nem bántam meg, bár az olvasás élvezetében zavart, a gyönyörködés élvezetét némileg gátolta a feladat figyelmeztető és fegyelmező szigorúsága, az, hogy az olvasás valami célból történik. A műélvezőt legyűrte bennem a hivatásos olvasó, akinek ugye nem éreznie, hanem tudnia kell a dolgokat. Nekem legyen mondva!
Novák Valentin-művel 1994-ben találkoztam először, akkor jelent meg éppen itt Miskolcon pályanyitó kötete, a No! Jé! című kisregénye, melyet a hozzá hasonló korú irodalmárokat tömörítő Új Bekezdés Művészeti Egyesület adott ki. Novák Valentin könyve kiemelkedett az itt megjelent könyvek mezőnyéből. Emlékezetem szerint Horpácsi Sándor, az azóta elhunyt, érzékeny tollú, minden újra fogékony miskolci irodalmár is nagyra értékelte, szép jövőt jósolva az új prózaírónak a helyi napilapban megjelent kritikájában, s ami talán szintén nem lényegtelen, a korban Novák Valentinhoz közelebb álló fiamnak is tetszett a könyv, sőt máig a kedvencei közé tartozik.
Horpácsi valami olyasmit írt, hogy ennek a regénynek a tartalma a hangulata. Találónak érzem még ma is ezt az egyébként szokatlan megállapítást.
A Japánkert most újra megmutatja Novák Valentin hangulatteremtő erejét, a mintegy félszáz versből fölépített kompozíciónak olyan atmoszférája van, amely alól nem vonhatja ki magát az olvasó. De miért is akarná?
A Japánkertben különös, titokzatos világba lép az olvasó, ahol: "A végpont messzesége álmos vágy csupán". Törpe fácska híd korlátja lettél / Kislány vére izzó asszony-arc. / :Költő vagyok, hold-ezüstből élő, / s odább aranyt lehel a tó." Egzotikum, természetközeliség, ebben a világban az ember szimbiózisban él az őt körülvevő természettel, nem rabja és nem rabtartója annak, szinte feloldódik benne.
Novák Valentin úgy tud finom lenni, hogy nem finomkodik, sohasem esik a keresettség hibájába. Avval, hogy nem kimondja, csupán felvillantja, jelzi - fontosabbá teszi, mert titokzatossá a tárgyát. Beszédmódja tehát implicit.
A titokzatosság, lebegtetés nem lesz zavarossá. Sejtelmes és nem kusza. A textuson nemigen lehet felfedezni szövés- és szálhibát.
Műfajváltogató szerző az 1969-es születésű Novák Valentin, aki a pályanyitó kisregényt követően verseskötettel jelentkezett. (Roskadás, Seneca Kiadó, 1997) A Japánkertet megelőzően jelent meg a Gángoly Attilával közösen írt Zsír Balázs című pikareszk regénye (Hungarovox, 2001). Azt most még nehéz volna és talán fölösleges is megállapítani, hogy melyik az igazi műfaja, a vers vagy a próza. Talán még maga sincs tisztában, melyik műfaj biztosít nagyobb lehetőséget számára, hogy kifejthesse mondanivalóját a világról. Lehet, hogy választania sem kell. A vers nem zárja ki a prózát, a próza sem a verset. Különben is: olyan fiatal, van még ideje önmaga kiteljesítésére.
Nézzük hát mindezek után a Japánkertet, mely idén jelent meg a Parnaszszus Könyvek negyedik darabjaként, miként a szerző írta egy levelében, hazánkban nem jellemző módon igen gyorsan. A fiatalokat elindító, vagy az indulást nyomatékosító könyvsorozat gazdája Turczi István, a Parnasszus költészeti folyóirat főszerkesztője. Vass Tibor, az Új Holnap és a Parnasszus szerkesztője a könyvsorozat szerkesztőjeként is közreműködik, a sorozatterv Urbán Tibor, az Új Holnap szerkesztőjének a munkája. Egyébiránt a szerző sem ritka vendég Miskolcon. Mint már említettük, itt jelent meg első könyve, s Roskadás című verseskötetének a Petró-házban, a Miskolci Képes Műhely klubjában volt a bemutatója (Döbrentei Kornél értékelte).
A Japánkert versei önmagukba zárt, hermetikus, szinte önmaguk védelmére létrejött textusoknak tűnnek első megközelítésre, csak nehezen adják meg magukat az értelmező elmének. A cím metaforikus, felidézi a hajdani Édent, ahol még tiszta és boldog volt az ember, harmóniában élt az őt körülvevő természettel, nem volt haláltudata. Mondhatnánk persze azt is, hogy még állati tudatlanságban élt (míg meg nem kóstolta a tiltott gyümölcsöt), ösztönlény volt. A kert az ember és a természet között létrejött kompromisszum. Benne van a természet mindenen túlnövő ereje, szabadság-igézete és az ember - civilizáció - ma már erősen megkérdőjelezhető önkorlátozó fegyelme. A kert, a rend és a szabadság, a teremtőerő és az őserő barátsága, kiegyenlített küzdelme.
A Japánkert filozófiai tartalmakat közvetítő képződmény a maga sétányaival, tavacskáival, egzotikus növényzetével, természetbe ágyazottságával. Buján természetes és elegánsan művi.
Vajon miért közeledett Novák Valentin a számunkra egzotikus japán kultúra felé, miért helyezte a látens szerelmi történetet a miénktől merőben különböző kultúra közegébe, hogy fölkeltse az olvasó figyelmét, vagy műveltségét fitogtassa? Aligha. Inkább a vélhető jelentéstöbblet miatt. Egy japánkertben bolyongunk a lírai hőssel, a névtelen zen-pappal - aki bízvást tekinthető a költő-narrátor alteregójának -, aki reménytelenül szerelmes Fuvolahangba, a szépséges gésába. A zen-buddhista szerzetes belső tépelődése, vívódása, a hivatás és a szerelem összeegyeztethetetlensége végül tragédiába sodorja a férfit. Az ő belső kálváriája ez a könyv. Fuvolahang, aki csupán az ő tudatán keresztül jelenik meg előttünk, talán nem is valóságos hús-vér ember, hanem spirituális jelenség, melynek titka az ember számára megfejthetetlen, az erre irányuló törekvés színtere a textus. A nyomon alig követhető történet szálára felfűzött félszáznyi vers allegorikus megfogalmazása az alig értelmezhetőnek, csak a természet nyelvén mondható el.
A szerző a hagyományos japán verstípusok - haiku, vaka - mellett az európai verselési módoknak is teret ad a kötetben, bár az az ember érzése, hogy nem nagyon törődik a formával, rímei olykor nem csupán keresetlenek, hanem esetlegesek, a ritmus döccen, de fogadjuk el a fülszöveget író Kiss Benedek jóindulatú megjegyzését, hogy ennek mindig tartalmi oka van.
A világ hirtelen változásait befogadó és feloldó magatartásnak a neve: zen. Az igazi japán költők valaha mind zen-mesterek tanítványai voltak, a filozófia nyilván beépült költészetükbe, amelynek alapja az volt, hogy a lélek a nyugalom olyan fokára jusson el, ahonnét derűsen lehet visszanézni az élet, a természet meg-megújuló változásaira.
Novák Valentin versmondatai filozofikusak, olykor talán sterilek is, azokat nem vérzi át a valóság, az élet. Metaforikus, allegorikus megjelenítése ez a versciklus a bennünk rejtező és csak gesztusokban megnyilvánuló világnak, az emberi viszonylatok abszurditásának és drámájának.
Jelentésüktől szinte megvált fogalmak lebegnek a metafizikus térben.
Reflexiós, eltávolító gesztus munkál végig a kötetben, a szerelem mintha nem is tárgya, hanem eszköze volna a versnek.
***
Pikareszk regény az elmúlt tíz évről
Napi Magyarország, Utánpótlás, 1999. augusztus 30. (Meggyes Róbert alias Haklik Norbert)
Sorozatunkban mindig egy-egy, már saját kötettel is rendelkező vagy egyelőre, csak folyóiratokban publikáló fiatal írót, költőt mutatunk, be. Vendégünk most Novák Valentin. Eddig kéj könyve jelent meg: a NO! JÉ!, avagy egy mai, magyar merény című prózakötete (1994) a miskolci Új Bekezdés Kiadónál, valamint a Roskadás című versösszeállítás a Senecánál (1997). Írásai eddig a Polísz, a Magyar Napló, a Pannon Tükör, a Partium, a Parnasszus, Az Irodalom Visszavág, a Hitel, a Napút - melynek '99-es Napfogyatkozás témakörben kiírt prózapályázatán második helyet ért el -, és a Kapu oldalain jelentek meg. Tagja a Fiatal Írók Szövetségének, írás mellett zenével is foglalkozott az El Niño együttes basszusgitárosaként.
- Viszonylag későn, huszonöt éves korában publikált először irodalmi folyóiratban. Mi ennek az oka?
- Nem mondhatnám, hogy későn kezdtem az írást. Először eszembe se jutott, hogy komolyabb folyóiratoknál próbálkozzam, tulajdonképpen megelégedtem kisregényem megjelenésével, és ez a tespedtség jó ideig tartott. Aztán rájöttem, ha nem publikálok folyóiratokban, a kutya sem ismer meg. Itt jött az újabb probléma, hová vigyem az írásaimat. Megpróbáltam egy-két lapban megjelenni - sikertelenül, mert általában saját, kialakult szerzőkörük munkáiból halászták ki a nekik tetsző műveket. Végül aztán megtaláltam a Polísz nevű folyóiratot, ahol nem nézték, hogy ki vagyok és honnan jöttem, az számított, tetszik-e nekik az írás; vagy sem. Máshová sokáig nem is küldtem anyagot, mert úgy gondoltam, teljesen fölösleges. Közben azért íródtak művek, készülgetett második regényem, ami '98-ban befejeztetett, és íródtak a versek, amelyek végül 1997-ben jelentek meg a Roskadás című kötetben.
- Azért később mégis publikált a Polísz mellett más folyóiratokban is…
- Dackorszakom, amíg úgy hittem, máshová nem érdemes írni - elég sokáig tartott - '98 januárjában tört meg, amikor a Magyar Napló megjelentette Nyóc című novellámat, ami a nyolcadik kerületi prózaverseny első helyezettje volt két évvel azelőtt. Ezután a már említett lapokhoz is küldtem anyagokat, hisz közel a harminchoz ideje valamit felmutatni. Persze ennek ellenére nem hinném, hogy egy szűk kör kivételétől eltekintve bárki is figyelemmel kísérné írói küszködésemet"
- Most egy hosszabb munkája is. Befejeződött. Gángoly Attilával írt Zsír Balázs címmel egy pikareszk regényt, amelyet a Kapu közöl folytatásokban. Ez az idejétmúltnak tartott műfaj hogyan keltette fel az önök érdeklődését, és mi ként tudták "korszerűvé" tenni?
- A gondolat egy kocsmában pattant ki az agyunkból, miután a vasárnaponkénti találkozásokat és beszélgetéseket meguntuk, és jóformán csak söröztünk, valamint a nem túl sok észt kívánó gyufapöckölős játékot játszottuk. Ekkor felvetődött: kellene írni valamit közösen. Hogy hogyan, már nem tudom, de a pikareszk regény műfajánál állapodtunk meg, s ott a kocsmában, azon sebtiben kitaláltuk a főhőst, Zsír Balázst, amin kerek óra hosszat röhögtünk. Ennek utána megírtunk egy hevenyészett vázlatot, amelyet a későbbiekben bővítgettünk, csiszoltunk, s nekiláttunk megírni a regényt. A műfaj szerintem korántsem avítt, bár hatalmas klasszikus szerzők alkottak pikareszk műveket. E regénytípus lényege a társadalmi visszásságok bemutatása egy főhős viszontagságain keresztül. Az 1990 óta tartó változások televényei a visszásságoknak, amit - azt hiszem - sikerült visszaadnunk egy görbe tükrön keresztül. Végül is főhősünk nyolcvanhétben elcsatangol a szocialista ipar fellegvárából, Dunaújvárosból, bukott gimnazistaként, és 1994-ben éri utol a végzete egy pécsi italozóban. S hogy közben mi történik, ez egyelőre a Kapu hasábjain derül ki. Egyébként már az is problémát okozhat, hogy két ember dolgozik, egy regényen. A stílusbéli különbségeket úgy hidaltuk át, hogy egyikünk a narrátor, másikunk pedig a főhős egyes szám első személyben, akinek mellesleg hasadt tudatát is reprezentáljuk eképpen. A műfajt természetesen a modern követelményeknek megfelelően igyekeztünk kezelni, Zsír Balázs nemcsak létező, de már meghalt vagy soha nem is létezett hősökkel találkozik groteszk helyzetekben. A regényben tevékeny szereplőkként megjelennek a szerzők is.
***
Csavargások Bugri-Magyarországon
G. és N. urak: Zsír Balázs
Gluck alias Göbölyös N. László [eredetileg netes közlés]
2001-ben, a magyar millennium sokadik évében ünnepélyes keretek között megszületett a modern magyar pikaró hős: a született kétbalkezes léhűtő, aki fittyet hányva minden társadalmi szabálynak, idősíknak és történelmi logikának, keresztül-kasul barangolja (legtöbbször előző kalandjának következményei elől menekülve) Magyarországot a '80-as évek közepétől napjainkig. Legalábbis a kisszerű, ám nagyravágyó, pártoskodó és pártütő, kiskirályok és nagy maffiózók által uralt Bugri-Magyarországot. Zsír Balázsnak hívják az ifjú embert, utalva ezzel egy XVII. századi francia regényfolyam, Le Sage: Gil Blas című művére, de az iIIető közeli rokona Tom Jones-nak, Kakuk Marcinak, Mark Twain Jenkijének, Svejknek, sőt, talán még magának Forrest Gumpnak is.
A szerzők a címlapon, illetve a regény folyamán csak G. és N. uraknak nevezik magukat. A valóságban Gángoly Attila és Novák Valentin névre hallgatnak, foglalkozásukra nézve tanárok, irodalom és mozi-őrültek, akik néhány évvel ezelőtt a Blue Box mozi büféjében találták ki, hogy írnak egy közös regényt, méghozzá úgy, hogy megkettőzik a főhős személyiségét: egyikük egyes szám első személyben meséli el hátborzongató kalandjait, a másik pedig narrátorként kíséri Zsír Balázst. A képzettség és foglalkozásnélküli, bizonytalan származású fiatalember megjárja a poklok poklát, de nem ússza meg a szentté avatást sem, pedig valójában szinte semmi más nem motiválja, mint az, hogy mentse az irháját, de folyamatosan "belekeveredik" mindenbe.
Az ember 40-50 oldal után már nem is csodálkozik azon, hogy a debreceni tébolydából Napóleonnal közösen lép meg, (Széchenyinek már túlságosan elborult az elméje, ő marad), hogy hősünk megkapja I. Andrástól a tihanyi apátság alapító levelét, hogy Eger várát török kamionosok vívják, miközben Tinódi, a Lantos, megénekli a "sokféle részögöst", hogy a parlamentben Mikszáth Kálmán oktatja ki az ifjút kedélyesen pipázva. Közben a szerzők, akik néha saját elmeállapotukat is megkérdőjelezik, világirodalmi utalásokkal tűzdelik meg írásukat, - á la Esterházy, Termelési regény - és mellesleg leszedik a keresztvizet a rendszerváltás utáni valamennyi politikai formációról, de a rendőrség, az alvilág, a szenzációhajhászó sajtó, a magyar vadkapitalisták is ugyanúgy megkapják a magukét.
Kifejezetten szórakoztató a könyv, amelyet csak azért kell időnként letenni, mert az ember képtelen felfogni azt a tömény abszurdot, amit G. és N. úr összehord. És eszünkbe juthat közben, amit Gogol polgármestere mond a Revizor végén: "Mit röhögtök? Magatokon röhögtök". Néha akkor is jól esik.
***
A mozgássérültek „létformájába” leshet be tizenkét novella erejéig, aki megvásárolja Novák Valentin legújabb kötetét. A pátoszmentes, jól megformált, mellbe vágó szövegek rávilágítanak arra, hogy a kerekesszékkel, bottal közlekedő emberek (sérültségük ellenére is) elsősorban emberek, akik ugyanúgy élnek (élnének), szeretnek, küzdenek, győznek vagy elbuknak, mint ép társaik, akik ellenben a közöny és érzéketlenség falaival bástyázzák körbe a „kerékbe tört” sorsúakat. Az írásokban egy másik e földi dimenzióból csodálkozhatunk rá kétlábon-forgó világunkra, melyet négykerékkel élnek meg a sors „kiválasztottjai”…
***
“Idevetettség elleni felkiáltójel”
(Szappanos Gábor tollából a Magyar Napló 2007. 2. számában)
Az 1969-es születésű Novák Valentin sokoldalú szerző: eddig megjelent két verseskötete (Roskadás, 1997; Japánkert, 2002), egy kisregénye (No! Jé!, 1994), valamint egy pikareszk regénye, amelyet társszerzőként írt Gángoly Attilával (Zsír Balázs, 2001), a 2006-os könyvhétre pedig novelláskötete látott napvilágot, a Magyar rulett.
Mivel ez az író első novelláskötete, joggal feltételezhetjük, hogy eddigi novellatermésének java részét gyűjtötte itt csokorba. A kötet nem csupán abból a szempontból érdekes olvasmány, hogy milyen világot ábrázol, hanem abból is, hogy ez a világ hogyan alakul szemünk láttára önéletrajzi történetekkel átszőtt, főleg a mai magyar szürke valóság darabjait felvillantó, fantasztikus, groteszk és lírai elemekkel tűzdelt, kifogyhatatlan kísérletező kedvről tanúskodó írásművekből igazi, nagy elbeszélő prózává a kötet utolsó harmadában, olyan prózává, amilyen csak legkiválóbb elbeszélőink tolla alól szokott kikerülni. Nemcsak a Novák Valentin-i világba lépünk tehát be, amikor olvasni kezdünk, hanem ennek az írói világnak az alakulását, fejlődését is nyomon követhetjük, mint valami mélyben meghúzódó titkos történetet.
A kötet három ciklusra tagolódik (Furcsa félelem ez; Árnyékban maradni; Ecettel savanyítok). Az első kettőt többé-kevésbé az útkeresés jellemzi, és hasonló írói eszközöket vonultat föl bennük a szerző. Van itt novella, amelyben, mítosz, álom és valóság keveredik régészeti időutazás keretében: a honfoglalás korabeli sírok feltárásakor egy monda megelevenedik, s a múlt, jelen és jövő alakjai áttűnnek egymásba (A trepanált), egy másikban “falmászás-történetek” vetülnek egymásra (egy janicsáré, egy mai természetjáróé és egy berlinifal-mászóé), s végződnek tragikusan: mindenki holtan zuhan le. “Furcsa félelem ez” – mondja a török katona, akinek halál előtti gondolatai borzonatóan emberközelbe hozzák a középkori várostromoknak jobbára csak a történelemkönyvek lapjairól ismert világát (Falon). A Nyóc-ban egy nyolcadik kerületi alkoholista kórházi segédmunkás munkahelyi és kocsmai kalandjaiba és reménytelen szerelmi életébe nyerünk bepillantást, Az Isten Tokajban címűben az írótáborba látogatunk, ahová ezúttal az Isten is leereszkedik a mennyből, s a szerzővel együtt fergeteges szatírát kanyarít az önjelölt, magukat isteneknek tartó “alkotókról”. A kötet címadó darabja egy tragikusan végződő osztálytalálkozó története: két fiú epekedik egy közönyös lány kegyeiért, s “magyar rulettet” játszik (egy pisztoly hatos forgótárába csak öt golyót tesznek, s ha valamelyikük túléli a lövést, azé lesz a lány), de mindketten meghalnak. De van olyan írás is, amelyben az elbeszélő üzenetrögzítőjén hallható szövegek állnak össze valamiféle töredékes történetté. A Tájvizsgálók-ban pedig megvadul a természet, a Táj, s mintegy az emberi tevékenységet utánozva magától betonná változik a föld, a gémeskutak olajkutakká...
A harmadik ciklusban egyszerre szűkül és tágul a perspektíva. Itt minden írás a mozgássérültek világába vezet, az ő nyomoréklétüket ábrázolja a szerző a saját “nézőpontjukon” keresztül. A legtöbb novellában a rokkantak mesélnek életükről egyes szám első személyben, hol egy fiktív vacsoravendégnek, hol csak úgy maguknak, gondolatban… A Novák Valentin ábrázolta “roki”-világról olvasni döbbenetes élmény. Halomra dőlnek tévképzeteink a média által sulykolt “másság” mibenlétéről: testi-lelki kínszenvedésről olvasunk itt – nem a másság szépségéről –, fizikai korlátok közt vergődő emberi sorsokról és korlátok nélkül szárnyaló tehetségekről, kielégületlen szexualitásról, a reménytelenség miatt sokszor cinikussá váló szerencsétlenekről, a börtönökére emlékeztető kemény intézeti életről. Itt a szenvedés nem nemesít, hanem lealacsonyít – ami ezeket az embereket fölemeli, az a szinte mindent legyőző akarat, az élni és küzdeni akarás, amely a szerző számára is példamutató: így vall erről a kötet fülszövegében, utalva egykori nevelőtanári munkájára a mozgássérültek intézetében: “A jelen /…/ még hálátlanabb azokkal a hőseimmel, akiknek a két láb biztonsága sem adatott meg. Tőlük tanulom az erőt. Ők az igazi mesterek, akik tudtukon kívül megacéloznak, akik begördülnek, besántikálnak a még meg nem írt árkus papírokra, s megpörgetik létem rulettkerekét…”
Ami megemeli ezeket az elbeszéléseket, az egyrészt az őszinteség, a szerző eltökéltsége, hogy kendőzetlenül föltárja a pőre igazságot: “Az Állami Gondviseldében, ahol félrenevelők és eltévelyítők szorgoskodtak, hasonszőrű társaimnak tanári petrencék szabtak identitást. A mozgássérült és lelencstátus mellé felvehették a rózsaszín buziplecsnit is a gyöngébbek vagy a hajlamosíthatók... Az életpályát egyengető tanerők csak azért nem nyúltak a testemhez, mert nem tudhatták, hol kezdődöm, hol végződöm” – vall vendégének A lélekző csomó elbeszélője; másrészt a gondosan palástolt együttérzés, amely azonban átizzik az írásokon: “Kell ezeknek támasz? Jobban viselik a terhet, mint mi, egészségesek, akik azért vagyunk, elvileg, hogy nekik segítsünk. Néha jó lenne, ha elbeszélgetnének velünk. Erőt adandó. Lehet, még el is sírnánk magunkat” – mondja a Rakétaállomás-ban Vendel, a nevelőtanár- író, a szerző alteregója; harmadrészt a hol kopogósan tömör, hol költőien szárnyaló, fantáziadús, más kortárs írókéval összetéveszthetetlen nyelvezet, amelyben már nem találunk olyan sallangokat, mint a könyv első két ciklusának novelláiban: “Ám magam /…/ csak a végtelen és a véges végtelen határára juthatok el, hogy az isteni teremtés örök kérdőjeleként lebegjek halálbölcsőmben. Képzelje csak! Egy összegömbölyödött emberkupac, gordiuszi csomó embermaradékból. Riadalmára a ponttá zsugorodott Semmihatónak. A kiterjedéstelen kiteljesedésnek…” (A lélekző csomó) A Furcsa félelem ez és az Árnyékban maradni írásaihoz képest az Ecettel savanyítok elbeszélései olyanok, mintha a szerző évek alatt titokban megalkotott volna magának egy kaleidoszkópot, és egyik napról a másikra elkezdte volna használni: az általa a szerkezetbe dobott valóság-fragmentumok egyszer csak egységes írói “világ-képpé” álltak össze.
Novák Valentin mozgássérültekről szóló elbeszélései között több klasszikus antológia-darab is van, például a Rakétaállomás, a kötet záró novellája, de szinte mindegyik írás büszkesége lehetne minden kortárs magyar prózai válogatásnak. Csak remélhetjük, hogy a szerző eddig méltatlanul mellőzött novellisztikája előbb-utóbb megkapja a neki kijáró elismerést, s több lesz, mint “idevetettség elleni felkiáltójel”, aminek a szerző nevezte e művét. A recenzens szerint nem csupán felkiáltójel e könyv, hanem elrugaszkodási pont is a szépség és az igazság irányába.
***
Magyar rulett, fájó gondolatok
(Ribáry Zoltán ajánlása a 24 Óra hasábjain)
A még fiatal Novák Valentin ötödik, Magyar rulett címû könyve nagyszerû írói teljesítmény, bár nem könnyű olvasmány. Elõbb a stílusindok: a szerzõ novelláit írva még tovább érlelte kissé archaizálóan cizellált, mégis modern szövegformálását, mintát adva az „anyagot” tisztelettel becsülõ nyelvhasználatra. Azután a történetek: egy sorozat történelembe ágyazott, legendákat teremtõ-oszlató remeklés, több idõtlen kitaláció és a Mozgássérültek Állami Intézetében nevelõtanárként töltött két év sűrű beleérzései – a meg is idézett Peter Marshall Tombol a holdjának mélységeit idézõen. Olvasására biztatásom adu ásza mégis a Tájvizsgálók című „zöldnovella”, megcsillanó fanyar humoráért, valóságérzékeléséért.
