Nyugat Itthon Projekt
A Nyugat Itthon Projektben megjelent műveim, azaz országbarangolás az irodalom eszközeivel:
Aurelius karácsonya
Téma: Budapest, Karácsony
Ezerév anyó
Téma: Őrség
A vaskályha
Téma: Tolna, Baranya
Kazinczy vadvizein
Téma: Budapest, romkocsmák
Csak a Kispest!
Téma: Budapest, XIX. kerület
Rálehelünk a kőre
Téma: Budapest, régi házak
A kert
Téma: Badacsony, Nemesgulács
Szeged, végállomás
Téma: Alföld, Szeged
Gödöllői eszmélet
Téma: Gödöllő
A budai hegyek ráleheltek Pestre, meglengették láthatatlanul a Budát Pesttel összekötő idegrostokat, a hidakat, elfújták Pest gyertyáit, felélesztették a síkváros kemencetüzét, s miképp a középkori hirurgus a sebeket pókhálóval, hókristály-szövevénnyel borították november hegeit. A lelkekben fenyőfák tornyultak, persze voltak lelkek, ahol már rég kiszáradt minden, amit örökzöldnek hittek, s az emberek fejében ünnep gyúlt, persze voltak fejek, melyekben rég elégett már az ünnep olaja, s kormosan feketéllett az akarat.
- Főzni kell, vásárolni kell! Külsőségbe kell temetkezni, mikor születés várható. Be kell csomagolni jópofán a házakat, mikor a gyertyafénynél egy piros alma viaszos, de nem panoptikumi mosolya a legfőbb ajándék lehetne. Kellekbe fullad minden. Kötelesség szabja útjainkat. Fenyő, pulyka, hal, dió, szaloncukor, ajándék. S a lélek örökzöld ágai törésig hajlanak a ránk rótt kötelességtől, s lesunyt főnk belső lángjai, melyek szemünkből töltenék be örömszikrákkal a havas világot, idegesen sercegnek, el-elalszanak. El-elalszanak a feladatkényszerek huzatában – mondta a fiatal pap.
- Boldogok a szárazfenyőlelkűek, boldogok a koromfeketéllőagyúak – gondolta Szánkai, miközben kilépett a találomra választott templomból. Szánkai már isten házába is forralt bortól ittasulva tért be. Most borgőzeit ellene fújta a budai leheletnek. Kapott is, viszonzásul, a szeme közibe hódarát. A borolaj megsercegtette kanócát, megfényesítette hervadni kezdő tűleveleit. Az Andrássy út villanyos fényei erős kontúrokat raktak vállára, ahogy próbált előretörni a hófúvásban. A gesztenyeárus szerint erősen dalolt. A kirakatok szerint csak marionettként nyaklott. Egy kisfiú szerint, akit nem kérdezett senki, ahogy a többieket is csak a lelkiismeret, Szánkai átszellemülten mosolygott, s félig nyitott szájában zokszó nélkül haltak el a tél kérészéltű lényei – a hópelyhek. De ő magával vitte ezt a képet roskadásáig. A kisfiú író lett, s fontossá válva, már szerintemjeivel formázta a közvéleményt. Most azonban még Szánkai korában pereg a film, a mindig-ugyanaz-mozi.
Szánkai nem akart hazamenni. A senkiváró falak közé, ahol a háziúr – lelketlen, herélt macskája. Szánkai inkább esetlenül odadülöngélt hajlongva és badarul gurgulázva ajándékcsomagokkal, szatyrokkal teliaggatott lányokhoz, asszonyokhoz, s ajánlotta igavonó szolgálatait. Nevetve vagy mérgesen, szavait félreértve hessentették odább. Bekeveredett egy betlehemi bódésor közepére, ahol, mint leendő aprószentek listája villogott az ünnepi fénykavalkádban férfiak és nők kezében a veendők lajstroma. Mennyi halál, mennyi elüszkösödött szeretet. Orra nem csalta meg, hiába lökte el Buda fuvalma a borpárákat. Újabb súlyos, szegfűszegterhes decik. Lassan sikolyra torzult a feje, a mézeskalácsárus elmondása szerint, és az egyik ünnepi fabodega oldalát sárgította… Segítve ezzel a meleg, mézfényt árasztó izzók színkeverését. Aztán elszakadt a film. Ahogy mindig is…
A detoxikálóban ébredt. A recepción, mielőtt kiengedték volna, kezébe nyomtak egy szaloncukrot. És kívántak neki gépiesen… Rumos. Konstatálta, a fagyos, csodaszereknél és belső mosásoknál józanítóbb reggeli levegőn. Hosszan szopogatta. Ej, Szánkai, Szánkai, megint kicsúszott alólad az egynapélés talaja. Kihez mész haza? Ej, Szánkai, ej, Aurelius! Igen, Aurelius. Mennyivel kedvesebb Nérónál. Az őrült egy dög volt, ez meg egy sztoikus harcos. Nem evett már két napja, az ablakot sem hagytam résen. Szerencsétlen állat. Aureliusom! Pannonia provincia gyöngye. A láng felcsapott, és a viaszos tűlevelek, az ember örökzöld részei, égnek ágaskodtak. Szinte elemelkedett a járdától. Így látta legalábbis egy gyanúsan szaglászó kutya, ki ételillatban mérte az ünnepet. Szánkai, mi tagadás, rontotta ünnepi hangulatát. Fellegtelen volt az ég. Vakítóan ragyogott a téli nap. Tejet vett, halkonzervet. Két-két dobozzal. Békélten mosolygott. A pénztáros magában: milyen kedves ember…
Aurelius, öregem! Karácsony van, s mielőtt jönnél azzal a vespasianusi dumával, amit gúnyosan nyávogsz el, hogy a pénznek nincs szaga, bevallom – igen, kölcsön kértem, hiába is fújsz rám, és bevallom azt is, egy árva petákom se maradt, mert az utolsóból… No, majd este. Aurelius ekkor már körbeajnározta Szánkai lába szárát, ott hagyva rőt vörös szőreit a farmer sercegő anyagán. Szánkai fürdött, aludt egy keveset. Ébredtével előkotort egy félig égett gyertyát. A koszhodt asztalra tette, még tartója sem akadt. Sercent a láng. Semmivel össze nem téveszthetően csikordult a konzerv tépőzára. Aurelius hamar előkerült az ágy alól. Asztalra ugortában már érezte is a hal csodás bűzeit. Nem kérek rá citromlevet, ember. Megtanulhatnád már! – korholta szemtelenül alattvalóját. Jó, jó – visszakozott a férfi. Nyugalom, ma nem babrálok ki veled. Várj, elvágod a szád, beöntöm a táladba. Így. Nem kell, megvárj. Ne feledd, mindenki csak a jelenben él, ez pedig röpke pillanat, a többi idő vagy már elmúlt, vagy bizonytalan. Mindig ez a bölcselkedő nézés a nagy, zöld szemeiddel… Á, csudába, kenyeret nem vettem. Mindegy. Áldott karácsonyt, császárom.
S miképp a középkori hirurgus a sebeket pókhálóval, Szánkai és Aurelius a csendes, lassú táplálkozás neszeivel gyógyították egyedüllétüket, mely nesz mennyei békével fátylazta az árnyaknak teret adó szobát…
Egyszer végigkerekeztünk Győr-Sopronon át délnek, le Vas megyéig, tovább Zaláig. Vadása-tónál volt utolsó éjszakám, elszökve a csapattól, gémberedve az Alpokalja augusztusi hajnalhidegében. Akkor érkeztem meg, talán legszebb tájegységünk szívébe, negyedszer immár. Nekem az Őrség a történelem tája, valami ősi és megfoghatatlan. Talán a Balaton-felvidék tanúhegyei vonzanak csak hasonlóképp, de hát az földtörténeti idő. Versem is jelezi ezt a tiszteletet. Álljon itt:
ŐRSÉG
Ezerév anyó szemefénye:
talizmánom.
S a szerek bárhogy is
omladoznak,
fölvarrva örök boglár marad
az isteni taláron!
Ezerév anyó ráncai:
haranglábra vésve.
A vén fafaragó
vésője, szekercéje
most kopjafát redőz.
(A fűben csillag pihen.)
Lankákba csitul emlékem.
Ezerév anyó legyőz...
Regényeimben is ott hajlanak a vasi dombok. Nagyrákos hitbéli pálfordulásom, szent „szeres” helye. Kutyák martaléka helyett lettem ott észre s hitre tért, jóval később – unitárius ember. Hisz vallást a székely, hegyméretbe hajló dombok felől dobott nekem a sors. És nincs is ezen furcsállni való. Hogy mi a kapocs ezer kilométerre levő vidékek között? Az Őrség nevében jelzi hadi funkcióját. Határvédelem. Ha jött az ellen, a völgyoldalakba szeresen-lazán települt hadinépek védték a gyepűt, s jeleztek a túlvégek irányába. Lármafákat gyújtottak, látóhatártól látóhatárig, s egy nap alatt elért a hír Transsylvániába. Karnyújtásnyira, fagyújtásnyira hát a két őrvidék, a két honvédő szellem.
Az Őrség figyelt a históriára, az erre bitangoló hadakra. De az Őrség hisz figyelt engem, figyelt rám is. Alakított, a sors fejszecsapásaival hasítva le rólam a sallangot. E helyt rókakalanddal idéztem meg Kisherceget, s ez a vízió átlényegült egy pikareszk regénybe. S hogy visszarévedjek saját munkáim kronológiájában – első könyvem kezdő fejezetei is itt keltek elő a semmiből, egy szerelmi vergődés gyötrelmeiből. És ez az itt még mindig Nagyrákos. Ő tett hát íróvá, ő tett keresztjegyet magára vevő, de jó unitáriusként, istennel azért vitába is szálló gondolkodóvá. E számomra szakrális erővel bíró hely, mindig ad új sugallatot, új irányt.
A Sinus-hullám hegyek hintáján, melyek persze dombok, más tudatállapotba szédülök Velemér és a pityerszeri skanzen között. De van ennél prózaibb, józanabb emlék! Fradi BL meccs 1995-ből. Talán a magyarszombatfai kocsmában, egy másik szerelmi katasztrófa feledése végett, hová is a helyi, egyszemélyes, tizenöt éves B-közép magyar lobogóba csavarva lépett be drukkolni. Aztán egy újabb, fixált kép a múltból. Tejfehér hajnal, mikor először értem oda, s nem találtam a köd rejtette templomtornyot, melyet a pitymallat első embere tájékozódási pontul javallt. S majd elfeledtem, vándortáborral, gyerekkel is vitt arra az út, de talán csak nekem adott emelkedettséget a kaptató, a húszkilós hátizsákkal terhelt ifjak a legyőzendő kényszeremelkedést látták az Őrség bucaiban…
És csak keseríti szám – csókíze a nőknek, melyek konokul ott hagytak el. Tudom, az Őrség tehet róla. Az Őrség, amely valamiért kegyébe fogadott. Nem engedett elveszni. Ezerév anyó kinézett magának, a snájdig, kis pesti ficsúrt. És íróvá gyúrt. Emberré tett. Ha néha odavetődtem, hatszor talán, több életre is elegendő tapasztalatot lehelt rám Alpok-fuvalmú erdejeivel. Kiszellőztette fejem. És nemcsak a semmibe rántó, ártatlan démonok karmaiból mentett ki, mert talán, ha azok a szerelmek beteljesülnek, minden másképp alakul, s nem írnék sorra sort, hanem a sátán kutyáitól is megóvott, s csak remélhetem, hogy a helyi kúriák koldusváróin való kucorgástól is megment…
Szép vagy Őrség, legalább nekem szép. Kerámiáidban, haranglábaidban, szeres szertelenségedben, Őriszentpéter városiatlanságában, Pityerszer és Szalafő kástuiban, siketfajdjaidban, mert ily elvakult szerelmes magam is többször voltam, Velemér középkori templomának napjárást mérő falaiban, ahol ránk borul a mennyei lugas, az istenszerelem, vagy Körmend óriás platánja alatt törpülve. Rabul ejtettél, mint a portyázó idegent, de én is rabul ejtettelek könyveiben.
Szombathely felé vitt a vicinális, vagy Zalalövő felé a busz, innen indulva mindig arra gondoltam, örök a szakítás. Most már kilenc éve nem jártam ott. Azóta gyermekkel adóztam az Őrség és Székelyföld közé ékelt vidéknek. Ha odamegyek, nem győzhet le többé, de talán nem is akar majd, mert látja rajtam, megleltem saját utam. Ezerév anyó megadja magát családomnak. Nem vegzál, megértően simul alánk. Még a Vadása-tó hideg, fekete vize sem nyel el. Meg kell, mutassam ezt a látva beszívható tudást asszonynak, kisleánynak egyaránt. Székelynek és félszékelynek – a magyarországi Székelyföldet esztenák nélküli kutyavadságával, magyarszombatfai Korondságval, vadrábai küküllőségével. Mert így találkoznak a lármafák lelkei.
Köszönet Őrség, hogy vezettél, s nem elveszejtettél.
A vaskályha
Megjártam Tolnát és Baranyát, most megírom átabotában. Lehetett volna talán teljesebb is a megismerés. Bokrok mélyéig hatoló, hogy földön fészkelő madarak tojásait lessem, vagy nagyítóval nézzem a Szársomlyó magyar kikericsét, netán a siklósi vár repedéseiben keressem meg az izgága vérű, kuruc gyíkokat, vagy a Dráva-part kormoránfészkei alatt vizsgáljam a guanót. De nem. Nem vagyok tudós ember, sem nagy természetjáró.
Helyette történelem tanszéki, buszos kirándulások, biciklitúrák, vonatozások, bulik sejlenek fel. Talán az első, tolnai emlék Szekszárdhoz köt. (Babits többet is érdemelhetne tőlem.) Zdravsztvuj málcsik bananan – zengett a megyeszékhelyi Teke sörözőben az Assza című rendszerváltáskori, orosz kultuszfilm betétdala. És ott táncolt velünk a felszabadult banánfiú. Talán még a dombhajlatok tőkéi is megborzongtak dévaj, keleteuropér kedélyünkön. Egy biztos, vonzott minket Tolna és Baranya. Vonzott a délvidék bora, bár hiába kutattuk akkoriban még a jó kadart, mit száműzött a kordonokról a francia fajtájú, nevű szőlők fürtregimentje. Azért megtaláltuk számításunkat, ha számításunk nem volt egyéb – borvirág világozzék mindenik orcán. De több volt a számítás, mert, ahol bor van, ott kultúra is van. És várak és templomok és múzeumok és írók és könyveik… És ragadt ránk a tudás.
Bekerekeztünk Simontornyára, hogy a zsibbasztó májusi hideget a termálstrand gőzében viseljük el, meggurultuk Ozorát, mely Pipó bán és ispán váráról híres, átterepkerékpároltunk a Sió-völgyén, hogy fenyegető őz-hergetéseket halljunk a nyakunknál hullámzó, lazúrosan odavetett éjféli ködben, hajnalban pedig harmatos baknyulak csatáján derüljünk… Buszunk torpant számtalan helyen. Például a mohácsi emlékparknál, mely lélekharangostul, kopjafástul kilométerekre kerekült a valódi honvesztő csata helyszínétől. Akkor még nem volt pixelekbe álmodva 1526. augusztus 29., akkor, ott mégis magával ragadott valami páncélcsillogású, félholdképű, porból kelt vízió. Szomorúan nyugtázom, még sosem kavarogtam a busójárás forgatagában, hogy gyaur álorcámmal elijeszthessem ezeket a Boszporuszon túli rémárnyakat, melyeket Dúzs és Szekszárd bora hevít az agy kénnel telt borospincéiben, ha sokat tűnődünk a históriáról Tolnából Baranyába jutva. De torpant az a busz Siklós váránál is, ahol minduntalan azt lestem a gyilokjáróról, mikor lovagolja körbe Tenkes kapitánya e rútan koszsárgálló labancfészket egy verbunk ritmusára. És ha Siklós, akkor Máriagyűd, hol is a lépcsősor tetejében trónoló zarándoktemplomnak (bazilika) alatta is kitódult történelemmel töltekező csapatunk, s be kell, valljuk, valaki csak a helyi borkimérésig jutott, ahol már felvillant a villányi vörösek tüze, hogy felidézze a tizenhetedik századi Mária-jelenéseket. S persze Zrínyi hősiességnek helyszínén is fékezünk, midőn lelki szemeim előtt, Szigetvár fölött, törött szárnyú postagalamb veszít a magasságából, szimbolizálva annyi kudarcba fulladt kitörési vágyat.
Aztán persze Pécs, a mediterrán város. (Nem véletlen kedvelték úgy a turbánosok.) Pécs – az ezerarcú. Föld fölött és föld alatt. A ma már lebontott, jurátushevüléseknek szolgáló Junó kocsma villan elébb, ahol több tálca kisfröccs között lapítva hallgattam jogászcimboráim netuddmeg alpáriságú dalait. Ellentétben a harsány nagyszájúsággal – a pályaudvarról a belváros felé futó főút legkedvesebb helye szökik elém kognitív térképemen, ahol reggelizni lehetett újságot pörgetve, ahol nyakkendőben, víg-beszélgetős kedéllyel szolgált ki személyesen a tulajdonos. Meg az áristom, ahova egy tequilás éjszaka után érkeztem cikkezni az új körzet avatása feletti büntetésvégrehajtási örömről. S nem feledhető kirándulásunk feleségemmel: torpanásunk az ezerszerelemlakat „szobránál”, hökkenésünk Csontváry falnyi víziói előtt, tiszteletünk Amerigo Tot szobrait nézve, és hálás szemrebbenésünk Vasarely opartos zebráinak csíklabirintusából kitalálva. Hogy a zsolnays eozin és pirogránit álmokról, és a tekintetkuszáló, porcelán ornamentikákról már ne is beszéljek. De bármennyit is baktattunk a hegyre kapaszkodó város zegzugaiban, történelmet lehelő kövei között, a Pannon János virágzó mandulafácskáját nem találtuk a télben.
És Pécsről, ha kalandoztunk, mindig Villánynak vettük az utat. Villánynak, mely a középkor törökös viharaiban enyészett szerémségi borvidék (ahol nemcsak magyar veszett, de a bor is!) helyét vette át… Ahol a legnagyobbak nedűi mellett, egy szőlész-borász özvegy száraz vöröse volt a nyerő. Emlékszem még egy vaskályhára is, amin gesztenye sült, és novemberi gémberedettségünket űztük el hevével, én, és későbbi asszonyom…
Mennyit battyogtam a Kazinczy utcában. Battyogtam főiskolára tanárképződni, battyogtam főiskola mellé sörözni és falafelt falni, battyogtam a Kiskacsába Az Irodalom Visszavág törzsasztalához, battyogtam Wichmann Tamás sörözőjébe ismerkedni a jófiúságon, a kicsivalentinon, a családi féltésen túli dolgokkal, kocsmai világmegváltásokkal, világra legyintésekkel, hajnali részegségekkel. Mindezt a korhelységet bírtam felmutatni ahelyett, hogy komolyan edzettem volna, ha nem is a balettneveldében, de a tanárpallérozóban. S hogy el ne felejtsem, voltam a Tabdi hordószékén (jeles irodalomszigorlat után), ahová Bólya is bezöttyent, meg bemásztunk egy tizenöt évig épülő sarokház tiltott zónájába valamelyik esztendő Szent István ünnepén. Mondhatnám nagyképűen, másfajta képzést kerestem. Történeteket vártam, s talán kaptam is az éjszaka hasonszőrű árnyaitól, a helyett, hogy huszonkét évesen tanárnak állva, szép fejem a szép mintájú igába hajtva, szolgáltam volna a felnövekvő nemzedékeket. Most József Attila kívánkozik… Sőt, Ady lova is kérdezhetne… De untig ismert… Író lettem, hogy kit szolgálok, majd eldönti a (nagy)úr, ha nem is a disznófejű. Hogy milyen úton battyogok, vagy futom a zaláni utat az „arctalan nemzedékkel”, fasírtban a világgal, amelyben sötét van, Hajnóczy szerint, látszólag önnön akaratom vívmánya, bár korántsem bizonyos.
Látszólagos döntésem szerint most, hosszú kihagyás után, újfent a Kazinczy csapásán igyekszem. Igaz, már 2004-ben is voltam az egyik romkocsma törzslátogatója, mikor a görögöknek szorítottam a nagycsapatok ellenében. (Akkoriban nem volt minden körúti pub légypiszkos falán két-három sportcsatornákra élesített hipersík tévé.) Szóval szorítottam, nem hiába, mígnem nekem szegződött egy bóvlicsatona kamerája, s rám támadtak, miért nézem itt az Európa-bajnokságot. Mert nincs tévém, de itt van sör, volt a lakonikus válasz, mire tátva maradt a riporter csaj szája, s ezt kihasználva eliszkoltam. Másnap már vigyorogtak rám a munkahelyen. Sztár a kolléga. Aztán néhanapján egyikben, másikban előfordultam ugyan, de mindig csábításra. Nem tetszett. Nem tetszik. Azaz, valószínűsíthető, megöregedtem, s nem jön be, ez a minden nap fesztivál van, bakker fíling, hogy stílszerűen mondjam. A romkocsma nemzedék, az új, belvárosi, bringás hipszter buli távol áll már tőlem, ezeket az éveket a Rác kertben tudtam le. Elég volt. No meg, a padlásokról, pincékből, lomtalanítások kupacairól berendezett bús düledékeken csapolt, a mindenkori fizetésekhez méregdráguló magyar sör se vonz(ott).
De eltagadhatatlan a kutyapiszokból kimosdott Kazinczy utca, most méltóbb névadójához, sőt, bábeli nyelvzűrzavara még meg is ihletné fő neológusunkat. A Budapesti Soho-kerület zenél, él, harsány és kusza. Itt dzsessz, ott népzene, amott gépzenei kísérletek. Magam meg öregszem. A lányok persze szépek és lazák, tollászkodó kis galambok, a fiúk kivagyi kakasok, mint bármikor a történelem folyamán, a magamfajta vénségek, akik negyvenes éveik közepén battyognak, pedig erősen kilógnak a sorból. Talán egy batikolt póló, egy raszta séró, egy képkeretű szemüveg, némi szőrzetfesték az hozna valamit az engem övező tisztelet és figyelem konyhájára, de ez sem valószínű.
Átnyüzsgök hát a belvárosból jövet. Veszek egyet kenu-gurunk minden kincset megérő rántott húsos szendvicséből, jól megkenem a panír mindkét felét citrommal, ahogy boldogult úrfi koromban is tettem, néhány hordó vörösborral és számos kötettel korábban. Kilépek, még megmosolygom az emléket, mikor kutyaúr mellém állt a pulthoz, hogy ő is kérne egyet, magam ráemeltem korsómat, s ennyiben maradtunk, tovább mennék hát a balett intézet felé, erre demi pliébe rogynak térdeim egy csatornafedélen, ám nincs idő bosszankodni, hisz elsodor az áradat a pedagógiai és pszichológiai elmepallérozó felé, odakacsintok hajdan volt tápláló anyámra, az visszasandít, belőled is lett valaki, nem gondoltam volna, többet jártál mellém, mint belém, köhintek, s visszakérdezek, fejemmel kört leírva, hogy minél több kint nyüzsgőt bevonjak lekicsinylő halmazomba, s belőlük? De már elsodor a vadvíz, az emberáradat, mert sem emberhalász, sem raftingtudor nem vagyok, s magam adom meg a választ, hát persze, belőlük is lesz valaki, több is, mint ami tőlem telhetett. És valamit visz a víz… Magatehetetlen, a nyüzsgés ellenében magába merült, lélekvesztő testem viszi… Viszi a vonulás, az áradás, a flow, a főáram autodafé menete (melynek vége korai burnout), mígnem megakaszt egy csinos, kacsintó kis szikla, óvatosságra, mégis odafigyelésre ösztönöz egy kikerülendő, életveszélyes bejáratörvény. A főáramból tehát számkivetett az idő, hogy kóboráramként járjam köreimet… (Lépek át egy másik trópus szigetére…) És ráeszmélek, mire kikecmergek a Krimón túli, nagyvárosi főút méltóságos hömpölygésébe, nincs itt baj senkivel, csak savanyú a szőlő… Erről van itt szó, édes úr. S megnyugvásig becézgetem magam… Édes, savanyú!
Kispest.
Nem Pest, tanyaközpont – kontráz, bömböli az ellenfél béközepe a Népstadion kettősrangadóján, vagy a Bozsik stadion temetői karéjába szorítva [vendég szektor]. Pedig kertvárosával, vagy a Kós Károly rajzolóasztalán körvonalat és sugárutakat nyert Wekerle-telepével nagyvárosi oázis ez… Csak a Kispest! – kél a semmiből a válasz. Most meccs van, nem városnézés, főleg nem városszépészeti kiruccanás.
Kispest.
Mi is a kötődésem? Szüleim. Apám, aki ott nőtt fel, árult vizet a mozi lépcsőjén, majd együtt bandázott Puskás öcsivel, kabinoskodott a 36 óta víztükörülő Hattyú strandon (már lecsapolták), cipelt éles bombát a kertvárosban, szervezett táncklubot, menekült a városka zegzugaiban a hadrafoghatóság s a malenkij robot elől. Anyám, aki java részt szintén ott cseperedett. Sőt, még bátyáim révén is kötődöm, akik laktak e helyt pár, gyorsan tűnő gyermekéven át. Apám s anyám még egy önálló Kispesten keveredtek egymás mellé (szinte látom, mikor a kispesti vagány kurizál a nagyon fiatalka, de talpraesett fruskának, kicsivel háború után [hatkor]), ám a XIX. kerületben kezdtek családalapításba. Mi több, ott él, élt mindkét nagynéném, akiket ismertem, ismerek. Egyikük a geometrikus, wekerlei tisztviselőtelep valamelyik hegyesszögében, elválaszthatatlan attribútumával, a koszszínű Trabanttal, amelynél csak ő maga füstölt jobban. Másikuk a lakótelep jellegzetesen négyemeletes panelfalujában. Az ezt megelőző, Dobó Katica utcai, korszerűtlen nyomorházra is emlékszem még halványan. Az a lakótelepítés előtti Kispest szégyene, udvar körbelakva (persze nem római, átriumos villa), középen (vagy talán nem is) a budival. Egy szobával, ahol az ágyakat firhanggal szeparálta a kényszer szülte leleményesség.
És eszembe jut kiskamasz korom, mikor edzésekre metróztam, bandukoltam, meg zötyögtem a 42-esen, amely csak bajnoki meccseken járt tisztességes időközönként, megfelelő járatszámmal, a kispesti pálya földes és salakos univerzumai felé, ahol későbbi enbéegyesekkel álltam a futóversenyt, ahol gyakran kellet átmászni téli estéken a temetőbe, mert a bogyó a túlvilágra röppent az edzőpályáról, miközben a közeli vágóhíd kísérteties zajai fokozták a horrorhangulatot. Emlékszem a tréningek utáni zsíros kenyér és kóla levezetésekre (romlik, hisz a világ minősége, olvasd Gelléri Andor Endrét – Zsíros kenyér és alma, aki, hogy mást ne mondjak, a kispesti textilgyár tisztviselője volt, míg tehette). S ha már foci, nem emlékszem, de kisilabizáltam innen-onnan, hogy kilencszáztizennégyben nem indult a KAC, mert a csapat bevonult, de 15-ben már összeraktak egy új gárdát a hadibajnokságra, ami negyedik lett a Schlosserrel csillogó Franzstadt mögött. Viszont emlékszem a nyolcvanas évek rangadóira, közben lemaradtam arról, hogy futballista legyek, lévén, télen derogált edzésre járnom, mikor is Détáriék feszültek Hanichéknak, Májeréknak a kispesti arénában. Törőcsikéknek, Váradiéknak és Nyilasiéknak csak azért nem, mert a futballcirkusz budapesti szekciója a Népstadionban kettősrangadózott az idő tájt. Igen, még a tökmag íze is megvan. És az a hihetetlen hangulat, mikor a Panatinaikoszt aláztuk 5:0-ig, s az MTK-t 8:0-ra. És megvan még a sose lesz vége zihálás, amikor a tüdőm szakadt ki a tribünlépcsőt hágó edzéseken, meg a lábremegés, mikor nőtt a csontom, vagy mi, s elerőtlenedve majd összeestem a kellemetlen érzéstől két csel és egy vágta között.
Aztán feldereng a Honvédbarát étterem velős pacalja, amiből bátyám, aki trénere volt válogatottakat adó ificsapatoknak, hol máshol, mint Kispesten, hármat evett ültő helyében, de sajátvelőmben már készül a zabolátlan kulinaritásra a kultúrhistóriai kontra, jé, hisz Tersánszky is Kispesten dolgozott, nevezetesen a könyvtárban. Aztán bevillan a vasút melletti ház, amit anyám mutatott, ott szökellt bakfistársaival muszka katonák elől, s ahol egy rosszul elsült fegyvertisztogatás a lábába pattintott egy ma is sípcsontja tőszomszédságában élősködő töltényszilánkot.
És kalauzol tovább anyám kampfos emlékeiben… Itt lakott Dénes bácsi, aki hentes volt, és öltönyben szelte, mérte a húst. Egy német teherkocsi csapta el a Határ út kanyarában motorral együtt. Ott meg Géza bácsi, ki szépen harmonikált, s akit meg borjúszállítás közben ért autóbaleset. Bonzó kutyája étlen elenyészett utána egy csöpögő eresz alatt. Mind magam korabeli élet-itt-hagyók. Meg a textilgyár, ahonnan nénje télen is hajadonfőtt jött ki, szinte a zuhany alól, s a családi fáma szerint a dérsipka meglágyította az eszét vénségére. És ez volt a sarokház, amit elherdált apám bátyja. Kártya, miegymás…
S még? Igen, igen, az elhaló csilingelés nagyongyerek-koromból. Igen, hiszen villamos röpített Kispest felé sokáig… A mély árkok ellenben tisztán előttem vannak, melyek az odavezető metrót rejtik majd az Üllői út alá. Meg a piac, ha már ott járunk-kelünk, s túljutottunk a Határ út lángosízén. Meg a Kossuth tér, Kispest szíve, ha Wekerlétől eltekintünk. Meg a Köki, a kikerülhetetlen. És az uszoda, ahová addig jártam nagy kedvvel, míg az egyik ülés faléce alól rám nem köszönt egy svábbogár. Meg alterzenekarunk gitárosának laktelepi kuckója. Meg az áruház, ahol egy szőnyeget vettünk, ma is ott kopik a nyolcadik kerületi panelban anyámnál. Meg egy fotó… Sokan ballagnak egy temetési kocsi után, vagy csak várakoznak. Apai nagyanyám, aki apámnak csak nyolc éves koráig lehetett édese, fekszik rajta fekete mértanok között. 1930. Apám nincs ott. Cserkésztáborban van, talán épp eveznek, s nem mondták el neki, hogy anyu tüdeje nem bírta, s felkéredzkedett Kháron ladikjára.
És a temető. Ahová manapság sűrűn ballagunk. Apám hisz hazatért. Közel a Bozsikhoz. Közel gyerekkorához, bólyásan szólva – mindenhez közel. A csapat volt a mindene. A KAC, a KFC, a Budapesti Honvéd, a Kispest-Honvéd, a Budapest Honvéd Futball Club. Biztos néha kiül a reflektorpóznákra és rosszallóan csóválja a fejét; ez itt alant még tényleg futball? Mi meg tiszteljük a követ, amíg ő meccset néz. Hát így megy ez, míg világ a világ, míg gömbölyű a labda… Az üres tribünök is telvék végtelenszívű és végtelen elégedetlenségű drukkerekkel…
Ódon villák a Hermina úton. Legalábbis százévesek, vagy kevéssel azt meghaladók. Régi vágy: ha beszélni tudnának. Az ő beszédük a levéltár, ha ki nem vágta nyelvüket legfőbb hóhéruk, verőlegényük – a történelem, s édes mostohája – az enyészet. Van nekem ezen az úton egy kedves helyem, a Róheim-villa. 1900-ban nőtt ki a kiparcellázott városszélen. Lakták Tulajdonosék, lakták Bérlőék, együtt is, aztán lakta az Állam, s az állam albérlői. Négyezer napja csak a szellemek kócolják benne a porszemcsés levegőt. Száztizenhárom év. Ennyiről kellene számot adnia, ennyivel kellene számot vetnie. E helyett? Sértődősen maga elé húzott egy saisi fátylat, húsz titkos esztendőre vonatkozólag, hogyha – esetleg – majd esélyem lesz valamely iratarchívum mélyén azt lerángatni róla, a végső megrökönyödés torz mosolya üljön ki arcomra. (Persze a polgári villák, úri kúriák esetét rejtheti az államosítással. A valami volt, de nem az igazi szokvány történetét…)
A historikusok nagyképű kijelentéseket tesznek több száz és több ezer esztendős eseményekről, melyeket ugyan korabeli, de teljességgel hiteltelen, elfogult források támogatnak meg, aztán hátra dűlnek kötetezrekben bővelkedő könyvtáraik foteljében, s várják, ki merészeli megcáfolni tényként közölt teóriáikat. De hogyan képesek erre lelkiismeret-furdalás nélkül, mikor száz esztendő is mi mindent el nem leplez? (És nem beszéltünk a szem- és fültanúk megbízhatatlan, de mégis jelenlétben gyökerező vallomásairól, mely gyakran nem fellebbenti, hanem visszafújkodja a fátylat a talányokkal övezett tárgyra.)
Sétálok a Herminán, vagy a Fasoron, ahol nevezett villa egyik jeles lakója abszolválta gimnáziumi éveit, nézem ezeket a ma is lakott, vagy elhivatalosult, elközintézményesült, elkövetségesült épületálmokat, és hiányérzetem támad. Hiába van ott a jelen magyar vagy egzotikus hangja a fényességes, cirádás korlátú grádicsokonon, kocsifelhajtókon, a szecessziós vagy eklektikus hallokban, nappalikban, étkezőkben és hálószobákban, a pókhálóval homályló pincegádorokban, a gótsötét szuterénekben és tornyos, galambburukkos padlászugokban, a napfénytetős, esőkaparászós manzárd- és a világtól elvonulós toronyszobákban, a szerelemsusogó, bábkorlátos balkonokon, és a hajnalt dohogó cselédlépcsőházakban, a rejtekajtók, rejtekfolyosók és rejtekalagutak szövevényében, a múlt bőségén merengő kamrákban, a vak alkóvokban, hiába zúg át a jelen szava, a mobiltelefonos és wifin kuszálódó beszédkényszer az éteren, a rég rakott falakon, hiába szűri át testem minden szerve a hullámokban terjedő távdiskurzust, hiába rezonálok bele mások beszélgetéseibe – ez nekem kevés. Mert egy ház akkor lenne igaz(i), ha mindent kipakolna. Ha mindegyik előtt állna egy tábla, rajta gombokkal. Annyi gombbal, ahány nap eltelt az alapkő letételétől a jelenig. És komfortosan berendezett, „mindent tudni akarok” utópiámban huszonnégy óránként szállana ki egy szakember, új gombot elhelyezni, új dátumot gravírozni, új felvételeket feltölteni a készülék ezer petabájtnyi vincseszterére. Hogy végre megszólalnának ezek a régi villák, és odább a bérkaszárnyák, céhes-, iparos- és páholypaloták. És a várromok országszerte, és az ősmagyar, avar és hun szálláshelyek, a földvárak, meg a római városok, a limes kőmaradékai, meg a két-háromszáz esztendős falusi épületek, vagy a hámorok, malmok. Sorolhatnám napestig… És minden beszélne, zsongana, és elmondaná, mi volt. Kivel, mi történt, ki, kihez és miért szólt vagy nem szólt? És főleg miről beszéltek a húsvérek, kiknek ma már emlékmorzsa sem jut. Egyként takarja őket: a „fuit” varázsigéje. Ezer és tízezer éves hangfelvételek kellenének! Sőt, az ősemberhordák első makogásaitól legyen meg minden az űrüzenetig! (Danilo Kis-féle tökéletességben.) Mert bár verba volant, scripta manent, mégis előfordulhat, a hajdaniak bölcsessége előtt van régebbi, isteni vagy mágikus vagy fizikai döntés arról, hogy semmi nem vész el, csak átalakul. Lehet, a beszéd csak cselekvéssé, végsősoron hanyatlássá vagy minőséggé lesz, de az is lehet, eltárolódik tér és idő zegzugaiban… És mi, írók, majd kiszűrjük onnan, s képzelt vagy valós személyek szájába adjuk. Visszaadjuk, hogy újra kimondják! (Rálehelünk a kőre, mit emberkéz rakott várrá, palotává, házzá.)
Ott állok a Hermina úton, a ház előtt, mely leginkább megnyílott előttem. Ott állok, tizenhárom éve elnémult falai előtt. És bár párbeszédeket írok a róla készülő regényben, érzem, a törekvés, hogy életet leheljek e házmatrónába, szinte reménytelen, de a legszörnyűbb nem is a reménytelenség, hanem a hiteltelenség, mert bármennyit is megtudok még ügyes-bajos és viselt dolgairól, az is egyenlő lesz a semmivel. Mégis szép feladata az írónak, mely légvárakat épít hevültségében és légvárakat fúj el borújában, élő múltat plántálni a budapesti kőtengerbe.
Ültek a téres kertben, valahol Badacsony környékén. Kibeszélték a világot a földtörténet templomában, a tanúhegyek oltalmában, egy rég elpöffent tűzhányó televény-lankáján…
Pitymallott. Már jól ki lehetett venni Badacsony bazaltorgonáját, melyet a hajnali fény szólaltatott meg kicsit hamiskásan, kicsit huncutul. Előderengett a Balaton, sőt, mintha a túlpart is a szemnek zsongana…
De a csalóka, hamis fényben, mely fugákat játszott az „időtlenség" bazaltorgonáján, feloldódott a látvány, és ők ott ragadtak az érzékletek felesleges versenyében, több tonnás légoszlopokkal - amúgy is elnehezült - fejükön…
Jó dolog kertben élni, kertben aludni, kertben ébredni, kertben írni, kertben szerelmeskedni, jó dolog a kert, egy kis körülkerítettség, egy kis „enyém, nem a tied" évődés, egy kis státuszszimbólum, víkendház, nyaraló, dácsa, egy kis megélhetés, vetemény, kis gond, nagy öröm. Jó dolog a fergeteges álmokból a valóság pázsitján landolni. Jó dolog gyerekként a kert fáinak lombkoronáján megbújni a többi kertlakó szeme elől, jó dolog a kert sűrű gazában elrejtőzni, hogy bűntelen serdülő vággyal, kerítésnek vetett háttal röpüljünk a fantázia és a kéjmámor rövidüzemű rakétáján, jó dolog szemetes gödröket ásni, és beletemetni a jelen hulladékát, hogy évtized múlva az elfejtett veremkincseket a felszínre kaparva elgyönyörködhessünk annakidejiségünkön.
Jó dolog kertekből kilesdelni, és jó dolog kertekbe sóvárogni. Jó dolog Semiramis függőkertje, jó dolog a Pangloss hirdette kertecskénk megművelése magányosan vagy kettecskén, jó dolog egy afrodiziákumokat sarjasztó füves kert, vagy a lovagi, páncélos-fátylas szerelmek kertje, jó dolog egy pálmasusogású télikert, és jó dolog egy római kúria szökőkutas átriumkertje, hogy a pánpajzán ligetekről már ne is beszéljünk, jó dolog az ezerszellemüzenetű japánkert, egy szimmetrikusra álmodott kastélykert, egy nyírt bukszusokkal ékes kertgeometria, és jó dolog az ösztönösen, ösztönökben burjánzó Éden.
Jó dolog Greeneway kertjében ecsetvégre kerülni. A kert konzerválja az emlékeket, konzerválja, mert megnyugtat a vegetáció, a sarjadás, az érés és aláhullás édeskés nesze, az ültetés, felnevelés és szüretelés kielégítő ciklikussága. Hogy jövőre is, mígnem, de addig csak újra és újra… Álomba egyenget mindez a gyönyörűség, és az álom szirupjában, mint kicsiny diódarabok, agyfoszlányok, ott alusznak az emlékek is.
A kinyitott dióbefőtt minden egyes keletiesen bódító mézfalatja, felszínre idéz egy kert-rebbenést:
egy rigószárnyverdeséses hajnali madárfürdőt,
egy macskaárnysurranásos késődélutáni túlélőhorrort,
egy sündisznócsaládvonulásos éjféli reménykeresést,
egy hangyabolylázadásos kisfiús megtorlást…
Magát a szépséges időt idézi, az időt, ami nekünk, értünk, megértünkért jár.
És jó dolog nekifeszülni, az időt kertbe göngyölítő, kitudjahonnanszalajtott, mely mitológiából pottyant istennek, és ellenébe írni egy verset, amelynek csak az eleje bír ellenébe menni, a többi nagyon is kesernyés szája íze szerint való, de azért jó kitenni a kérdőjelet a végére, amivel elismerem, győzött, bár kicsit bosszút álltam rajta, ott a Badacsony melletti kertben, egy viaszosvászonnal takart asztalkán, melyen gyertya bólogatja, rebbeni a ritmust…
Befogni egy tájat. Megragadni grabancát, hogy dűlőutaktól a tájidegen sztrádákig, magyar vándor homokbuckákon át és tovább, megjárni is sok borospincesortól ősborókásig, telepített, futóhomoknak fittyet hányó akácerdőkön és a filoxérán csak érett fürtökkel derülő szőlőkultúrákon át és tovább, tanyáktól a szecessziós épületekig, romtemplomtól dómig, Dunán-Tiszán át és tovább minden a kép fókuszában legyen, szinte lehetetlen feladat a mai technikával. Talán a műholdas földpásztázás, talán az segíthet, de ha közelítek, a részletekben feloldódik az egész. Marad az elme kalandja, mely emlékei téres országútján száguldhat, csaponghat céllal és céltalan. Lehet e kéretlen elme akár turistamagazin szerkesztő, ki a dél-alföldi régióba csalogatná a világbóklászókat, lehet középkori utazó, aki megdöbben az e földi Paradicsom gazdagsága láttán, lehet római Limes-védő, aki elborzad, de kardjáért nyúl, ha túlnan portyás vad-barbárok ügetik keresztül-kasul a tájat.
Most az elme vonatra száll, mert az expressz-száguldás, szinte felér egy álommal. Egy befogással, befogadással, egy egybeolvadással. (Persze táltosként is pöröghetne Ópusztaszeren, a Feszty-körkép közepén, magához ragadva a Kárpát-medence csodáit.) Ám a vonatos utazás most megragadhatóbb. A végeláthatatlan szántók, a tavaszra készülő fácánok és nyulak, az újra legelőre bocsátott nyájak, ménesek és gulyák, a bólogató gémes- és olajkutak, kunhalmok, kettős falú betyárcsárdák, Petőfi tőzsérvárosokba gyűlő népe, kun-magyar-török-szláv génszövetség egy merő, délibábos látomásban egyesül. És a jegy Szegedig szól. Pedig túl is futhatnék Battonyáig, ahol régi barát lakik, ahol Molnár C. Pál is kezdte a piktori létet, vagy Gyuláig, ahol a téglavár árnyékában egy másik cimbora időzi emberöltőjét, s még feldereng gyermekkorom gyógyvizes pancsolása, a „barna lében”, de most Szeged a végállomás. Mehetnék délebbre – Kalocsának – hitet, nyugatabbra – Hajósnak – boros erőt gyűjteni, mert mit mondhatnék Szegedről nem Szegediként, amit nem mosolyogna meg egy virtigli homo szegedinensis, vagy maga Temesi Ferenc? Netán Bene Zoltán, kinek hívására többször is lekalandoztam (felolvasni) az Alföld tükörsima fellegvárába? Ijedjek meg a feladattól? Menjek tovább? Ne ragadjak le Szegednél? Hív a kikelettel adózó kelet, Viharsarok, Geszt – ha népi-grófi történelmet, vagy féjás szociográfiai irodalmat akarok idézni a továbbiakban…
Szeged vidám. Derűs, mint a mediterrán Pécs. Ellenben tágas is. Nem zegzugos utcákkal csalogat, hanem körutakkal, sugárutakkal nagyzol. Szeged sokat próbált. Szegednek kijutott tatárból, törökből, tűzvészből, a kanyarjai hagyottan is szilaj Tiszából. (A zúgva-bőgve gáttörőből.) Ám egy másik, valamivel szelídebb folyón, a Maros útján érkező só hamar várossá emelte. A szegedi csakazértis derű maradni ösztökél.
Szegedre jó megérkezni, legalábbis turistaként. Szegeden jó átvillamosozni. Szegeden jó érzés dómterezni, az esztétikumnak vagy istennek adózni, netán széchenyiterezni, ahol az ország legnagyobb, szocreál hamburgerének elfogyasztása sem lehetetlen feladat. Szegeden jó volt a vértói megálló egyik panellakásában házi sajtot rántani a jó barátnál. De legalább ily kedves emlék, mikor kétszáz forintot találtam a Mars tér egyik telefonfülkéjében, nem sokkal azután, hogy visszahozott a busz Nagyfáról, az össznépi alkoholelvonás hajdan hírhedett helyéről. (Hol akkor, ott – újságíróként – börtönt látogattam.) És igen, Szeged része, le sem tagadhatja a lassan műemlékszámba menő, csillag alakú épületet!, az áristom, ugyanúgy, mint az egyetemi kampuszok, a rakpartok, az Erzsébet-liget, az árvízi újjáépítésben segédkezet nyújtó európai fővárosokról elnevezett körútszakaszok. Meg a kiskocsmák, az egyetemi ifjúság alkoholos elmevillongásának helyei! A Zaporozsecre még emlékszem a kétezres évek elejéről. (Hogy Sztálin utolsó bosszúja, mármint népnevén a Zápor Jóska, valami értelmet is nyerjen!)
Szegedig szól a jegy. Egy ugrás lenne Szabadka. Ó, Géza és Dezső, drága fejedelmei prózánknak, költészetünknek. A repülő Vucsidol városa! De Szegedig szól a jegy! Maradjunk az adott kereteken belül, bár tudjuk, a gondolat futásának semmi nem szab határt. Lépjünk hát vissza, érdemes, mert Szegeden zsongított Juhász Gyula, itt lelt otthont az Alföld két nagy mindentudója – Tömörkény és Móra, de a közeli Szatymazon sarjadt Dankó Pista, a belé oltott nótaköltészettel egyetemben, hogy mást ne mondjak. Végállomás. Még jó, mert egy Tömörkény novella továbbsodort volna a tanyavilágba… Onnan meg ördögszekéren ki tudja, hová…
Nekiveselkedem egy nehéz tölgyajtónak, mely a Gödöllői dombság fáiból készült, s máris ott vagyok a múltban. Rám zúdul az elreteszelt valós vagy kitalált história. Önmagam vagy a Grassalkovichok vagy Sissi vagy Horthy múltjában merítkezem. És érkezem Gödöllőre ezerféle módon. Egy farmotoros, szocialista relációban elbizonytalanított útfekvésű Skodában, hogy idejében leérjek koncertünkre a hangládával, amiből alternatív szövegeim harsognak majd elő, vagy lovon jövök, Mária Terézia kíséretének délceg, testőr-költő tagjaként, miközben a császárnő, vitam et sanguinem, rácsodálkozik az augusztusi, só-havas útra, vagy Sissi társalkodójaként, hogy én is élvezzem a magyarok gát nélkül áradó szeretetét, vagy Horthy sofőrjeként, hogy magam nyissam az ajtót az ellentengernagy vadászos kalandjához, vagy Leopold Freiként, aki vagy volt vagy nem, a mindenképp megtartott, világraszóló gödöllői cserkészdzsemborin, vagy Szásaként, aki életében először (és utoljára) lakott kastélyban, a medve és Szűz Mária kényszerű összeölelkezése alatt, vagy magyar szakos, eltés, főiskolai hallgatóként, aki mindennap lebumlizik a fővárosból a helyiérdekűn, aki mindennap átvág a kastélypark akkor még vadregényes tájain a tudományért, miközben látja lelki szemei előtt a finom úri népek árnyait, ahogy beleereszkednek a park medencéjébe, ahol ottlétekor legfeljebb ha piperkőc békák krolloztak, s lesi a dombtetőre rakott nyári lakot, ahová kiszöktek a bálok kacsingató hősei csókos ütközetekre.
És dübrükölök a vashídon, túl a Hídlábtanszéken, amely az agrártudományi (premontrei) főépülethez szolgál irányadóul, ahol gyeptant és sertéstenyésztést tanult a lány, aki tetszett titokban, s feldereng a népnevén Rézgombosnak hívott, mára már bezárt lakótelepi lebuj, ahol az utó kádári kilencig tiltom, kilenctől tűröm, este kilenctől támogatom szeszfogyasztási ötéves terv részeként türelmetlenül vártuk a Kossuth délelőtt kilenc órás pittyegését a helyi korhelyekkel egyetemben, s a múlt kivetítőjén párállik a hajdani uradalmi melléképületből lett cukrászda, ahol jól lehetett lányokat szédíteni boldogult úrfi koromban.
És látom, pontosabban nem látom az utat a trópusi esőtől, a szimbolikusan özönvízszerűtől, a múltat végképp eltörlőtől, ahogy egy kockaladával török a művelődési ház felé, mely egyenkerek, ugyanolyan, mint a kőbányai Pataki, és sorolhatnám; ahol majd Jelenits István beszél pilinszkys élményeiről egy új éra hajnalán, s látom a szintén kerek, víztározóból kialakított kis meseházat Gödöllő kültelkén, ahol történelemtanárunk vendégei vagyunk, és érzem lányom puha kezét a közelmúltban, ahogy húzom fel a Nagy-Magyarország vármegyéiből összehordott kövek magasába az Erzsébet-park ősfái alatt, és látom a barokk kálváriát, mely a szemem előtt nyert új formát és értelmet, vagy látom s hallom a legjobb énekórát, amit valaha megélhettem, egy unalmasnak indult hospitálós délelőttön.
És már a Lovarda utcában látok, mert az írók látók is egyben, kedves tanáraink kertje felé igyekezvén, a Lovarda utcában, ahol Ambrus Zoltán talán a Mídas királlyal is bíbelődött. És látom a festőket – Nagy Sándort, Körösfőit, Remseyt, ahogy szétrajzanak tájegység szerint tova, hogy a természet szecesszióját képeikbe oltsák, és hallom bongani a Grassalkovich zenecsarnoki akusztikájú lovardáját, és szinte hallom az A. E. Bizottság rendszerbomlasztó botránykoncertjét, még a nyolcvanas évek csipkerózsikás, tetszhalott álomvizéből.
És érzem magamban a vágyat itt maradni, gyökeret verni. Megülni egy kertben, s rendszerezni, ami egy lélekzetre tör fel az emberből, ha visszaréved. Megülni ezen a nagyszerű kiránduló és vadászós helyen, ebben a jó fekvésű kereskedelmi központban, ahol gödölyéket ellett a népetimológia vagy a valóság, ahová kidöcög a HÉV nevű vicinális, ahol megáll az Intercity Miskolcra rohantában, s ahol felnyílott a szemem a művészetcsinálásra, pszichológia tanárom jobb agyféltekés táborában, mikor is a kastélyparktól az arborétumig, a Tao-Te-Kingtől Shakespeare-en át Tarkovszkijig túráztuk a mélységeket…
