Könyvrecenziók
Túlcsorduló esszencia?
Elemzés Bánosi György regényéről
Gyalogbeszéd a paplan alól
Boldogh Dezső első kötetéről
Mesékbe oldott kémhistória
Értelmezés Gáspár Ferenc Ördögvér című kötetéről
A meséken innen és túl
Jenei Gyula: Grafitnap
Írott fotóalbum
Jenei Gyula új kötetéről
A lárai én
Értés-féle Lárai Eszter második kötetéhez
Ázsia-keresés
Malgot István új kötetéről
Korcs-ma-lejáratok avagy a történetmondás felszabadítása
Paládi Zsolt első kötetéről
Kiskapitalista kalauz – avagy cseberből vederbe
Paládi Zsolt második kötetéről
Mérlegre tett falu, avagy a bűn Paradicsoma
Szappanos Gábor kötetéről
Ajándéknovellák az e világból
Szappanos Gábor új kötetéről
Törvény a közöny?
Közelítések Székely Szabolcs verseihez
Túlcsorduló esszencia?
Elemzés Bánosi György regényéről
Bánosi György valami újat teremtett a magyar irodalomban.
Vagy csak újszerűt honosított meg?
Regényesszenciát írt. Egyfajta nemes sűrítményt, amely feloldás után kiált. Vagy nem is kiált? Hiszen ha a boresszenciákból indulunk ki, azok önsűrűségükben is fogyaszthatók, igaz, eltúlozva kábasághoz, csömörhöz is vezethetnek.
Tömör, már-már vázlatos regénnyel az ókorban is találkozhatunk. Epheszoszi Xenophon Anthia és Habrokomész regénye vagy regényes műve szintén sűrítmény, vázlat, de a szövegelemzők és az antikvitás szakavatottjai szerint az írást valami nagyobb egészből csonkolták, kivonatolták egy későbbi korízlés kívánalmainak megfelelően.
Bánosi még meg nem írt (csak fejében körvonalazódó) ön- vagy életregényét metszette meg, egyfajta korízlés szerint. Ez pedig a mai gusztus, ami nem diktál egyebet; írjunk röviden, tömören, díszítettség, agyonbonyolított cselekmény nélkül. (Temesi Ferenc 3. könyvében már megjósolja ezt a technikát: >Az „Egy híres regény” se rossz a száz helyett. Eleve már csak a kivonatot írod meg, ne kelljen bajlódni vele…< Mármint a kivonatszerzőknek, hát még az olvasóknak!) A rövidet még befogadhatjuk a rohanó, habzsoló recepciók korában. A mai kulturális étvágy és értékrend szappanopera fogyasztásra alkalmas. És a Regényesszencia, melynek alcíme is beszédes (Egy kóbor poétának olykor kacagtató, máskor megríkató hányattatásai a sicamberek országában), szinte olyan, mint egy szappanopera forgatókönyve. A szereplők jönnek-mennek, bár a főhősök x részen át ugyanazok; a jellemek csak sablonosan ábrázoltak, egykét lazúros tollvonással, mellőzve a szubtilitást; a konfliktusok szerelmi három- és sokszögekből bomlanak ki inszinuációk, féltékenységi jelentek, kibékülések és „in flagranti”-k következtében; a cselekmény bonyolultsága helyett (mert a sztori is egyszerű, könnyen követhető, az élet sugallja, adja magát) a felvonultatott statiszták illetve mellékszereplők száma tűnik soknak. Utóbbiak pediglen hetvenöt százalékban nők, merthogy Gaston, de nemkülönben barátai, ismerősei lankadatlan birkózásban vannak a női nemmel.
A mű kohézióját a szerelem teremti meg. A testi, a vágyott, a beteljesedett, az elhamarkodott, a titkolt, a bevallott, a rejtett. Ha ezt a szálat tovább szőné, színezné a szerző, akkor egy másik ókori műnél az Ars amatoriánál (Ovidius) lyukadnánk ki. De Bánosi nem mélyed bele a szerelem vegyelemzésébe. A szerelem csak átsodor a regényen, mint vitorlást a kedvező széljárás. Ez a szerelem, ez az örök-változó játék adja az egyetlen értelmet a hordai tatárok (Sz.únió) fenntartotta Robigó (Kádár) rabiga szorítása közepette.
A testiség menti át a szellemet, ez lehet legfőbb üzenete a regénynek. Hiszen nemcsak a hős, de szinte minden egyszer vagy többször felvillanó szereplő értelmiségi (latenerek, literátorok, grammatikusok kavarognak keresztül-kasul) vagy művész (művész-értelmiségi), de legalábbis gondolkodó, lázadó, szabadságra vágyó emberpéldány, lett légyen bár lecsúszott egzisztencia Sicambriában, avagy felkarolt menekült Megalopolisban (Ámerika). Ez a szabadság a diktatúrában csak Aphrodité khitónjához bújva valósítható meg Sicambria vonatkozásában. Ha ez sem lenne, maradna az apátia, végsősoron az elmebaj s a szuicidium. Kézenfekvő lenne ekképp a szellem veszte.
A szerző első regénye, amely tehát kísérlet is egyben, életrajzi vonatkozású. Bár a nevek latin vagy neolatin árnyalatúak, a helyszínek nevei nemkülönben, mégis a szkriptor fiatalkorát hivatottak megeleveníteni a rendszerváltás előtt (túlnyomórészt), s a rendszerváltás dátumán kicsit túllépve. Sicambria-Magyarország, a sicamberek hazája (etimologizálhatunk így is – szik[i]-ember), ezen belül is az Ister-Duna menti város (Budapest), és a vágyott Tusculanum (kert) Gaston-Bánosi kedves élet-terepe.
Gaston pedig egy filozopter, aki tétova álmodozó, kóbor poéta, a Hold reménytelen szerelmese, de mindenképpen egy fiatalember, aki kalandokon, munkahelyeken át, valamint lány és asszonyszemélyekkel közös metszetű sorsában próbál túlélni, talpon maradni a Kádár-érában.
De mi is ez a kísérlet valójában. Az esszencia szón már elpolemizáltam, ugye… A könyv néha eposzi sodrású, bár tömör. Az eposziasságnak két kézzel fogható jegye is felvillan. Egyrészt az műegész magában hordozza a tablószerűséget, a szereplők és tetteik elősorolása enumeratív képzeteket indít el s tart fenn bennünk. Aztán itt vannak a jelzők, melyek sokszor eposzi konoksággal visszatérő, furcsa epithetonok: sokoldalú birkózóbajnok; piros orrú nyelvtanár; sánta, kaján alkoholista. S ha nem is fő eposzi tünet, de a mű elején található Gaston családi legendáriuma című fejezet, mintegy hősgenealógiaként szolgál.
Visszatérve az enumeratív képzetekhez, felmerül a kérdés, a szórakoztatás igényén és a kísérletezési kedv kiteljesítésén túl, mire szolgál a regény? A fejezeteket alkotó fragmentumok felépítettsége erős tudatosságot mutat grammatikailag is. A bekezdések utolsó mondatának végén, melyek általában egy kisebb-nagyobb történéssor, gondolati egység végével esnek egybe, nincsen pont. A befejezetlenség azt sugallja, hogy az olvasó fantáziájára bízatik, az esszenciát mennyire hígítja föl képzeletével. (Ez a fantáziavesztett befogadók nagy tetemre hívása!) Ugyanakkor a vázlatos történések után bekövetkező gyors snittek, újabb kortyot jelezhetnek az esszenciából. Ami lehet zavaró is, mert nem előkészített a gondolati váltás. (A szerzői sugallat ebben az esetben: „á, ennél többet nem ér, ráuntam, lépjünk tovább!”). De lehet kíváncsiságot fokozó, hová is vezetnek az írói elme bakugrásai… („Engem kövessetek, ne az untig gyakorolt regénybefogadási sémák szerinti elvárásokat!”) A kérdés tehát nyitott: kellemesen becsípünk-e a mű végére, s máskor is „inni” szeretnénk belőle, vagy keményen berúgunk, s megcsömörlünk tőle [itt nincs pont]
Viszont tovább motoszkál bennünk a kíváncsiság, vajon a regény nem túlságosan önmagának való, l’art pour l’art mű? Néha úgy fest, mintha nem lenne több kalandtárnál, egy erotikus jegyzetnél, összességében egy feledés elleni emlékkönyv-szérumnál, egy kocsmai, sör fölötti hőstett-sorolásnál, a hajdani bohémtanyás tivornyák nosztalgikus megidézésénél, vagy előremutatóbb esetben egy ötletbörzénél, melyet jól fel lehet használni a későbbi írásokban. Vagy egyszerűen csak szappanoperaszerű életünk és korunk paródiája? A feltett kérdésekre a regény, legalábbis az én olvasatomban, nem ad választ.
A regényegységet tovább erősítené a humor, mint hangulati szervezőerő, s bár sokszor felcsillan, de nem elégendő intenzitással, és így mégsem üt át a vér erejével az őt leszorító, szándékolt hevenyészettséggel feltekert történés-gyolcson. Vagy, és itt lappanghat a regény csak olvasói szempontból látszó hiányossága, a mű humora annyira Gaston-Bánosi életéhez köthető (egyéni történések, megélt szituációk), hogy nem jönnek át az utalások, célozgatások, az elhallgatások, melyek a beavatottak fülének egyértelmű plusz humorforrást jelentenének. Nem jönnek át, mert az esszencia-tömörség nem enged teret ehhez.
A beavatottságot a könyvvégi A főbb karakterek névmutatója… sem fokozza, ellenben a forgatókönyvszerűség érzetét jócskán növeli, s támpontot ad a jelentős, már-már Agatha Christie-t idéző névkavalkádban. A felbukkanó regényalakok felskiccelt vázlata egyébként jó ötlet, de nem tudom, az eligazodás érdekében adott mankón túl van-e jelentősége.
Zárásképp leszögezném, hogy a Regényesszencia című regény elemzése a megszokott befogadói stratégiákra, struktúrákra épít, tehát lehet, félreért néhány dolgot, mivel merőben új műfaji objektummal áll szemben. Egyet azonban biztosan tud a recenzió szerzője, ez a regény merész hangot képvisel honi irodalmunkban. A heroikusan rövid mű, a történés-zanza nagy figyelmet, ínyencséget kíván. Lehet, az elemző-értelmező el is kapkodta az esszencia-élvezetet, mikor mohón, együltő helyében behabzsolta a regényt. Lehet, nem is ez a helyes eljárás, hanem a több napig tartó kortyolgatás. Végsősoron gratulálni szeretnék a szerzőnek első regényéhez, mely kísérlet is egyben, s amely szokatlanságán túl, már születése pillanatában megkérdőjelezi a „hozzáértők” hozzáértését. Mindenesetre nem fog közönyt táplálni, és meglátásom szerint erősen megosztja majd olvasótáborát… De ez nem baj! Sőt! Csak jusson a kezekbe!
[Bánosi György: Regényesszencia, Coldwell Könyvek, Budapest, 2007]
Gyalogbeszéd a paplan alól
Boldogh Dezső első kötetéről
Boldogh Dezső első kötete új színt hoz modern líránkba. Persze ő nem úgy modern, hogy nem ismeri vagy elvből nem használja a verslábakat, a rímeket, netán a trópusokról csak az izzadságszag meg a malária jut eszébe, hanem a verslényeg terén hoz újat.
Vajon a Gyalogbeszéd cím valami folyamatos áramlást sugall? Esetleg egy kerengő folytonosságát, az olvasó-pergetés monotóniáját, amit azonban felold a valóságtól való lélek-elrugaszkodás kihívása, játéka? Vagy Boldogh Dezső a peripatetikus iskola híve? Sétálni hív minket, becsalogat belső kalandjába, ahol verseivel mint jelzőtáblákkal, mint fülünkbe duruzsolt gyónásokkal igazít el minket? S miközben őt olvassuk, az ő labirintusát járjuk, észre sem vesszük, hogy a mi világunk is felfénylik általa. Vagy leültet minket egy folyópartra, valahol az Orientalisztikán is túl, s azon vesszük észre magunkat, hogy ott hullámzik, fodrozódik, s egyben tovább szökik egy megfoghatatlan költészet?
Boldogh Dezső költészete folyópartköltészet, a szemlélődés lírája. Boldog Dezső költészete olyan, mint a folyó, olyan, mint a folyamatosság. Ha van költeményeinek verstárgya, az csak egy apropó. Azt nem körbejárja, hanem túllépi, s már vágtáz is tova, egyazon íráson belül. Meditációnak tekinthetjük Boldogh Dezső líráját, ahol nincs nyugvópont csak áramlás. Mindent formai eszközt ennek vet alá. A ritmika, a rím – a folyómeder könnyen gördülő kövei, melyek mélyítik, zökkenőmentessé teszik a gondolathömpölygést. Szavai mindig kellő helyi értékűek, nem keresettek, viszont soha-nem-volt hangulatok hordozói. Boldogh Dezsőnél nem találunk áthallásokat. Ő nem a szövegirodalmi „ugyanolyankodásra” tette fel lapjait. Ő többet vállal ennél. Az ő folyója széles és nehezen gázolható, de nem ért még le a torkolatig. Talán ezt jelzik a néhány vers végére hanyagul odavetett „stb”-k. Ő úgy vall, ezen versek ujjgyakorlatok, melyek bármeddig is íródhattak volna abban az ütemben, abban a gondolatmenetben. Az és a többi csak ennyit jelent… De az is elképzelhető, hogy Boldogh Dezső – öntudatlanul – megalkotta a végtelenített meditációs költészetet, amely egyfajta monotóniát is feltételez. Bár ezt is inkább nevezzük zökkenésmentességnek, az áramlás, a folyamatosság ismérvének, ami a zaklatott lelkületű nyugati embert kiborítja. Boldogh Dezső introvertáltsága azonban átragad az olvasóra. Hogy is van ez? Lehet az introvertáltságnak kivetülése? A vers révén igenis megnyílik egy csatorna… A vers, ez az életgyónás, megnyitja a befelé fordulóbb lelket is.
Márpedig Boldogh Dezső valóban magának valóbb az átlagnál. Nagy nehezen szánta rá magát ennek a kötetnek a kiadására is. Érlelte, érlelte, mígnem úgy gondolta, hogy egy korszak külső-belső lenyomataként csak közre kell adnia. Talán a közszerepléstől félt, talán a megmérettetéstől, talán a kicsinyes irodalmi viszálykodások riasztották? Ő tudja igazából. Egy biztos, szegényebbek maradtunk volna, ha kézirata fiókban várja meg az utókor rátalálását.
Boldogh Dezső az örök hullámzás dimenzióiba röpít minket. Fenn és lenn, isten és sátán, város és természet, ember és ideavilág ellentétei között hányódunk, bár az amplitudó elviselhető, így hányódás helyett egy csónakból szemlélődésnek is felfoghatjuk az egészet. Ahol ugyan megvan a biztos alap, a deszkafenék, de jelenlétünk bizonytalan és viszonylagos. Ez a romantikusba hajló attitűd teljes ellentétben áll Boldogh Dezső képi világával, amely furcsa ötvözetet alkot – egyfajta expresszív naturalizmust, melyben a létezés alap-ikonjai felkiáltójelekként szöknek a szemünkbe, s így válik szinte szimbolikus költészetté, ami valójában nem is az…
Boldogh Dezső líráját saját maga is definiálja a „szent céltalanság” jelzős szerkezettel. Az embert, a gondolkodót, így önmagát is a hétköznapi, loholós, karrierépítő tevékenységektől, a célképző tévedésektől távol helyezné el, hiszen, mint írja – a „…sorsodnál is lényegtelenebb történetek zajlanak” itt. A nyugalom, a gondolkodás tere (egy olyan világban, ahol „megint az Özönvíz kopog szobámban…”, mi több, ahol „gyerekzsivaj és delfin-zajok az uszodából // és Pista bácsi szépen barnuló falába…”-szerű végzet képek sorjáznak) a paplan fedezéke lesz. A Szonett-félék a paplan alól-ban (a Koszorú című verslánc alcíme) a költő megtalálja a nyugalmat, a magunkra húzható, sírszerű, e földi másvilágot, ahol értelmet nyer a „fekete lyukba fejest ugró lélek”, ahol „…irányaim forgó táblái között // vagyok a megtűrt és az üldözött…”, amit a barát is elirigyelhet, mert „fényévek szállnak itt…”, ebben az anyagtalan narkózisban, ami nem más, mint a hétköznapok teljes elutasítása.
Az én tragikusan és véglegesen szakított a testetlen múlttal, a paradicsomi állapottal, mindösszesen egy paplan illúziójával feledtetheti-szigetelheti el a jelent a tudattól. „Alvaélek, várok, tőletek már távol // mint ítélt egykor korhadt fegyvered // - dús üzenet csonka másvilágból.” Dús üzenet vagyok, aki „…titokban meghajolok // egy soha nem látott Úr előtt…”, míg „templomok tetejét kaszabolja az idő // és odalenn vásári nép kajabál…” – veti ide nekünk Boldogh Dezső magaslati kinyilatkoztatásait.
Ez a paplan alóli emberfeletti emberség lehet visszatetsző viselkedés, de kiválthat együttérzést is azokból, akiknek antennái képesek fogni a mai világtól eltávolodott lélek-űrszonda által kibocsátott rádiójeleket. A gyötrődő lélek útkeresése a paplan alatti zárt-végtelen univerzumban, ami magában foglalja a kívül-lévőséget is, keserédes kísérlet egy olyan korban, ami nem a költők tágasságára szabatott, hiába is jön el a postás, s „hozza a végtelen űrt a tatyóban…” Stb…
[Boldogh Dezső: Gyalogbeszéd, Parnasszus könyvek, Új Vizeken, Budapest, 2005]
Mesékbe oldott kémhistória
Értelmezés Gáspár Ferenc Ördögvér című kötetéről
Kemény, embert próbáló szöveggel találjuk magunkat szembe, ha belelapozunk Gáspár Ferenc Ördögvér című opuszába, mely megjelenésekor máris díjra predesztináltatott (a Magyar Napló regénypályázatán), magához édesgetve az értelmezőket, akik a mélyére képesek szállni.
Mert a mélyébe kell menni ennek a szövegnek, mely olyasféle, mint a photoshop program rétegei. Ha szép lassan lehántjuk a felhámokat, kirajzolódik az alapgondolat, amely lehet csak egy vonal, jelen esetben csak egy bekezdés a regény szövetében. Geri, az erősen idézőjeles főhős – egymásutánban oldódik fel személyisége az álmokban, a mesékben, mítoszokban és a valóságban –, belekeveredett valamibe. Egy pár sorban felvázolt történelmi hitelű rejtélybe, nevezetesen az Elbert ügybe. A szöveg posztmodernsége ebben a „rejtett lényegben” gyökerezik, merthogy mi végre Geri bolyongása a szférák között (nyomában Mitykával, az ügynökkel), csak ebből a megjegyzésből sejlik föl, valahol a mű harmadánál. Ha ezen a megértés-kötélen egyensúlyozunk tovább, akkor egy (poszt)modern, budapesti brain stormingos kémsztorin billeghetünk át, s tehetjük fel kérdéseinket. Mi ez? Ügynökhistória népmesei szálakon és REM-fázisokon bonyolítva? Egy prózai Mátrix-história? Vagy maga a posztmodern történelem? A feldolgozatlan, adateltüntetésekkel feldolgozhatatlanná tett temetetlen múlt, a koponyákkal riasztó diktatúrák kísértethistóriája? Vagy egyszerűen a NATO és orosz titkosszolgálat küzdelme? Netán rossz kötélen egyensúlyozunk?
Mert a prózai, ügynöki valósággal szemben áll a népmesevilág. A szerző tíz mesét dolgozott bele a regénybe. (De be-bevillan a Mester és Margaréta is képzeteink közé, vagy nagyot ugorva a Truman show című film, s még töméntelen felszedett kulturális élménymorzsa.) Afrikai szellemhiedelem-horrorba bonyolódunk, Baba Jaga, a szláv boszorkány is megnyom minket, állandó küzdelemben égünk újabb és újabb álomhelyszíneken, újabb és újabb mesékben, óriásokkal, gonosz királyokkal vívunk Geri jobbján, hű olvasó csatlósként, s legtöbbször valamely metamorfózis segít ki minket a bajból. Ránk olvas a táltoshit, egy kirgiz jurta körében izzunk fel hirtelen. Az univerzális népmesei vonulat azonban beleolvad a városi folklórba (budapesti szilánkok), egyenesen leballagunk a metróba, ahol kiderül – álmaink irányítói lakoznak ott. A szimbolikus pokolban számítógépes ügynökök játszanak velünk, mesékből mesékbe hajtanak. A tikos célnak legmegfelelőbben kattintgatják az egeret, s irányítják virtuális sorsunkat. Az álmok, mesék, végsősoron a játékpályák közötti átjárás (az egérkattintás) a történet előremozdulásának egyetlen lehetősége. Például a jurtából, a kirgiz sámánnal vívott harc álommeséjéből a király-ördögös mesébe való átlépésre a jurta kerek füstnyílásán át van csak mód. A füst itt sámánlétraként funkcionál…
Mi ez, ha nem maga a mágikus realizmus, a gyermekek mágikus gondolkodásának irodalomba sűrítése, zanzásítása? Hiszen már a regény elején találkozunk egy beszélő zanza-fejjel, mely harsányságával jelzi, valami nagyon sűrű ősmasszán kell átverekednünk magunkat, legkisebb gyermek királyfiként. Geri és Márta, a felesége, Zsu és Mityka történetében a csoda irányít és nem a realitások. Mityka Mártán keresztül igyekszik Gerihez férkőzni, aki gyanús. Talán ő maga a furcsa halálú Elbert János személyi titkára? Aztán kiderül, hogy Geri nem ügynök, csak ráterelte a gyanút saját szomszédja. A posztmodern és az azutáni világban vergődő elidegenedett, érzékelésében is megkérdőjelezett egyén a hétköznapok információáramlásának áldozata (tv, reklám). Ebben a ráirányított tudattengerben egyáltalán nem lehet biztos az identitásában, nemhogy mások (Mityka) hovatartozásában. Talán épp ezért használ Gáspár meséket. Meséket, amelyek a felszínen csak a mai embernek hihetetlenek, annak az embernek, akiknek már nincs meg a kulcsa ezekhez az ősi történetekhez. Ám a mesék mélyének tisztasága, képi „sugallata” mégis irányt szab az egyén gondolkodásának, legalább lélek-vesztőt küld a nyakunkba szakadt világszökőárban. Kapkodjuk a fejünket, a szemünket, mintha egy videoklipet, vagy egy modern, klipszerű, snittekkel szabdalt filmet néznénk. Gáspár Ferenc rájátszik a posztmodern töredezettségre, tér és idősíkok totális villództatásával stroboszkópszerű élményhatást kelt, szilánkokra tör mindent, ám megoldást keveset ad. Mikor úgy véljük, már-már összeállt a sztori, minden szertehull. Erre csak rájátszik Samu, a Lupus Philosophicus, „aki” az érzékelésről, tér és idő összefüggéseiről szóló kanti eszmefuttatásokkal sokkolja (talán segíti) a nyájas olvasót…
Mire Geri számára kiderül, hogy egy ráfogás áldozata, számtalan képtelen szituációból kell, kiverekedje magát, néha Mártával egyetemben, aki időként követi őt a virtuális mese-álom ösvényen. Tehát végkövetkeztetésként leszűrhetjük, mégis csak egy kémtörténettel van dolgunk, izgalmasabbal, mint Hitchcock Topáza, tartalmasabbal, mint a James Bond blődségek, ám ha feltámadna Hitchcock, s élhetne a mai technikával, ki tudja, miféle őrült-szép celluloid történetet rendezne nekünk ebből a könyvből.
[Gáspár Ferenc: Ördögvér – Pont Kiadó, Budapest, 2007]
A meséken innen és túl
Jenei Gyula: Grafitnap
Végre egy újabb alkotó, aki nem gondol a mesterkéltséggel. Jenei Gyula kötete, a Grafitnap üde színfolt a gondolattalan, mai magyar versfabrikálók legnagyobb bosszúságára. Egy olyan kötet, amely lázas kutakodás a múlt szilvalekvár ízei, s a jelen medencehosszai között. Nem modern, mert hol modern ma már a pszichologizáló ön- és világkeresés?! Hol divat az őszinteség, a megélt élmény őszintesége, s hol divat a szimbolizmus?
Jenei Gyula nem mondható korán érőnek, s valószínűleg az irodalmi tülekedés sem vonzza. Viszont tanárságához, irodalmi szerkesztő voltához mérten sokat olvas, s tudja, mi a jó, s mi a kerülendő. Ehhez jön még az érett férfikor tapasztalata, a belül és nem kísérlet-kötetek tömege által kiérlelt markáns stílus, s máris teljes pompájában ragyog föl a grafitnap.
Nehéz elszámolni negyven évvel, vagy később a még többel (majd megérkezel). Kosztolányi próbálta, Vajda is küzdött vele. Nem is sikerülhet, ha megragad a szerző a külsőségek szintjén. De Jenei Gyula nem marad meg, mert megmerítkezik az őselemben, ami hol tenger, hol „csak” egyszerű víz, hol a medence. A magzatvíz biztonságából kilábalunk, aztán hánykolódunk palackpostaként (palackposták), majd negyvenéves korunkra rájövünk – a hánykolódás maga volt a rend, az élet rendje, a medencehosszak egymásutánja (medencekényszer), minek monotóniáját egy-egy kamasz leány lubickolása bontja csak meg. Az áradások című vers szürrealisztikus, metaforisztikus álomsodrában pedig az életfolyam s a vele érkező szerelmek szimbóluma ragad magával. Aztán a víz hóvá állhat össze, s máris a költő újabb, erős jelképében gázolunk bokáig (negatív nyár; tavaszi hó), egy olyas álomvilágban, ahol „a fák visszeres ágait // hóval fáslizza a tél…” E stabil, „sehová vezető” kép, akárcsak a “…lila lábú öregek törlik // töküket…”, valami nyomasztó végkifejletet, valami iszonyú, utazásmentes öregkort sejtet (múzeum). Valami rettegést a helyben maradástól, ami nem lehet Jenei Gyula sajátja, mert a szerző mindig mozog. A legegyszerűbben, tehát gondolatban – viszszamereng, nosztalgiázik. Vagy egy-egy hívó szó ragadja a múlt-örvénybe. De utazik is. Konkrét vonatozások és megérkezések (kavics) emlékeivel szembesülünk.
Közben pedig a nyughatatlan, bolyongó lélek magát keresi, vagy önmaga isteni részét, mondhatjuk úgy is, Istent magát. Nem véletlen, hogy a költő egy vonaton (írnám isten) – „buta számsorok fölé görnyedt valami hivatalnok // el-elbóbiskolt // de olyankor is úgy tartotta irónját // mintha ébren volna // lehet ő volt isten…” avagy egy medence fölött „találkozik” az Istennel (hajnali lebegés).
Az emelkedettségbe „belefájó” valós pillanatok nagy mestere Jenei (tavaszi hó; nem azonos, etc…). Előbbi versében a hóesésben kavargó érzésekből a kötelesség zökkenti ki – „megyek a fiamért a // bölcsődébe”. De itt ez a kötelesség a versszervező elem. A tavasz – (új élet metafora) feltartóztathatatlansága, és a tél hónyomai, az apa tapasztalata (hó) a növelődő (hull a hó és olvad) fiún ellentétbe feszülnek, s így ez már egy megemelt képi szint. A nem azonos című költeményben szinte a profánból épít ember-definíciót. A szögbe-lépés élményének bevillanása döbbenti rá arra, hogy változunk, s nem lehetünk azonosak múltbéli önmagunkkal, még ha akkori élményeink ma is és nagyon is fájnak.
Az ember végtére önmaga öregségébe száműzetik. Talán erről is szól e kötet. Talán, hisz biztosak csak a tankönyv-írók lehetnek. A „Petőfi-versek” [(már megszoktam magam…); (beszéltem ezt-azt)], a mindenki által megélhető „öregségbe száműzetés” és magára maradás „parabola”-tükrei, ahol a „szabadság illúzió”, és az élet „cukrozott epéjét” édesítő szók kimondása legalább olyan fontos, mint a szláv-orosz nyelvtengerben elsuttogott szerelem, hó, világ, anyám szavak…
A történet vége című, kötetzáró versben ott a kérdés – „mi lesz, ha végére érünk a játéknak? // a mesékben is az érdekelne, // hogyan éltek a történet után.” A cyber-valóság már a jövőbe mutat, de az akadályok unalmassá teszik magát a játékot, hisz a gép-világ előre-programozott, ha túljutunk mindenen, kezdhetjük megint az elején. Ennek megsejtése az unalom forrása. No meg az, hogy az igazi történések a kimondhatatlanon is túl vannak (Ottlik: Iskola a határon), ott, amely helyekről már a mesék is hallgatnak. Így nekünk csak az untig ismételt „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” formula marad. Ezen kell túllátni a költő szerint. Ám ezek az utak belső tájakra vezetnek, s nem villannak föl egy monitor mátrixpontjain.
A kötet Nap-illusztárciója (Hajnal V. Csaba munkája, akárcsak a tipográfia) jól szimbolizálja a könyvben foglaltakat, s a kimondható-kimondhatatlan ellentétet. A fény eljut az emberiséghez, a szó eljut az olvasóhoz, talán a költői érzelmek is (napkitörés), melyek javarészt visszahullanak a „költő-napra” (lírai én), de a gondolat, az ösztön legbelül munkál, emlékekből építi jelenvalónkat, s mire a felszínre ér, ha odaér egyáltalán, már egész más, mint mikor útjára lendült a nap- avagy lélek-középből…
[Jenei Gyula: Grafitnap, Kortárs Kiadó, Új Látószög könyvek 13., Budapest, 2002]
Írott fotóalbum
Jenei Gyula új kötetéről
Belelapozunk Jenei Gyula, Ha kérdenéd című kötetébe. S olyan ez, mintha egy baráti összejövetelen megmutatná életét összefoglaló fényképalbumát. Azt a régiféle albumot, ahol füstös, pókhálómintás hártyapapír óvja a fotóemlékezést. Lapozunk, lapozunk, egyre mélyebbre szállunk a szerző személyes létébe, de ez a megismerés mégsem tolakodóan bántó, sőt, egyfajta rácsodálkozás saját élményeinkre. Így is lehet? Nekünk is megvannak valahol hasonló múlt-ereklyéink? Csak sikerrel lenyomtatjuk őket a jelen hordalékával? Aztán óhatatlanul feltolul a kérdés, mire jó ez az analízis, megkönnyebbülhetünk, ha eszünkbe jutnak régvolt dolgaink? Vagy nincs is szükség itt megkönnyebbülésre… Egyszerűen kötelességünk ön-lényegünk megértéséhez a magunkra figyelés, a múltunkba szállás, a hajdani részletek fölötti szöszmötölés?
Jenei Gyula a múlt idő költője. Már a kötet első ciklusának címe is egyfajta rendszerező, gyűjtő elmét feltételez – „gombostűre tűzni”. Kicsit megölni, hogy megmaradjon. Személyes, nem elfeledhető, halálig visszaidézhető múlttá varázsolni a jelent. Ez a költő célja. Ez a passzív szemlélődés, mely aktív múlt-teremtés valójában. Emlékárnyak, poros pillanatok kísértenek. Légy, mint múlt idő, légypapír, mint emlékezet (Kép). E durva-szép alapmetaforáról röppenhetünk tovább Jenei gondolataival. Egyben megtudhatjuk azt is, e kísérlet, ez a múltfeltáró küzdelem csak fragmentumokat képes a felszínre emelni, olyan töredékeket, amelyek valójában nyelvvel kifejezhetetlenek. (E „nyelvproblémás”, nyelvfilozofálós, kissé elcsépelt attitűdnek ékes ellenbeszéde ez a könyv. Az írás lehetetlenségén (Belakja), ami manapság kötelező érvényű költői-írói felsóhajtás, hamar felülemelkedik a szerző. Minden kifejezhető a nyelvvel, csak akarni kell, mert ahol „isten kezéből kihullik a téli délután” (Fosztóképzés), mert ahol a „sápadt hold”-at „felhőrongyokkal pólyálja a szél” (Próbálkozik), ott az akaraton túl a tudás is megvan ehhez.)
Jenei Gyula „Befejezetlen múlt”-ját, amelyet másodpercenként továbbír, erős motívumok teszik fényérzékennyé. Az elmúlás, és végső városunk, a temető kikerülhetetlen fogalom (Mellérendelő), ha a múltat vesszük górcső alá. Az utazás nem különben, mely tér-idő szegmenseket kapcsol össze (egyre gyorsabban). Ha utazunk, vonaton utazunk, az emlékeinkkel (Megérkezik, Így van ez, Párhuzamosok), a csalóka, végtelenben összeérő párhuzamoson, ami nekünk, halandóknak az időmúlás legkézzelfoghatóbb tárgya.
A ciklus ars poeticájának is felfogható vers a Jelentésszintek, ahol a szerző nem véletlenül bíbelődik el a hárombetűs toldalékokon: mi a fontos – magas szinten élni valamiből (Gauss) vagy valaminek (Bolyai), ez a valami pedig a megidézettek kapcsán a matematikát jelenti. A költő életművet, jellemet épít erre a „-nak, -nek”-re. S felteszi a kérdést: az érvényesülés „-ból, -ből”-je nem rontaná-e meg, a hit és elkötelezett költői szerep „-nak, -nek”-jét, ha ez a két párhuzamosan futó lehetőség találkozna. A fénysebesség képletéből generálódó relativitás azonban megoldás erre a dilemmára, amennyiben a problémán való túllépés megoldást jelent… De túllépéseink csak a halálig tartható megoldások, mikor is Gombostűre tűzi (cikluszáró vers) lényegünket egy kéz…
A „feltételes mód” feltétele, hogy képesek legyünk elmerengeni, továbbgondolni, élethelyzetté növelni egy lehetőség csíráját. Az utcán látott lányok efféle esélyek, melyek hirtelen átcikáznak agyunkon, esélyek egy egész életre, vagy csak egy szeretkezésre. Ezek a nővázlatok s a hozzájuk fűződő improvizációk adják e ciklus lényegét. Most épp egy kifestő könyvbe lapozunk bele, amiben a lányokhoz asszociált életképvázlatokat a remény és képzelgés tintájával színezzük ki. Érdekes kísérlet… De közben ne feledkezzünk meg arról, hogy a képzelgés-jelen nem oltja ki a női entitásban rejlő erős múlt-jelleget (anya-anyaméh- visszakívánkozás).
Az „innen az ott” relativitás élménye, a szemlélődési, átélési, értékelési bizonytalanság jól megragadható a következő stádiumban. A ciklus egymást kioltó ellentétei, mintegy szimbolizálva az örök költői tépelődést (Innen az ott, Fényárnyék) szinte előkészítik a következő versfüzért, melynek címe „fekete fehér”, s egy tényleges fotókiállítás kalauza, ahol a fekete és fehér feloldhatatlan ellentéte épp a művek, a fotográfiák leglényegét adja. De maradjunk még az „innen az ott” ciklusnál. Az első három vers (Ragadozó, Görgeti, Látomást ragaszt) a természetet kínálja rejtekül, hiszen a táj kiolthatatlan része az ember, s fordítva. A bennelevés és velesodródás taója manifesztálódik: „ijedtében a szomszéd faluba // szalad a közeli gyalogút¬; arra // indul, amerre a nagyhasú felhők. // fehér szakállt növeszt a délután.” Aztán visszazuhanunk a hétköznapi dilemmák közé. Szabadnak maradás-e a lopás? Felmenthető-e a tömegszerencsétlenség Laokoón-csoportjának (A kép mögött) vagy az óriásplakát alatti valóság (Innen az ott) kukkolója? „Csak az út fogy, meg a társak” – hangzik a Janus Pannonius felidézés. S bár tudjuk, hogy a diszkófény sebessége mindenütt ugyanannyi, s hogy a papírhajó a következő folyókanyarig sem jut el, mégis meg kell vonnunk életünk mérlegét – „egy számból, ha kivonunk egy másikat, // a különbséget maradéknak nevezzük…”, azét az életét, melyet leginkább kívülről szemlélünk, még ha azt is hisszük, nyakig vagyunk benne. A ciklus záró költeményének (Fényárnyék) „semleges délután”-jában pedig felüdül végre a lélek, eggyé válik kül- és belvilág, jelen és múlt, egyetlen léle”k”zet-egységgé, buddhai közöny-nyugalommá, redőnyök közötti végtelenné…
Mire azonban relaxációnk beteljesedne, az idő megszűnne, végletes színeivel és éveivel szakad ránk a már megidézett fotókiállítás („fekete-fehér // sorok Tabák Lajos képeire”). Most e kiállítás képei szó-zenét szülnek. Vajon az előhívott kép előhívhat-e olyan gondolatokat, amelyek többé teszik a megmerevült, rabságba ejtett időt, azaz a fotográfiát? Néhol sikerült, néhol kevésbé ez a próbálkozás. A guberáló asszony, a hadirokkant, a cseléd láb-kéz-arc triptichonja vagy a vashordó, a háztapasztó férfi, a panel-idill Jenei Gyula szavai által érzékelhetővé lesznek. Megelevenednek számunkra, akik nem látjuk a képeket. Ám néhol túl szájbarágósnak tűnik a kép szóvá „transzponálása”. Mintha vakoknak mesélné a képeket… Dehát vakok vagyunk in situ, hisz nem voltunk jelen akkor, ott, vethetnénk ellen… Igen, de most a versre vagyunk kíváncsiak, nem a képre, a vers indukálta többletre. Merüljön föl a versből egy esetleges képvízió, de ne a képrészletek tükröződjenek át egy másik művészeti ágba... Ahol ez a továbbgondolás markáns, ott azonban nagyon jól érzi magát a kettős műélvezetben lubickoló elme. A Szemcsés kép kislánya, aki már nyugdíjas lehet, a Vashordó munkáskeze („megvastagszik kezén a bőr. // másként ér tárgyhoz, nőhöz, gyerekhez”), A háttérben panelek túlélői, s nem utolsósorban a Mintha hatalmas játszó kisfiúja („ezerkilencszáznyolcvan- // öt. A homokozóban hihetően süt a nap.”) érdekes, továbbgondolós játékba hívja az olvasót. Ez utóbbi fotó példának okáért azt sugallja Jenei Gyula révén, minél régebbi egy kép, annál hihetetlenebb a benne megőrződött valóság, s fordítva… Milyen igaz! Nem feltétlen gondolunk erre, ha antik fényképeket nézegetünk…
Az utolsó ciklus („nem szomorú, nem vidám”) egyfajta lefokozása a bennünk eddig épült várakozásnak. A költő lefokozza az időt, megfosztja történelemformáló szerepétől, épp a benne rejlő befejezettség-esélytől, s egyben degradálja a költészetet is („nincs történelem. // a költészet: váladék // utcakövön…” – Másutt esendőbb). Aztán kegyelemdöfést is ad Kronosznak, miután szétszabdalta percre, órára, évekre; és tárgyiasította – zsebóra, karóra, vekker, monitor, valamint digitális pálcikaszámok kénye kedvére bízta, hadd késsen, hadd siessen. Mert ha nem járnak a múlást rögzítő órák, akkor megszűnik maga az Idő is. De ha pulzálna még néhány másodperce, akkor a versidő időtlensége végleg elemészti. Ám ez csak az elmúlásnak néha nekibőszülő ember agyjátéka. Igenis elenyészik minden! Az élet, a vers, a kötet. Az utolsó költemény előtt szöszmötölök. „Nem szomorú, nem vidám”. Olyan magától értetődő. Olyan ez, mintha egy baráti összejövetelen megmutatná életét összefoglaló fényképalbumát. S most becsukja. Félreteszi. Az idő fogy vagy megy vagy múlik. Ebben az áradásban kis cselekedeteink (hozzáértéseink, ügyetlenségeink) adják meg komfortérzetünket. Ha jól értem… De majd kinyitom újra a könyvet…
[Jenei Gyula: Ha kérdenéd, Parnasszus könyvek, Új Vizeken, Budapest, 2006]
A lárai én
Értés-féle Lárai Eszter második kötetéhez
Lárai Eszter második verseskötete, a „tollbafojtás” (Parnasszus Könyvek – Új Vizeken XII.) ember és idő problémáját boncolgatja a szerző sajátos, filozofikus, matematikusi szemszögéből. A versek az örökérvényűt kutatják a relatívumban, a megfogható pillanatot a másodperc-rohanásban. Még szerelmes lírája sem időtlen, viszont időt állóbb, mint sok más költőé, hiszen mélyebb rétegekben keresi a valóság értelmét, mint a nádban ringatózó, szerelmeseket rejtő csónak. A – talán – nem véletlen kötetnyitó ciklus címe, Helyzetjelentés furcsa paradoxont hordoz. A helyzetjelentés pillanathoz kötődése elvitathatatlan, de van-e pillanat, iletve mélyebb, szinte már egzisztencialista rétegekbe ásva, van-e az egyik idősíkból a másikba lépésnek alanya. Hétköznapibban – a pillanat lehet-e még a mienk? A cikluskezdő vers, a „A mi időnk” – tulajdonképp erről szól: „… titkos jeleket küldök mint a rabok // egyik időcellámból a másikba”. A szubjektív idealizmus már nem interperszonális, hanem emberen belüli probléma. A ciklusra, mint alapélmény jellemző a lebegés, méghozzá a reménytelen lebegés. „A titok” c. költeménnyel erre csak rálicitál a költő, mikor a kibeszélhetetlen szubjektumról versel. A ciklus „A sztráda” illetve „A papír” című darabjai, bár elsőre úgy tűnhet, nem illenek bele a sorba, mégis e belső szétesettség – részben – külső okairól szólnak. Az elsőben a nemzeti összetartó erő hiánya, a másikban az örök meglopottság érzése lomboz le minket. A „féltudás” tulajdonképpen megkérdőjelezi az egész filozófiai alap-aspektust, hogy tovább profanizáljunk, hiszen a megkapott szárnyak a pusztulásba visznek, bármilyen magasra lehet is velük törni. Innen már csk egy ugrás a teljes cinizmus, az „alliterációk” szól erről, ami a belehalás és túlélés fölöslegességének verse…
A második „Letört ága a jelennek” ciklus az egyén önmagához és másokhoz való viszonyát elemzi, amelyben nagy hangsúlyt kap férfi és nő nem hétköznapi módon felvázolt vagy épp elmélyített (v)iszonya.
…A ciklus már címében is a "semmi ágára" hajaz. A semmi ágán, ami a mindenkori egyén jelenbe is belóg, ott ül a lírai én és vár. Túl-várja lehetőségeit, mint például „A hallgatás ára” című versben, ahol a lift tér sem hoz közelséget. A semmitmondó "Szia!", akár redőny hullik a két jelenvaló ember közé. Persze a férfiak is némák az elmagányosodás korában. Így az Egy barátnőmnekben hiába is lényegül át lassan lassan férfivé a nő, reményei így sem lehetnek túlzottak, mert a férfiasság (férfiség) sem hozza el az ember különbékéjét önmagával. Sőt! A nő inkább maradjon a praktikáinál?, merül föl a kérdés az Egy nő a költői estélyen című darabban. A gúny adja meg a választ... A férfi-ledorongoló fő alkotás: az E mail barátnőmnek Amerikába. A honi pasikinézetű lények "...a foci bukása óta // főként politizálnak." Markáns odamondás. A lírai/lárai én beskatulyázhatatlan. A rendszerező férfielme hátradöbben, s a definiálhatatlanra így felel: Se se. A teljes beburkolódzás, a tüskék növesztése, a megváltódástól való irtózás lassú kialakulása a Nő esőkabátban "főhősében" ragadható meg, aki a szobában retteg ott benn, miközben a "férfi farkát se érte el telefonon". A lélek sebesülésétől már csak egy lépés a születés öblét, a férfi kéjvágy kelyhét sebnek nevezni. De ez a Seb teremtő, mert " mintha misem történ volna // egy rázkódással visszarendezi az időt"... A cikluscímadó-vers a vallomás bennszakadásáról szól, ami már az eddigi önmarcangolásokkal, létbizonytalanságokkal, társreménytelenségekkel együtt perverzióba taszító tényező, hisz egyszerű peepshowá alacsonyítja a vágyat ("csönd ... kukkol sokáik"). A Tolvajokban a tovatűnt, a látó és érzőmezőből kitrappolt férfiak a nő meglopói. Az Örökkön örökkében végül a költő leszámol az illúziókkal, s népmesei profanizálással élve a megszokásra bírja rá magát, hogy aztán egy mondókával búcsúzzon a rossz álmoktól, a rossz gondolatoktól, a rossz élettől...
A Vershálók ciklus legmegragadóbb darabja a Leltár, amelyben ennyi mélynyomatú vers után már már fellélegezhetnénk, hiszen Lárai Eszter a könnyedség megtartására buzdítja magát, bár ez a könnyedség eddig egyáltalán nem ütött át lírai mondandóján. A záró sor azonban újra fejbe vágja az olvasót, még azt is, aki bevette a "Laraicumot" (gyöngített vakcina), amellyel megmaradhat kívülálló, ebben a magába süllyesztő, sokszor lét kedv elvevő, ám mindenképp ,,lényegkereső" lírában.
Tükör nélkül homályosan. Miről is szólhatna ez a ciklus, csak így, a címből kiindulva, mint a politikáról is, a történelemről is, de elsősorban amint a verseket is elolvassuk e külső relációk szenvedő alanyáról az emberről kapunk meghökkentő, lárais reflexiókat! A Lomtalanítás mindent kidobni vágya felébreszti-éleszti bennünk azt a valami tüzet, amit meg kéne rakni... A Lomtalanítás nem a fölösleges dolgok eltávolítását, elidegenítését célozza. A lélek jótól és rossztól való kiürítése út a hordalék nélküli, tökéletes állapothoz. Ezt ellenpontozza a Nem szabad elfelejteni hogy tudása. Azaz az emberi alapigazságokat elfeledni nem lenne szabad a legnagyobb kiürítési mánia közepette sem, mert ez a "lélekvektor" magunk felé fordítását eredményezi. A szuicidumba fulladt lét azért következhet be, mert az isteneket "lelkünk sufnijába zártuk". A belénk szigetelt istenek nem védhetnek meg minket a bennünk felnövekvő ősszörnytől, "aki" mindenkiben felütheti leviatan fejét (Jekyll & Hyde akár egy ügyvédi iroda cégére is lehetne így; and-jellel). A Pusztító igazság megmaradásra buzdítana. A megmaradás életvize: a középút, amire azonban minduntalan rásütik, hogy elvtelen... Valóban? A tokaji zsinagóga és a keresztény templom együttes halála, az emberiség halála (Tokaj). Miközben az ember ellentétes ideológiák harcosaként hiszi, győz(het), a lényege elporlik alóla ebben a szólam világban. Épp az "elvtelenek", középutasok elnémítása miatt! Az Idő batyuban még megmenthetőnek látja a költő az egyént, ha csigaházba menekül, és saját idejének él, ám ettől az illúziójától, a politika felkentjei fosztják meg. A cikluszáró költemény, a Honfoglalás opusz végül relatívvá tesz mindent: egyént hazát világot, mikor a létezést, szűkítve a halmazt: a hont, az általunk kiszorított térnek titulálja...
A Múltunkban egy családi album sejlik fel. Az Erdő Élet motívum (Baudlaire: Kapcsolatok) áthatja a ciklust, s hol másutt, mint az Erdő című versben csúcsosodik ki repetitív reménytelenségként. "Merőlegesen kell nőni az időre", hogy valamik, emberek lehessünk, az y tengely, az isten felé törekvés meghatározottjai. A múltunk másik vezérfonala a halálközelség érzés. Az Anyámban az "ami még hátravan // ... mint vándormadarak törékeny esélye" riasztja az olvasót a memento mori gondolatára, míg a címadó versben, ahol anyját szólítja meg a költő a múlt szövetét tapinthatjuk, ami erdővé áll össze, s minden léptünkkel tovább nő... Az Előkészületben már a fő téma zeng, a csupasz igazság, a HALÁL. Úgy zeng, mint az újszülött első világra-haragvása... "Sírodnak domborodik a hasa // a föld kilenc hónapos kismama..."
Helló, lódít meg a cikluscím. Most az olvasó érkezett meg, vagy a költő távozik? Kérdezhetnénk... Aztán kiderül, ez a helló egy Istennek szóló blaszfemikus, de legalábbis csúfondáros imperatívus. A Szövetség fénytanos homorú tükre is ő, a Meglepetés tükör oltárképe is ő, bármennyire végtelen emberre szabott ez a mindig változó, furcsa oltár"festmény". (Érvényesség talán ennyi: lehetünk tiszták, szentek, ez az esély is belénk íratott!) Az Egyedül meditáció csöndje a tér összehúzása magunk körül, szintén Isten, isten közelítés. Az Isteni honfoglalás prófétái groteszkek, ahogy a Gulliver absztrakt, "zsákból beszélgető" tudósai is, mert hiábavaló minden magyarázat, ha Isten már megelőzte a próféciákat, az elvonatkoztatásokat, s a védtelen, tanulatlan embert felemészti. Az Isten előtti Kérdés sem a mi lesz ezutánt firtatja, hanem a kezdetet, az irányt, amely tisztán gondolati, és nem misztikus hozzáállás...
A Keats verset lefokozó "A görög porcelánhoz" ciklus alapmotívumai a csönd és az űr. A porcelán, a tömegcikknek számító nipp által körbefoglalt űr, az üres külsőség által ölelt üresség, ha tetszik fekete lyuk - végül a versekben megtelik szerencsétlenül járt életfényekkel, s az életfolyamból kimaradt apróbb nagyobb vágyak tárházává, börtönévé lesz. De talán épp azért porcelán, s nem nemes görög váza, mert ezek a kimaradt vágyak semmit sem érnek Lárai Eszter szemében(?)! Az Elégtétel kék vízilova valami hősiesség hiányélménye, ami a gyermekálomban még megvolt. A Játszótárs önölelése társhiány, az Építkezésben a megváltót (férfi Isten férfi isten) várja a megmaradt időbe (kunyhóba) a költő; a Szerelemben becéző mellékneveket vár(?), mikor eltávolítja magától a díszeket. A Tanácsban már tágul a hiány motívum itt az ostobák belátás hiánya a megbocsáthatatlan. A Budapesti idillben a kapcsolatértelmezés hiánya kong, míg az Áldozatban, újra a lírai ént elemzi(k) a vakok, akik csak a külső tapintása után képesek ítélni. A Sínek mentén az értelmet adó fölöttes jelenvaló hiányzik, s csak a sínek üzente végtelenben találkozás marad(hat). Végül (cs)ön(d)piedesztált épít A csönd talapzatában, ugyanakkor versmúltával a Játékban, mint deklasszált egyén jelenik meg a Lárai én. Nem Athénéként pattan ki Zeusz koponyájából, de rágógumiként mindenképp kiköpetik egy „csitri isten” szájából az önirónia e legjobbra sikeredett költeményében. S végül a legjátékosabb Lárai versben a Hasadó távlatokban a delfinek angyalokként emelik a „versbe vesző vaksi vakond” ot az önmegtagadás magasába. Ez a sajátos Jelenések könyve alfával indul, ami nem más, mint a régi én, s omegával zárul, ami már nem az én, hanem egy elragadott, egy elragadtatott érzékeken túliság.
A záró, Csöppségek ciklust egy nem feltétlen ebbe a kötetbe illő appendixnek érzem, amely műtétre vagy másik kötetre várt volna. Pedig itt lapul a Tollbafojtás, a kötet címadó verse is. Amely a szavak esetlegességét tárgyalja. A cím többet sejtet, mint amennyit ad. A Csöppségek kommentárja helyett engedtessék meg egy Yosa Buson haikut idetennem: „A templomi harang bronzán libegve // alszik // egy csöppnyi lepke.” Néha a kevesebb több. Legalábbis a kötetet záró haikukra gondolva. Pedig Lárai Eszter költészetére pont nem a szószátyárság jellemző. Annál inkább a a lényegláttatás, ami a könyv előnyére válik, mondom ezt akkor is, ha mint recenzens vagy (félre)értelmező, teljesen más versvilágok híve vagyok. Így a számomra formai esetlegességnek tűnő versszervező elemeket sem emelném ki.
Ellenben ajánlom a kötetet mindenkinek, aki egy másfajta versvilágot óhajt, mint amit eddig megszokhatott nőnemű költőtársainktól. Viszont vértezze magát az olvasó, mert ez a „lárai én” kegyetlenül rátelepszik az emberre, szinte matematikai pontossággal vannak kimérve ékei, csapdái, „bútőrei”, töltött pisztolycső irányai, petárdái, amelyek ridegen megsebzik édesded női gagyogásokhoz szokott ízlésünket...
[Lárai Eszter: Tollbafojtás, Parnasszus Könyvek – Új Vizeken XII.]
Ázsia-keresés
Malgot István új kötetéről
Emlékek: gyülevész hordák. A Fuldokló istenek című kötet egy nem mindennapi érzékenységű művész (szobrász, író, rendező, dramaturg, gondolkodó) egzotikus emlékezése Ázsiáról, a buja kontinensről. Jelentés, egyfajta látlelet megtörténtség és képzelet határáról. Véres mese a tündéri valóságról. Ashunka, mint múzsa vezeti az író tollát, Ashunka, mint kísérő vezeti az írót Kelet-Ázsia Menny-Poklán, és Ashunka, mint védangyal óvja a törékeny európai identitást Ázsiától, a teljes beleveszéstől – létünk Brahma-biztos és tektonikusan bizonytalan alapjától. Ashunka maga a törékeny erő, a kényes egyensúly: lét és nem lét, valóság és álom. Ashunka maga Ázsia. Az iszonyatos mélyből léggyökerező múlt, mely a jelen áporodott levegőjéből él. Mert itt véresen-komolyan összekapcsolódnak az idősíkok. A khmerek hajdan-civilizációja a folyó kőmedrébe vésett istenekkel, s azok vízzel áramló üzenetével, és a jávai termékenység-templom őskultuszán rajta ül megrontó szellemként a jelen embere. Az acsarkodó, versengő, szerető, gyilkoló – a lélekző. Az élő mai ember, aki világérákon át sem tanul hibáiból. A jelen embere, akinek művére, ha véres is, mint klasszikus értékre mutathat az utókor. A jelen embere, aki nem ismeri fel a régi kultúrák nagyszerűségét, mert a puszta fennmaradásért küzd. A jelen embere, aki lerobbantja, szétlöveti más vallások idegen relikviáit, hogy fölébe helyezhesse a sajátját.
Malgot fiktív-valós bolyongásában a jelen kavalkádját éljük. Egy ázsiai örvényt (Kambodzsa és Java között), amiből bármi is lehet. Polpotok és vörös khmerek okozta antropológiai következményektől etnikai-vallási villongásokon át egy mindent roppantó, Atlantisz-süllyesztő geológiai tragédiáig. Mert Ázsia ezen része egy időzített bomba. Dél-Kelet-Ázsia lakói csak vallási fanatikus vezetők intéseire várnak, a kiirtott erdők domboldalai csak monszunra várnak, a Celebesz-szigetek vulkanikus világa csak egy lemezmoccanásra vár. A föld mélyét nem lehet megbékíteni, mert nem is haragos. Ott minden megy a maga léptékében, a maga útján. Az embereket azonban… Hisz a jávai bolyongás célja a „Sárga-hegy”, melynek fennsíkján annak idején egybefonódott hindu, muszlim és afrikai sors, ahol a keveredés csodájából egy nagyszerű nép született… Most a főhős adja át vegyszer-legyőző magvait a dzsungel rejtette szerelemtemplom áldozati oltárán. De megmentheti-e az európai vér Ázsiát? Mikor a történelem számtalan adattal szolgál az európai civilizáció mindent-rontó megjelenésére e földrészen…
A féltékeny angyal, a bakfislány, Ashunka mindenesetre elveszik. Pedig ő Ázsia szimbóluma. Elveszik vele az ártatlanság mítosza is. Az ashunkai ártatlanság a tragikumból kiválasztódott szűzlélek, mindnyájunk angyali része. Bár megerőszakolják, bár gyilkol, bár európai műveltségcsírákat hordoz magában lemészárolt apja jóvoltából, mégis semmivé lesz. Magába szívja az emberemésztő létfertő, a monszun-sár, az elmúlás feletti bénult bánat. Ugyanakkor újra részévé lesz az ősi körforgásnak (szájbarágás nélkül is). Talán egy folyó üzeneteként, talán egy felemelkedő nép követeként. S így értelmét veszti a megmentés motívumának további vizsgálata. Ashunka volt, aki az író „homloka mögé látott”, de Ashunka vezette az író tollát is. Így a recenzens is Malgot István homloka mögé láthat. Talán egy gondolattal előbbre is. És ott nem Ázsia megmentése a vezérmotívum…
Miért mondom ezt? Mert a Fuldokló istenek igazi lírai próza. A lírai megmagyarázhatatlanság minden nagyszerűségével. Az értelmező tiszte ezt megérteni vagy félremagyarázni. Ehhez távolság kell! Ehhez ki kell vágni magunkat Malgot István szecessziósan burjánzó szó, mondat- és érzelmi mangrove erdejéből. Ha már nem bénítanak az érzésfolyondárok, ha eltelt némi idő az első olvasattól (körülbelül egy hónap), akkor meg lehet kísérelni a megértést, a szerző homloka mögé látást, a konkretizálást, a kimondást. Mert bőven többről van itt szó, mint expresszív, érzéki utazásról. Többről, mint Ázsia-féltésről…
Miről is?
A kereséséről. A műben mindenki keres valamit. Az utazó és angyala ugyanúgy, ha más, más szinten is, más, más indíttatásból, mint a kedves kis új-guineai pár, vagy Edu, a régi, európai barát, aki betépve sejdíti az igazi (de fuldokló) isteneket. A többi színpadkép, szcenika, apropó...
És mit keres a szerző?
A nő misztériumát egy végletekig patriarchális világban. A női entitást, amely áttételesen tényleg megmenthetné Ázsiát (a férfi istenek előtt – nevében – öldöklő hímeket), ahogy az emberiséget is, ám mégis képtelen erre, mert belekódoltatott a csábítás, ami koronként szétzúzza a nőben nagyon is élő harmónia-vágyat. Ennek az ellehetetlenítő kettősségnek is húsvér szimbóluma Ashunka. Aki olyannyira belát a szerző homloka mögé, avagy Malgot István éli meg olyan hőfokon angyala létét, hogy az írás már-már nőies stílusjegyeket hordoz, kőkemény férfi látásmóddal. Azaz a kimondható bölcsességek félmondatokba, sejtetésekbe „ragadnak”, érzésekké, érzékekké metamorfizálódnak. A puszta ész elvész, helyébe lép, s így ad értelmet a történéseknek a szerelem kultusza, ami út a nő misztériuma felé. Ashunkában persze nem az európai pedofiloknak és szexturistáknak odavetett, serdületlen „családi megélhetési forrást” kell keresni és meglátni. Mert a bolyongó szerző végletekig lovag a szó szoros értelmében. A piedesztálra állított, persze néha azért megérintett, megtörölt, megsimogatott lány, mint csáberő, a legszebb hangütést csalja elő a „tiszta nőiség” megéneklése miatt epekedő lírai íróból. Hisz éppen ez okozza a konfliktusukat! A termékenység templomát kereső utazó nem él a kultúrkör szokásrendje által nyújtott lehetőséggel, még ha számtalanszor csábulhatna is el a hosszú úton, ahogy nem is ő a jávai katasztrófaturista sem. Ő nem akar beleesni a „széttárt kezű álszentség” legalantasabb, undorítóbb bugyrába. Szerelmes Ashunkába tagadhatatlanul, ám ez csak szerelem-szimbolika, egy ráérzést fokozó játék, mely veszélyes ugyan, de jobban ráhangolja a szerzőt Ázsia Asszonyra, a vágyódás szeretetére. Ez csak az útonlevés-epekedés szeretése, amit Ázsia angyala sohasem érthet meg. A női szubsztanciához vezető út keresése, amely kacskaringós, akár egy Sinto-templomhoz kunkorodó, megvilágosító ösvény, s talán reménytelen is, mert az Édenkertben maradt a válasz…
A hasztalan keresett végső tudás helyett marad az érzékletek világa. A lapok mintha átitatódnának a hiteles ott-levés növényillatával, füstölő- és teaaromáival, trópusi betegség-miazmákkal, és vérrel, vérrel, szép, barna bőrű, fekete szemű emberek ezer évek óta ontott vérével, végső soron az emberi lét szépségével. S ebben a 100 százalékos emberpáratartalomban fuldoklanak a gépfegyverrel, fúvócsővel ember-érvényt szerző, egymás torkának eső istenek.
Az érzékletekben keresett tudás pedig a civilizáció hanyatlásához vezet (a könyvben Ashunka bukásához). Ezt a hanyatlást csak a tudatlanság és cinizmus emelheti a szükségszerű átalakulás retorikai magasába. De szerencsére Malgot István opuszában ennek a törekvésnek még a nyomát sem leljük…
[Malgot István: Fuldokló istenek – Pont Kiadó és Kláris Kiadó, Budapest, 2007]
Korcs-ma-lejáratok avagy a történetmondás felszabadítása
Paládi Zsolt első kötetéről
Idomtalan vágyak rabja a korszellem, mesterkélt alkotásokat csinál, és a képzelet épületeinek helyébe rakja... – írja Paládi Zsolt a Költő meghalni készül című novellájában. Mily igaz ez a mondat, akkor is, ha pusztán az irodalom jelen állapotaira vonatkoztatjuk. Mert hol van már a képzelet? S egyáltalán van-e még literatúrai, eszmei korszellem, vagy a totális szellemtelenség évadjait éljük?
Paládi Zsolt nem kezdte korán az irodalmi jelenlétet, ennek megfelelően érett gondolatokkal, egyedi ötletekkel, kiforrott stílussal jelentkezik első novelláskötete, a Szakszerű felszabadítás oldalain. Számára a nyelv nem sóval bevetendő játék-tájék, hanem könnyeden járható ösvény, amely a történethez, végső soron a szépség láttatásához vezet. Irálya, megfogalmazottsága, összeszedettsége irigylésre méltó, s ajánlható okulásul a nyelv-minimalizáló, fejfájós irodalmi brigantiknak.
Témaválasztása érdekes kettősséget mutat. Egyrészt vonzódik az űr, a „majdan” egzotikumához. Előszeretettel helyezi történeteit a jövőbe, más világokba, vagy e-földünk későbbi pillanataiba, de parabolikusan még ekkor is a jelent vagy a közelmúltat kritizálja, láttatja (Szakszerű felszabadítás; A telep megtisztítása a tetvektől; Enteriőr; Kedvesem, Naitia). Ezen novelláit olvasva Vonnegut sci-fit és valóságot ötvöző regényei, Boris Vian abszurd-szürrealista atmoszférája vagy a kafkai lét-elbizonytalanodás is eszünkbe juthat, ha mindenképp asszociálni akarunk. Ám e tudománytalan-fantasztikus mesék annál magyarabbak, kelet-európaibbak, minthogy felelőtlenül hasonlítgathatnánk őket! A Szakszerű felszabadítás bolygóközi elnyomóit kisöprik az önreklámozó álszabadság seregei, hogy triumfáljon a szabadosság. Milyen ismerős történet ez egy égi tükörből szemlélve! Az Enteriőrben és a Kedvesem, Naitiaban közös a szex-szerelem motívum, amely két, olvasatomban, már soha nem társítható, egymást kizáró szintet jelöl. (Lásd: a Kedvesem, Naitia című elbeszélést, hol is a férfi és a női szubsztancia ábrándol a szerelemről. A férfi lényeg az éteriben, a női lényeg a sártekén véli meglelni ugyanazt! Az Enteriőrben ugyanakkor megcsókolhatatlan marad a drótokon közvetített-sugárzott utcalány.) Az Egy bűvészkritikus jegyzeteiből-ben művészet és műbírálat örök ellentéte bontakozik ki, miközben lefokoztatnak a hétköznapi embert foglalkoztató-éltető csodák.
A másik vonulatban a szociálisan érzékeny író ad kétségbeesett morzejeleket egy olyan világból, a perifériáról, ahová, nagyon is tisztában van vele, csak kevesen merészkednek utána. Mert, aki ezen a szinten, a korcs-ma-lejáratok árnyékában is képes szépet írni, az könnyen benne maradhat a történetben. Hiszen e borpecsétes, kisemberi históriákat meg kell élni, ezeket nehéz mahagóni asztalok mögött ülve, vagy budai, árnyas filagóriák mélyén hűsölve kiötleni. Elszomorítva gondolkodtató, modernizált opuszok ezek, melyek továbbmesélik Hajnóczy és Bólya Péter (a két benne maradott) hetvenes-nyolcvanas évekbeli naturális, szeszgőzös lázálmait. Szociálismunkás börtöntöltelék válik az erő-igazság osztójává az Amerikai filmben. Román vendégmunkást pártfogol a bunkó vállalkozóval szemben a kényszer-munkavállaló a Dühben. Kislányát adja, tékozolja el a lelkiismeret-mentes boldogulás reményében egy család az Üzleti ügyben. A halandó emberek állandó kiszolgáltatottságáról vall a Csak két pofon örök-vesztes levélírója, hogy a könyv csattanójaként Kadarka úr, a kocsmafílosz nekikeseredhessen szerelmei és/vagy eszméi bukása miatt...
Paládi Zsolt jól indul. Mert éretten indulni soha nem késő! A Szakszerű felszabadításban olvasható novelláinak egy része már átesett a tűzkeresztségen, hiszen megjelentek a Hitelben, a Praeben, az Életünkben, az Ezredvégben. Most kötetté szerveződtek, s egymást erősítve kell betöltsék felemelő szerepüket; olvasót vonzani, toborozni a szövegirodalmon avagy az Óperenciás-tengeren is túli mesélő próza fénykörébe.
Kiskapitalista kalauz – avagy cseberből vederbe
Paládi Zsolt második kötetéről
Paládi Zsolt előző kötetét ismerve (Szakszerű felszabadítás – Hungarovox, 2001), méltán elvárhatjuk, hogy újfent az élet mélyvizébe pottyanunk. S valóban, már a borító, tovább lapozva a bevezető is arra figyelmeztet minket, veszedelmes vizekre tévedünk, ha a szerzővel tartunk 300 oldalas betűtengerén. Minimum találkozunk a személyes sorsunkra méretezett cápánkkal, amely felzabálja önbizalmunkat, „jobb” esetben, egy elmegyógyintézetben kötünk ki, a rendszerváltás hőseként. Olyan hősként, akinek immunrendszerét (életösztön, hazaszeretet, családcentrikusság), ha volt egyáltalán, a kádárizmus idején legyengítették, s az 1990-es váltóláz némi rúgkapálás után végzett vele. „Magyarországon élni különleges érzés. Elvonul felettünk egy minden ízében gusztustalan diktatúra, és mi rádöbbenünk, nem ez volt a legrosszabb, hanem ami utána jön. A nép nagy része kótyagos fejjel eszmélkedik: elvesztettük az Édent. A válasz: igen, de megnyertük a Versenyt. Nem egy közönséges versenyt nyertünk meg, hanem magát a Versenyt. Lássuk hát, ki a jobb. A részvétel kötelező…” A versenynek pedig törvényszerűen vesztesei lesznek. Jelen kötetben a vesztes a társadalom egy jól behatárolt részének tagja, aki a hatvanas évek második felében született, ősei a kitelepítés elől épphogy megmenekült svábok. Ő maga nem-budapesti, de odavágyó, nem értelmiségi családból jött, de azzá lenni akaró, nem magabiztos, de néha (midőn eltaposódni véli magát) macsóságra ácsingózó ember, aki nem akar egyebet, mint talpon maradni a hullámverésben, s legalább annyira érvényesülni, amennyire azt a homo sapiensi tisztesség megkívánja. Nem más kárára, de saját megelégedésére!
Nos, ez nem sikerül Pintár Róbertnek, az elbeszélőnek, mint azt már a bevezetőből is megtudhatjuk. Nem sikerül, de miért? Egy nemzedék hegyezheti fülét, mert Paládi Zsolt, ha választ lel e kérdésre, akkor a hatvanas évek második felének generációja is átesik a pszichoanalízis kínos procedúráján. Kiderül az ok, amiért rengetegen tehetetlenkednek a rendszerváltás nagy szabadságában! Ki tovább lázadva, ki nosztalgiázva a „mindent megcsinálnak helyettünk úgyis” korszak után, némelyek egyik próbálkozás hibájából a másikba esve, mások kiégve, egy deszkát (rögeszme) szorongatva a háztömbnyi hullámok közepette et cetera… Mert a 65-69-esek valahogy kimaradtak mindenből...
Paládi Zsolt, ki tudja hányadrészben életrajzi ihletettségű regénye, a főhős szubjektív szemüvegén keresztül láttat egy korszakot az eszméléstől (iskolába járás a hetvenes-nyolcvanas esztendőkben – puha diktatúra), a reménykedésen át (egyetemi tanulmányok – rendszerváltás ideje) az elborulásig (munkahely-keringő – kilencvenes évek közepe, a mélyvíz). Ráadásul az író-hős a „váltás” óta tudathasadt, lévén, hol Píár, a kiszámított számító, diplomatikus lélek-úriember, hol Gettólakó, a faragatlan szókimondó, az önsorsrontásban magabiztos lélek-tróger kerekedik fölül személyiségében. Így ez a szemüveg azonnal kettős látást okoz. Mindenesetre a regénynek jót tesz a vívódás, ez a belső villódzás, mert jól ellenpontozza a sztorimondás linearitását.
A textúrát kétharmad egyharmad arányban szintén ketté lehet vágni, akárcsak a hős személyiségét. Az elbeszélői attitűdből kizökkentenek minket bizonyos utalások, melyek az appendixre irányítják figyelmünket. A függelék egyfajta szótár, ahol a kilencvenes évektől ránkerőltetett szlogenek, élethelyzetek, „kapitalista csökevények”, kifejezések, átértelmezések egyéni színezetű magyarázatát olvashatja a könyv forgatója. A Kiskapitalista kalauz szótár része, mely a recenzens tudomása szerint önálló műnek készült, s csak később egészült ki Pintár Róbert történetével, valóban megállja helyét, mint külön olvasmány, bár színvonalbeli ingadozások felfedezhetőek. Mellesleg a kétharmados szövegtestből is hátrakacsintgathatunk, ha utaláshoz érünk, s ez a bölcsebb eljárás, mert így nagyobb élményt nyújt a könyv, mintha az egyenesvonalúság elvét követve „átkrollozunk” rajta. A szótár asszociatívan építkező, humoros, néhol szarkazmusba hajló szócikkei ilyenkor üdítőleg hatnak. Bár a cápa ide, a sekély, de korántsem sekélyes vizekbe is követ minket…
A sztori önmagában jól megírt, stílusos része a kötetnek, néhol azonban elnagyoltabb, már-már publicisztikára s nem szépirodalomra hajazó. Ezek a részek általában a politikát avagy a múltat „elemzik”, ebből fakadóan túlságosan direktek, mi több, sokszor „arról” az éráról szólnak a kinyilatkoztatás magaslatairól, amit a szerző, koránál fogva, meg sem élhetett. Ezekben az epizódokban az árnyaltság nyoma sem fedezhető fel, így esetlennek tűnnek a regény szövetében.
Jóval magával ragadóbbak a sztorizóbb vagy a belső reflexiókat feltáró oldalak. Szerencsére ezekből van több! Izgalmas az iskolába járás hányattatásait, ennek megélését festő epizód, gyakran magával ragadó a szegedi, felső iskolai élményeket felelevenítő rész a kis női csukákkal egyetemben, igen érdekfeszítő a kezdő értelmiségi létküzdelme egy szocialista fellegvárban, a bukásában is tetszelgő dunaparti vasvárosban, ahol egy elvetemült házinéni, egy áskálódni nem fásult tanári kar, a teljes szellemi igénytelenség, és a pedagógusi taposómalom satujában vergődik...
Valahogy azonban, együtt úszva a történettel, a tulajdonképpeni cápánkkal, azt vesszük észre, hogy nincs megnyugtató válasz a kérdésre, miközben ez a fenevadkapitalizmus-sztori egyre nagyobbakat és egyre jóízűbbeket fal a húsunkból – kedvünkből és önbizalmunkból. A regény végére ugyan beérünk egy öbölbe, a depresszió öblébe, de továbbra sem tudjuk, amit meg akartunk tudni. A cápa megfoghatatlan. Farka a szocializmus állóvízében csapkod, míg pofája a világdemokráciának álcázott globalizáció, a versenymentes verseny áldozatainak vérétől habzik. Ennyit eddig is sejtettünk… Nemcsak a mi, de a tőlünk távolabbi időben sarjadt generációk sem képesek levetni az egyen-lódent, ami egyeseken, a jó helyen, jó időben születetteken érdes cápabőrként hat. (Ember embernek cápája!) Majd akkor szabadulhatunk meg a cápamítosztól, ha a kapitalizmus harcaiban elhull a férgese. Ha létezik még evolúció... Jaj, de most jut szembe, a férgese mi vagyunk. Mi, akik olvasunk, s nem a tévéshow-k emlőin izmosítjuk agyunkat, mi, akik nem vagyunk multimilliomos vállalkozók, mert lemaradtunk a lehetőségekről, vagy egyszerűen tülekedésképtelenek vagyunk, netán nincs érzékünk az üzlethez, mi, akik a középosztályba szeretnénk tartozni, ám e helyett, a középosztály hiányának szakadékába zuhanunk, mi, akik igyekszünk mások helyett is gondolkodni, és sorolhatnám…
Summa summarum, Paládi Zsolt második kötetét, mely egyedülálló a kapitalizmus szépirodalmi viviszekcióját tekintve (hazánkban legalábbis), nem utolsó sorban szórakoztató és tanulságos – jó szívvel ajánlhatom az olvasóknak. Mivel hiszek az ahány befogadó, annyi értelmezés felfogásban, lehet, valaki megtalálja benne a generációs választ, ami elkerülte figyelmemet. Az is lehet, a válasz megadhatatlansága a válasz. Gondolkodjanak együtt Paládi Zsolttal! De ússzanak erősen, ha csattognak az állkapcsok!
[Paládi Zsolt: Kiskapitalista kalauz és Szótár, Kairosz, Budapest, 2005]
Mérlegre tett falu, avagy a bűn Paradicsoma
Szappanos Gábor kötetéről
Szappanos Gábor, ha nem is száz történettel, de ennek egytizedével, pontosan tízzel hív minket kalandra. Lusta városlakók lévén, föl kell szálljunk a képiség korában lassan elenyésző képzelet gőzmozdonyára, s le kell pöfögjünk vidékre, ahol megállt az idő, vagy legalábbis aprók, de dokumentálásra méltók a változások. Szárazbabód a kitalált-valóságos falu, a modern szociográfia, a modern népiség, a modern mitológia „terepe” mesékkel vár minket, mert akad még ember, aki hivatást érez arra, hogy ezeket elregélje. Általában konkrét tanulság nélküli, misztikus, mágikus-realista, mégis ízig-vérig mai történetekkel találkozhatunk, melyek olvasásának csak erős fantáziával, a népi groteszk vaskosságait elbíró ízléssel, nevetéskultúrával vértezve s némi magyar mitológia ismerettel érdemes nekivágni.
Szappanos Gábor városi író, mégis a vidék gyerekkori megélése s későbbi odalátogatásai (oda: ahol Petőfi Felhők című ciklusát alkotta) mozgatták tollát második kötete, a Szárazbabódi dekameron megírásakor. Történeteinek hősei általában egyszerű, már-már túl egyszerű kálomista emberek, akik a földből, a földnek élnek. Mégis furcsa históriákba keverednek, vagy egy csodás elem (forgószéllel érkezett kecske), vagy egy nagyon is valóságosnak tűnő felhívás (gyerekidőzítés az ezredfordulóra), vagy a bosszú (násznép fekáliával a nyakában), vagy a háború (első világháborús levelezések) által. A babódiak átlagemberek. Valamelyikőjük több (a lelkész), másikójuk kevesebb (Csulák Lajos) ésszel megáldva. Akad közöttük patetikus hangot megütő (a lelkész), s akad, aki vaskos, szinte alpári (Jancsi bácsi). Hol sírunk, hol nevetünk. S nem tudhatjuk igazán, nevessünk vagy kinevessünk. Mert sokszor kikacagni, kigúnyolni való a babódiak egyszerűsége, mely – sajnos – a vidéki egész Magyarország egyszerűsége. Azé a Magyarországé, amelynek a pénzen (kőkecske) kívül más rendszerváltáskori áldás nem jutott, csak a felszabadított butaság – a Dallas, a szappanoperák, a kereskedelmi adók, a borzalmasan egyszerű zenék és sztárok, a bulvárlapok. Ami értéket megmentettek, az a régmúltban gyökerezik, egy, a vidéki ember számára szintén nem túl kellemes, két világháború előtti-közti érában. A szegénység, a gyufaoldások, egykézések, tiszazugi őrületek korában. Ez az érték a mitológia, a képes beszéd s a dolgozni tudás, mely utóbbi a jelenben egyedül hasznosítható, aprópénzre váltható képességük.
A kötet két csúcspontja tulajdonképp két monológ. Pontosabban az első egy félmonológ, ahol Jancsi bácsit [Jancsi bácsi] faggatja (ha szóhoz jut) a babód értékét kutató utazó, aki valójában az író. Babód értéke pedig a történelem, a művészet egy szelete: Petőfi ott töltött ideje, ami egy boros fecsegés apropójává degradálódik. A másik pillér a lelkész belső hangja [A kék rák], ami pátoszos, de naiv tépelődés. A csodaszámba menő, akváriumbéli társait éhségében legyilkoló kék ráknak intézett szavakból fölsejlik a teljes falutragédia, melynek fundamentuma az alkohol, az istenkáromlás, a szodómia, a vérfertőzés. Babód a bűn Paradicsoma, ahol a magatehetetlen lelkész is az őrület határára jut, hisz egy öntudatlan rákot büntet-fegyelmez.
A Szerencse, a messzeségek vándora című kötetnyitó írásban a forgószéllel érkezett csodatévő kecske-bálvány (ördögjelkép) megváltást hoz a családnak. Nő a terméshozam, híznak az állatok. Ám a szerencse teljes kizsarolását előbb-utóbb maga Fortuna unja meg. Így is történik. Az aranyborjúszerű, színeváltozó kőkecske – szimbolikusan a magyar parasztság ereje – vagyont ér, amit fillérekért tékozolnak el… A novellában persze meseformán, a valóságban azonban végtelenül szisztematikusan és elszomorítóan. A Babódi ballada című novellában fölsejlik valami remény, mert az ördög cimborája, a madár képében érkező boszorkány szép leánnyá, a magányos tanárember hajdanvolt feleségévé változik. De rossz érzéseink maradnak, mert e seprűn lovagló nőszemélytől megtudhatjuk, csak azért nem árt, mert nem érdemes, hiszen ha az emberek nem hiszik az Istent, miért is félnék a leviatánt. A Petőfi szelleme méltó befejezése a könyvnek, mikor is a „világgéniusz” elhagyja a hálátlan falut, megvonva annak lakóitól az utolsó, eltékozolt lehetőséget is, az emlékezet tisztességét!
Végezetül csak annyit ajánlhatok, forgassák szeretettel a Szárazbabódi dekameront, s gondolkodjanak, miért is tartunk ott, ahol tartunk-vergődünk, Zweiggel szólva – az „érzések zűrzavarában”?!
Ajándéknovellák az e világból
Szappanos Gábor új kötetéről
Szappanos Gábor harmadik novelláskötetét zömmel a halál utáni életnek szenteli, Krúdy Gyula szellemének ajánlva. Nagyon is élő fantáziájából történelmi hősök, irodalmi alakok, akár „lelkedző” szobrok pattannak elő, s teszik a dolgukat, hatnak az olvasóra, mintha mi sem történt volna. Szappanos Gábor, mintha mi sem történt volna az elmúlt 25 év magyar irodalmában, rendíthetetlenül (és jó tollal) mesél nekünk újabb könyvében, akárcsak előző köteteiben (Apokrif történetek, Szárazbabódi dekameron).
S úgy tűnik, neki van igaza. Mert hiába a koronkénti nagy nekibuzdulások az irodalom újraértékelésére, megújítására (akár az olvashatatlanságig vagy legalábbis az érdektelenségig), minduntalan visszatérnek az írók az eredeti formákhoz, nem kevert műfajokhoz és műnemekhez. Szappanos történetmondása átíveli a kísérletezési, irodalomszétzúzási és dekonstruálási kedv utolsó etapját, s erős „elbeszélő prózaként” kitaposott utat folytat. Továbbépítve a mikszáthi, Krúdy-féle, móriczi, vagy akár Bólya Péter-i hagyományt. Mondhatnánk retrospektívnek, a jelen kihívásaival nem törődőnek, maradinak is ezt az elbeszélés-irodalmat, ám erről szó sincs. Mert, ha nem is feltétlen formai virtuozitása miatt, de témáiban a legmaibb vonultok közé sorolható, amely nem az írás lehetetlenségének bölcseleti mocsarában dagonyáz, hanem a művészi, általánosságban az emberi identitás kérdését feszegeti.
Az önmegtagadást (Egy fiatal íróhoz), a gyökértelen „gyökérséget” (Bróker és hajléktalan), s hogy valami pozitívot is említsek – az ősök és hősök megtartó erejét (Mátyás atyja, az igazságos, és a szép-szomorú Ajándéknapok a túlvilágról) állítja elénk életstratégiaként, miközben az értékvesztő, értékvesztett világot felvilágosítja elherdált erényeiről.
A Mátyás atyja, az igazságos című kötetnyitó darabban Hunyadi János személyében a manapság bizonyosak számára kézlegyintéssel elintézhető magyar történelmi hagyománnyal szembesülünk egy nagyon is görbe tükrön át, amit a torz jelen állít nagyjaink elé. A szobrok életéből című írásban a félmúlt (féltörténelem) félidejéből a féligazságok Lukács Györgyének szobor-látomás-létével nézünk farkasszemet, mintegy figyelmeztetést dekódolva: újra itt vannak, képesek a feltámadásra. Az úrnők országában szegény Csőregh Márton esetében a vegytiszta művészet rácsodálkozó naivitása kap léket az S/M világ páncélozott erkölcsrombolójától. A Szindbád-novellák konokul, újra és újra testesülő toposz-hőse pedig az abszurdig fokozódó felhúsosodásban alul marad a húsvér, ám lefokozott erkölcsű, érték-elvtelen és műétkű mai sokadalom életigyekezetével szemben (törtetés), s végül visszatér temetői öröklakásába.
Ezek a történelmi, erkölcsi karambolok mintegy szétzilálják az olvasót is. Felmerül a kérdés, van-e értelme erkölcsről beszélni egy erkölcsmentessé „vegytisztált”, atomizálódott világban. Szappanos Gábor válasza primér szinten: nincs, mert az efféle elavult lélek-fegyverekkel vértezett, feltámadott vagy csak a reáliákkal szembesült hősei legtöbbször vesztenek, szuverenitásuk veszik el a jelen kihívásaiban. Tehát az olvasó elbizonytalanodik, avagy bizonyosul. Ha a múlt értékei egy pillanat alatt semmivé lesznek a jelen centrifugájában, pörgésében, akkor minek a hagyomány? A destruktivitásában egyszerűsítő, bár kézenfekvő választól azonban belegondolással, figyelmes olvasással megmenthetjük magunkat… Azaz Szappanos Gábor szekunder válasza: a jelenlevés győztesei (S/M dominák, csöves-bűzben elélvező bróker, az önmaga fiatalságába feledkező író) mind szánalmasak. Szánalmasak, mert vagy hagyománynélküliek (a bróker) vagy identitás-vesztettek (az író), vagy erkölcsmentesek (dominák). Tehát ők csakis az itt és most követelményinek felelnek meg, nem támadnak föl a jövőben, ellenben a történelmi hősökkel, az irodalmi toposz-alakokkal, „akik” képesek valami egyetemleges emberi értéket hordozni, és azt koronként felvillantani. Feltámadásuk csak az elfajzott jelen ideig-óráig ható varázslatai miatt hat nevetségesnek. Mivel ellenfeleik, akik pillanat-értékek hordozói, a sokat kárhoztatott Mammon-imádat, s a gyors, küzdelem nélküli érvényesülés laterna magicájába dobatnak, s innen centrifugálódnak ki az olvasó elé, aki még tudja Hunyadi történelmi jelentőségét, aki még érti Krúdy-Szindbád erényeit, aki még tisztában van a Csőregh képviselte művészet-központú művészek tragikomikumával és sugallataival (lásd még – többek között – Ambrus Zoltán Midas királyát), tehát nem téveszthető meg. Ráeszmélésre ösztökélő ajándéknovellák ezek, az e világ kétségbeejtő vészjelei…
A kötet csúcspontjai A szobrok életéből, Az úrnők országa (ez tulajdonképp részlet Szappanos Gábor Csőregh Márton válogatott szenvedései és viszontagságai című, díjnyertes regényéből), a Bróker és hajléktalan, valamint fennsíkként fogható fel a három Szindbád újragondolás.
A szobrok életéből nyugodtan felvezethette volna ezt a javarészt tematikus kötetet. A szobrok életre kelése már megkísértett minket az irodalomban (Pygmalion, Gólem etc…), ám egy politikai rendszer hosszúra nyúlt árnyú, megelevenedett monumentumai még nem borzoltak befogadói idegeket. E szobor-szimbolikából süt a valóság-üzenet. A jelenre süthető közelmúlt-billog ez, amely kilúgozza a feltámadás legnagyszerűbb vonását – a szakralitást. Így él tovább az ideológia. Élő szobraink, marionettfiguráink újramozdulása kísért a marxista tanokért rajongó filozófus alakjában. (Már csak egy Che-póló hiányzik róla!) És, ha ezek a szobrok összedugják ércfejeiket, melyek elkerülték az olvasztókohót, sőt az utókor félreokítására kiállíttattak, akkor nem értékeltünk át semmit, nem tanultunk semmiből. Főleg, hogy szoborparkjuk csak játszótere egy jövő nemzedéknek. Ami abszurd, akárcsak e novella:
>Lukács György mindenre számított, csak erre nem. Kérdőn tekingetett szoborról szoborra, Münnich mozdulatlanul állt, kinyújtott kezével vádlón rá mutatott, a tanácsköztársasági emlékmű permanensen rohant a forradalomba, Osztapenko egyre csak jött a zászlóval, de egy tapodtat sem jutott előbbre.
A filozófus rezignáltan megállapította, hogy a tudatlanok mindig ellenségnek vagy legalábbis gyanús elemnek tekintik azokat, akik többet tudnak náluk. Úgy látszik, ez olyan természeti törvény, amit még a közös világnézet, a munkásmozgalom nyújtotta közös eszmerendszer sem képes feledtetni.
A Leninek, Marxok és Engelsek a többiektől kicsit hátrébb álltak, s mély hallgatásba burkolóztak – vagy mert a magyar elvtársak között nem akadt senki, aki hajlandó lett volna vállalni a tolmács szerepét, vagy mert nem akartak beavatkozni a magyar munkásmozgalom belügyeibe.
Lukács György hirtelen ordibálást, fülsiketítő csikorgást, macskaköveken kopogó patazajt hallott. Odapillantott, és rémülten látta, hogy a Kun Béla hergelte pléhtömeg már egészen ott van mellette, a szuronyok vészjóslóan merednek felé, s itt-ott vöröses fény csillan meg rajtuk. “Lehet, hogy csak hallucinálok” – futott át az agyán, amikor észrevette, hogy borsónyi jégdarabok hullanak az égből. “Bizonyára csak a jég kopog a bádogon…”
Aztán hatalmas, vakító villanás, majd csattanás. Mintha ágyúgolyó robbant volna a forrongó tömegben. A pléhtömeg szanaszét röpült a földön, a levegőben megpörkölődött hús szaga terjengett. (Másnap az őr öt döglött sünt számolt össze.) Münnich hanyatt vágódott, kezével most az égre mutatott…<
A kötetnyitó elbeszélés (Mátyás atyja, az igazságos) a történelmi hagyomány (Hunyadi) és az íróelőd (Mikszáth) előtti főhajtás, valamint a tematikából adódó, az előző két momentumra reflektáló lehetőség – a feltámadás motívuma (Új Zrínyiász) alapozza meg. Mégsem gondolom a könyv csúcsteljesítményének. A jelen aktuálpolitikájába helyezett Nándorfehérvár-védők túlságosan didaktikus kalandjai és konfliktusba keveredései elveszik mind a paródia, mind a történelmi-politikai szatíra ízét, élét.
Ám, hogy ne fanyalogva fejezzem be ezt a recenziót, egy nyelvi csúcsteljesítményre hívnám fel a figyelmet, melyet Az úrnők országában tapasztalhatunk meg. A már említett regényrészlet teljes regényvalójában is megszólító próza. Az író tegezve terelgeti teremtményét a történeteken át. Ez amellett, hogy nyelvi izgalommal telíti a művet, egy bensőségesebb író-hős-olvasó viszonyulást teremt, az omnipotencia egy újabb megnyilvánulását a narrációban, ami újszerű hitelességgel tölti fel az írást (az én-regény és a hagyományos elbeszélői struktúra határán), egyszersmind összeköti az írói (lét)szándékot a tárgyiasult kivetítettséggel – a művész antihős figurájával.
[Szappanos Gábor: Ajándéknapok a túlvilágról, Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 2007]
Törvény a közöny?
Közelítések Székely Szabolcs verseihez
Székely Szabolcs kiforrott versvilágán, lévén a szerző tényleg fiatal, sokan megütközhetnek, még többen irigyelhetik. S itt nemcsak a virtuozitásra gondolok, a Dzsajadévától Nagy Lászlóig húzódó ritmus- és formakincs felhasználása, hanem a gondolatiság, a láttatás, az érzékenység magas fokát is górcső alá veszem. Három esztendeje, amikor hazafelé tartottunk az egri Parnasszus táborból, a vonaton megmutatta nekünk Ecloga című versét, melyben egy párbeszédbe tördelt hexameteres vers metamorfózisának lehettünk tanúi. A költemény témája a témanélküliség posztmodern „jajsikolya” volt. Az Ecloga cím gunyoros odabiggyesztése egy újfajta költészetet előlegzett, mely most beérve, kötet formájában szüretelhető. A Parnasszus Új Vizeken sorozatának XIX. darabja, Székely Szabolcs új könyve (Kilenc másodperc reggelente), a megtestesült könnyedség, csúfondárosság — egy városi igric pontos jegyzeteit tartalmazza az élet hétköznapian is emelkedett dolgairól.
Jellemző a kötet-egészre, ezt fölöttébb furcsállhatjuk is Szabolcs életkorát tekintve, az értékválság és -vesztés feletti aggodalom, ami egyfajta laza hangütésű helyzetjelentésben realizálódik. Székely Szabolcs ugyanakkor nem merevedik a lírai én megcsontosodott szerepeibe (önsajnálat, direkt világfájdalom), mert hisz nézőpontok tucatjain át szemlélteti a létezés egészét — metrószéltől vulkán-allegóriáig. A nézőpontok ezen relativizmusa nemcsak költészetének, de az olvasóknak is jót tesz…
A három ciklus közül az első versláncolat a naponta másképp. A kezdő líradarab (Metrószélben) címében heroikus, tárgyában profán alkotás. Az elidegenedés szinte már elcsépelt szólamainak egy látványpékségi, üde újravarázslása. Az embereknek kilenc másodperc adatik reggelente, hogy a mozgólépcső huzatában (metrószél) gravitálva egymás szemébe nézzenek. A Lába alatt a roppanó kavics a felnövekvés verse micimackósan – kimondatlanságba ágyazottan –, csipetnyi pszichológiával spékelve (Kosztolányi hasonló, „panaszos” ciklusai), a felnövekvést, a vonatsínek (kijelölt életút) közötti két lábra állást pátoszként említve, ugyanakkor az ugrálás játékosságával oldva. Az Első télvégi nap kijelentése – „egyre körbenézhetetlenebb a táj” – évszak centrifugájával máris a felnőtt lét közepébe röpít minket, ahol egyetlen lehetőség marad a múlás örvényével szemben: a dokumentálás igénye (Őszi észrevétel). Mikor is a végpontok szimbiózisa: a precíz lejegyzés–vágy és a létközegekben való lebegés óhaja vagy súlyos valósága, valahol a halmaz metszetén „kezet fog”. A Légzőgyakorlatok útban levés filozófiája, azonban tovább bizonytalanítja az olvasót, ha az létfogódzókat keres Szabolcs költészetében. Mert a „belélegezni a csillagok aranyát” alapállapot bármily mindenség-nyugodt, indiai, s Brahma–sejtető, hisz ő a világ korszakait lélekzi, mégsem lehet biztos pont, hisz változás-alapú (a ház kisszobája, mint az ábrándozó látszólagos nyugalma — a hintaágy és a fa, mint az ábrándozó világlépő varázskellékei — s a tenger, Andok, mint a látszólagosan kikezdhetetlen, időtlen, nyugalmat árasztó fenségek, az ábrándozó végtávlatai) bizonytalan porszemmé teszik a szemlélődőt, még ha ezekkel a mindenség-bútorokkal be is rendezheti szobáját. Az Eltévedtem című versben a szavak egyfajta dehonesztáción esnek át, elfogyasztható étekké silányulnak. Az utca-háló konkrétabbá teszi a kozmoszban való elveszés élményét, főleg ha álmainkat is betonba zúzzák. A Káoszból csak az állóképek bizonyossága mentheti ki a városlakót, mert a rohanás megállítása, a magányosság (kaotikum-helyzet) egyetlen ellenszere. Viszont a polisz elszenvedője cselekvésképtelen, hiszen „vagyok állítmány nélküli alany”. E versről, ha merészen asszociálunk hajdani filmélményeinkre, eszünkbe juthat a Baraka, és Jankovics Marcell Fehérlófiának harmadik, tizenkétfejű város-sárkány allegóriája is. Nemcsak megfejeli ezt a börtönélményünket, de egyben ki is kezdi a Helyzetjelentés Budapest légszennyezettségéről (abszurdba vagy legalábbis újságcikk elejére illő) című vers. A benne-lét, a kívüle-lét, s a visszaereszkedve-lét hármasa (komor szanatóriumi hangulat — malícia — sajnálat) a „…miféle örök benzingőz lebeg // Budapest // letüdőztelek” élhetetlenség kijelentésben csúcsosodik ki. A Folyó relativizmusa Herakleitosz óta köztudott. A folyó, mint én-lényeg viszont már nem elcsépelt kép! A bizonyos helyeken levések nem egyenlők az én-egésszel, csak az akkori állapotokkal. A folyók ugyanakkor, bár nevük más és más, végeredményben folyók maradnak az őselnevezésbe ágyazottan. A Dunának-levés e költeményben több mint folyóság, maga az én, e folyóság azonban túlmutat a nevek esetlegességén. A Játszótéri dszajadéva Bálintja is az összes Bálintok, az összes (fiú)gyermek szubsztanciája. Ebben a szanszkritos ritmusvágtában (Gítagóvinda) a repetitív ősi mozzanat röpít át minket a kisfiú hétköznapi válságán. A Bálint — istenképzet — homokozó-világ, mint alapanyag egy fantázia-univerzumhoz, mely a gyermekek sajátja, összeütközésbe kerül (anya — késés — szobafogság) a tényekkel, s büntetést szül. A fantázia meggyilkolásának zsákutcájából az álmok jelentenek kiutat, amik a kíváncsiság luciferi késztetésének (lyukásás — zuhanás — pokol — tudás) mentsvárai a prózai világban… Az általam „elhagyás versekként” definiált költemények: a Ceruzavázlat melankolikus hangulata, az Ima, reggel (Á, nem — Ámen, profán áhitata), Az Egy mondat a peron mellett (a lekésett vonatok közhelyének újraértelmezése), a Kő és víz „versbe lőtt seb”-e, mind-mind egy körvonalazatlan nő-entitás vokációi.
Az ideges fény szemerkél ciklus címének szinesztéziája, akár egy mennyországi időjárás jelentés ivódik a lelkünkbe. A citátum egyébként ennek a versfüzérnek a záró akkordjából való, lásd: Nótájára című vers, amely tipikusan balassis, strófaiság szempontjából is, végeredményben pedig egy XXI. századi istenkereső próbálkozás. Erre a ciklusra amúgy is jellemző a kutató aspektus. A megélt hiányokra adott – szerintem – tétova válaszok (mert másmilyen nem adható)… A Semmi komoly, csak egy vers. Ez a vers-csakság azonban kikezdi a nyugalmat, a vers-tagadók nyugalmát. A csak szómágiája megemeli a költeményt, a közöny fölött lebegteti. S máris az Ismeretlen trubadúr balladája az örök törvényről című Villon-utángondolásnál tartunk, ahol az „egy csak a törvény a közöny” negatív ráolvasása ismétlődik, amit pecsétdöndülésként zúz szét a „másold ki versed önmagadból” megfellebbezhetetlensége, és az ajánlás kijelentése: „…nem Te még akkor se hagyd abba // ha egy a törvény a közöny”. A Tudományos megközelítés lefokozó mondata: „Filozofálsz, és két izmus között // megszívod szívószáladat”, végleg kijelöli a költő egyetlen, „igaz” útját. Ez az út a játékos komolyság lenne? Hiszen most efféle versek jönnek. Az Altató csonttörött angyalszárny-lehetetlensége, a Ha bárhonnan, ha bárhová én–te relativizmusa, a Dunánál — két én (a József Attilai és Székely Szabolcsi) összecsobbanása a közös folyó partján, a Plagiárius posztmodern orrokra koppintásai, a már említett Ecloga „semmit-mindent mondó” párbeszéde, az Álmatlan vacogás aszklepiadészi ludenszsége, vagy a korábbi Húsdal gúzsa már-már a groteszk sírás-nevetés melegágya… S következik az alkotói aspekt’ pádimentuma. Az emlékhagyás örök emberi problémája. Ha már leküzdöttük isten-ábrándjainkat, és megváltós skizofréniákba se süppedtünk bele... Marad a… Mi marad? A Egy öreg fényképész utolsó kísérlete. Az önlét egy pontba fókuszálása. A megnyugvás abban, hogy a halál pillanatának exponálás-hangja felér egy életművel. Kevés? Sok? Ennyi! Hisz a jövőnek üzenő alkotások is egy véges világba lettek belevetve!
A dallammá bont ablaknyi tájat ciklus Reggeli kérdése már az elődöket kérdőjelezné meg. Épp egy poétika doktoranduszi elhivatottsággal felvértezett ifjú tehetség menne neki Babitsnak. Nincs szó itt nekimenésről, tiszteletlenségről. Csak a játékosság, mint szabolcsi alapismérv lendíti a tollat, a fenegyerekesség kérdőjelezi meg a filozófiai teoretizmust. Az Ötfelvonásos disztichonjai, jobbak, az elhíresült disztichon-generáló program végtelen sorpár-esélyeinél, mint örök ritmusképlet-duettek az örök kérdéseket „feszegetik” — a nőt, mint (ilyet-)olyat, de mindenképp hiányzót, s az alkotói lét fájdalmait. Beleshetünk a lírai én mögé, abba a konglomerátumba, a titokba, „amely” eddig minket irányított több tucatnyi versen át. Megneszelhetjük belső (z)űrjeit, s feltörhetjük legféltettebb fájljait. Az archaikus lüktetésbe ágyazott modernség („sör, bor, rockzene, koncert, punkkal járod a valcert”) egy egyre erősödő tendencia ikonja — ami nem más, mint újítani a hagyományon, s nem gyökérkitépve elvetni azt. A Kukkolás szabadvers-mivolta a voajőr–szabadság élményét fokozza. Az idillbe vetett hit egy másik, meglesett családban realizálódik. Most nem mi, olvasók, hanem a költő kukkol. Boldogságot les… Amit a sóhajtásnyi, leheletnyi Hajnal-haikuban fel is vél fedezni. A nő mosolya itt a győzelem. De győzelemre van szükség a nőhöz, a boldogsághoz? Inkább énekre! A Vulkán című vers szüreti énekére, egy látszat-csöndes, valós szemlélődő, soha-ki-nem-törő, de azért tűzhányó erélyű költészetre…
Nem maradt más tisztem, mint a könyv megszerzésére buzdítani az olvasót. Remélem, bár néha úgy érzem, túlfilozofáltam azt, amit nem kellett volna, recenzió-féleségem nem riasztott el senkit a lényegtől, Székely Szabolcs tiszta, erős, helyet kiáltó, közönséget követelő költészetének valódi, megolvasott ismerésétől.
[Székely Szabolcs: Kilenc másodperc reggelente, Parnasszus, Új Vizeken, XIX.]
