Kiállítás-megnyitók
KIÁLLÍTÁS-MEGNYITÓIM
2007-2020
2007
FESTMÉNYBE HÍVÁS
Bevezetés KLEMENT ZOLTÁN munkáihoz
2009
ALUPASTELLO SOHA EL NEM ÉRHETŐ PARTJAINÁL,
AVAGY EGY MONDAT A PÁRAVÁROSRÓL
KLEMENT ZOLTÁN kiállításához
AZ ÉGRETÖRŐ
KLEMENT ZOLTÁN kiállításához
2012
MEGNYITÓ INTUÍCIÓK
MISKE EMŐ Időrétegek című kiállításához
2013
EGYÜTT A LÉTBEN
MISKE EMŐ Áttűnések című kiállításához
A RÁNK PUKKADT VILÁG
BOROS BORBÁLA Konstruktív etnokrikszkraksz című kiállításához
LÉNYEGLÁTÓ ÜZEMMÓD
FAZAKAS-KOSZTA TIBOR Tájélmények című kiállításához
RÓZSASZÍN TAPASZOK KARMOLÁSRA
FARKAS BÉLA Nő, szépség és erotika című kiállításához
TŰZÉPÜLÉS
PINTÉR ÉVA kiállításához
2014
MERT KÖZTÜNK FESZÜLNEK
HANS BAUER OECSI és LILIPOP kiállításához
KIFEDVE A KÖNNYEN EMÉSZTHETŐT
CZIBULA PÁL Fordulópont című kiállításához
2015
HA BECSUKOM A SZEMEM
MISKE EMŐ Mítoszidők című kiállítása elé
FINOM KIS CSENDEK
BODNÁR ÁGNES kiállítása elé
2016
LEGYÜNK HŐSEI A HITNEK
DARVASI LÁSZLÓ kiállításához
2017
KERTBŐL A VAD VILÁGBA
KÁLLAI HENRIK és KÁLLAI ANDRÁS kiállításához
FELJEBB SZÁLLVA
MISKE EMŐ kiállítása elé
HIÁNYZÓ SZAVAK?
A HIÁNY című, veresegyházi, csoportos kiállítás elé
BINÁRIS KÉPEK
DARVASI LÁSZLÓ Szentendrei üdvözlet című kiállítása elé
2018
HA VALAMI ÖSSZETÖRT, AZ NEM A VÉG...
MISKE EMŐ Átjárók című kiállításához
2020
REALITÁSOK
MISKE EMŐ és MÓRICZ KATALIN Duális világok / Reál, szürreál című kiállításához
TELEPI IDENTITÁS, VAGY VALAMI TÖBB?
A VERESEGYHÁZI MŰVÉSZTELEP Identitás című csoportos kiállításához
FESTMÉNYBE HÍVÁS
(Bevezetés Klement Zoltán munkáihoz)
Veresegyháza, Klement Zoltán műterem galériája, 2007. 08. 18.
Közreműködött: Eszterhás Dániel - szaxofon
Klement Zoltán alakjai megfoghatatlanok, mintha árnyéktalan, földi angyalok lennének, mintha Berlin fölött az eget festené… Ez az anyagtalanság, légiesség, és ebből következően az álom és/vagy meseszerűség, az ehhez szervesülő angyalemberek és emberangyalok a legfontosabb klementi motívumok. Magával ragadó atmoszféráját, szférazenéjét, szirén-színeit, mely a sárló földtől a vörös bolygóig könnyíti avagy nehezíti a befogadást nem mással, mint a fény-játékkal éri el Klement. Ez a fény a technikában rejlik, hiszen Klement Zoltán a karcok fényfogó-hálójába gabalyodott fotonokkal hat… E szecessziós finom-játék, mely karcvonalakból építkezik, az anyag és anyagtalanság, a matéria és idea határán, az átmenettel, az anyagtalan anyaggal – a színekre nem bomló FÉNNYEL üzen. Nem nagyon létezik analógia a hajdani és mai magyar festőműhelyekben, melyhez odaerőltethetnék Klement Zoltán ecset- és karctű-kezelését és az abból feltáruló kifejezésmódot, talán a Rippl- Rónai-s pointillizmus keltette kaleidoszkóp-illúzió lehetne, ahol a „fehér” és a fehér többi színcselédje vibrál, vagy Egri József fényforgó impressziói… De ez hamis hasonítás, csak a skatulyázni szerető elme keresi képzavaros mankóit. Klement Zoltán fémkarc kontúrok és festék foltok duellumával, a nyers valóság kimetszésével és finom álompacák ellentéteivel nyűgöz. Összhatásában győz az álom, a mesegomolygás, ám az alumíniumlemez metszései mégis azt az illúziót keltik, hogy a fényes élek mentén szertehull a kép, s mögüle föltárulkozik valami vakító fehér ismeretlenség, az abszolút tudás…
Egy kép akkor ér el igazi hatást, ha magába szív. Ha, mire eszmélünk, már benne is téblábolunk, s keressük az irányt, amerre elindulhatnánk. A legnagyobb festménybe-hívó mester Csontváry volt, aki különleges struktúráival vonzott a képmélységbe. Állva például a Nagy Tarpatak a Magas-Tátrában című monumentális tája előtt, a baloldalon hozzánk vezető ösvény becsalogat a műbe, nem különben a belső tér energiáit magába szívó virág. Talán nem véletlen, hogy Klement Zoltán is tiszteleg a nagy előd előtt…
Az ő képei a varázsos álomlátással szintén magukba gabalyítanak, csak nála a hatóerő, a mese- és üpnosz-gomolygás kinyúl értünk, s ha sokáig nézzük vízióit, egy belső körforgásba ragad. De képnyomozó tekintetünk már az eget fürkészi kintlévőségünkben is, akár a klementi ábrándok égkémlelő, ég-kódokat kereső alakjai. Egyetemleges sóhaj tör föl e karcos látomásokból és általuk belőlünk: HOVÁ ÉS MIÉRT ÉS MEDDIG… A KERESÉS embert előremozgató varázsa vibrál előttünk/bennünk: a mefisztói, dühödt, örök kétkedésen alapuló tudásvágy és a homo sapiensi, rácsodálkozó naivitás egyvelege… És áradnak a kérdések: milyen rendszerező elvek vannak felettünk, rajtunk kívül? Megáll-e a tudás Istennél? Van-e valami Isten felett is? Megtudunk-e valamit az élet értelméről, ha a Marsig is merészkedünk? És itt nem feledkezhetünk meg arról, hogy a huszadik, huszonegyedik században isten többismeretlenes egyenletét behelyettesítettük magunkkal. Klement Zoltán emberei angyalok (parvenük) és angyalai emberek (bukottak), és KERESNEK, a föntiek a lent biztonságát, a lentiek a fent mámorát (mítosztól tudományon át). S hogy találnak-e? Erre az örök igazság ad megnyugtató/kiábrándító választ: a végső bizonyosság bizonytalan, s egy kép által előbb juthatunk a Mennyországba, mint valahány tudománnyal az abszolút tudásig.
ALUPASTELLO SOHA EL NEM ÉRHETŐ PARTJAINÁL,
AVAGY EGY MONDAT A PÁRAVÁROSRÓL
Klement Zoltán kiállításához
Levendula Galéria, Gödöllő, 2009. március 21.
Már három napja úsztam a tó távoli partjának reményében, a zabolázhatatlan hullámok, mint egy gumiszoba örökmozgó, párnás falai vontak körém enyészet-közeli biztonságot, három napja löktem el magam a stégdeszka szálkás valóságától, igen, ez a szálka, amely még utánam szúrt, volt az utolsó biztos pont, az utolsó szárazfölddarab, s most, hogy három népmesei nap után visszatekintek, már a partot sem látom, nemhogy a szálkát, elhagytam mindent, hogy találkozhassam a mondabeli Alupastello égbetörő tornyaival, elhagytam öltönyöm, amit azért vettem föl, mert egy szokvány tárlatra készültem, valahol odahajtogattam egy zsombékra, a lajbit és a fehér inget bókoló nádbugákra vetettem, mindezek után egy megnyitó korhadozó stégjére futottam, hogy meginogjak, ott a belemagyarázás rozsdás közhely-szögei stigmát ütöttek a talpamba, ám végül, az elhatározás áldott szédületmámorában a megszállottság, a monda beteljesedésének lehetősége érzéketlenné tett a földi fájdalmakra, s a megérzések és impressziók foghíjas lépcsőin vízbe ereszkedtem, s még láttam, ahogy egy tóbeli Küprisz kikél kecskeköröm-bölcsőjéből, és suhanó najádként mellém szegődik, őrangyalnak vízbeveszés ellen, ám teljes védelmet ő sem nyújthatott, az utolsó szálkahegy, a stégdeszkák szögei három nap után égni kezdtek a talpamon, (lehet, mégis ez volt a segítség, a fájdalomhajszál, mely visszatérést ajánl a testtől elrugaszkodó, turistaútra induló szellemnek), és ahogy lebegtem a tó közepén, de talán már közelebb a túlsó parthoz, mintha hallatszanának a nagy strand-kiállítás zsivajmorzsái, mintha rám telepedne az átlag miliő, mintha látszana a magabiztos krollozás, a merész fejesugrás, a mértéktartó gumimatracozás mozgásorgiája a megértés mocsarasodó tavában, de tudtam, itt kell megtorpannom, ebben a hullámtalan körben, ahová egy szél cafrangolta felhő repedt hasából dől a fény, a fénykör közepén pedig magam vagyok – a tó utasa, a tó vándora, magam, a glóri/ázott főmotívum, aki azért úszik, hogy elhagyja a földhözkötöttséget, a röghözkötöttséget, egyáltalán a kötöttségeket, de sose érje el az éteri szublimációt, a vagy tisztán érzékleti, avagy vegytisztán szellemi ráismerés partjait, hanem a misztérium csodatavában lebegve várja be, míg felmagasodik a pára-urbs: Alupastello, a várva várt város, a városok városa, a városvilág, a túlvilágváros, melynek levegője örökre felszabadít; ám e felszabaduláshoz még a következő hajnalig kell taposnom a vizet, és a következő hajnalon is ugyanaz a lehorgonyzott felhő lebeg fölöttem, s dől belőle a fény csapzott fejemre, pedig a nap még csak most dereng föl a bazaltorgonákat megzengítve, s abban a mágikus pillanatban, mikor a menny orgonistája felszentül a hegy sípjaihoz, a hegy fújtatóját pedig ezernyi fénydalra gyűlő állat lélekzete mozdítja, s az első tündöklet-hanggal érkező fújtató-fuvallat meglúdbőrzi a vizet és a bőröm és pedzi a lelkem is, a párák színpad függönye mögött felsejlenek Alupastello égkaristoló tornyai, az orgonista mögé angyali-kar-karima formálódik, s a kezdet harsonái megadják a jelet e misztériumjátékhoz, mintha a hajnali részegséget a berlini angyalok fanfároznák, mintha egy ezeregyéjszakai bölcs tudás-füstöt pöffentene a pirkadatba, mely a pipát elhagyva azonnal misztikummá, álommá érik – Alupastello köd-gomoly városává, és már vízgőzként párolognak a Nap felé az ég vászonjai, óriási tekercsekről csévélik a horizont árkaiból a mennybolt kupolájára a képeket, s ekkor egy égi hajóhinta lendíti tovább tudatom, aztán Alupastello mondájának örökbecsű motívumára az óriás-idő-kerékre pattanok a Havasok fenyőfái mellől kélt vén Üdő Mártont karonfogva, de várnak a békés sehova-ívelő sóhajhidak, és a keleti titok-kertek, megnemesült pipacsok égnek kócsagfejekkel, csupasszá szépült fák, vízszintesen röpülő hajú fák csönd-élete közt bolyong a lelkem, lila tűzfalakon, semmibe hívó sikátorokon keresztül a felvágyódás nyúlánk árnyai szöknek a már amúgy is isten-közeli Alupastello városából, ahol sejtelmes, szecessziós vonalakból kibogozódó alakok élik meselétüket, kézen fogva, padon ülve, furulyát fújva, égbe lépve, ahol magam is szeretnék közelebb és beljebb és feljebb, de mindenképp hozzájuk jutni és idomulni és értetlen érezni és velük akarni az akarhatatlant, egy szép jövőt, amikor mindenki elfelejti azt az utolsó szálkasajdulást, ahol megszűnik a tudás utáni mohó vágy, mert részeseivé lettünk annak, amit elvesztettünk, midőn hinni kezdtünk a fizikának és egyéb tudományoknak, a fájdalom tudományának, mikor a művészetet is kategóriákba rendeztük és felcímkézve ad acta raktuk el „az ez is megvan” emberi gőgsóhaj kíséretében; de közben észre sem veszem, Aphrodité najádom tündérrózsaszál haja körém fonódik és kipányváz az iszapfenéken, azonban nem vagyok egyedül, számosan lebegünk hasonlóképp öltönyben kiállításra indulók, s lemeztelenedetten odaérkezők, a saját-stégükről nagyot lendülők, konvenció-gönceiket leráncigálók, s körénk egy Orient-futású versmondat dicsőségkoronát fon: > alu-kariston a tekeredés viszi a szemünk // Alupastello kesze-kusza zegzugain rohanunk // angyali égbe-karokkal iramodik a fohász // isten e távoli táján legyen meg a Te akaratod <, mert ezek a képek, maguk az Ország, ezek a formák maguk a Hatalom, és ezek a színek maguk a Dicsőség, és nézőjük gondolatfolyamának egyetlen kimondható szava maga: az Ámen...
Ahogy Klement Zoltán honlapján olvasható: „…Kezdetben tájképeket festett… Festészete mindinkább gondolati síkra terelődött, absztrakttá vált. Festett-vésett fémtábla képei izgalmas poszt-expresszionista hatásukkal okoznak meglepetéseket... Az úgynevezett "alugráfiák" a puha metál finom megmunkálásával teremtenek a néző és az elrejtett természet között kapcsolatot…” Eddig az idézet… Ilyen egyszerű mindez? Technika mindösszesen? Festői korszakok egymásutánja? Talán mégsem…
Klement Zoltán nagykátai születésű. Észak-alföldi gyökerei – ma már csak áttételesen – látszanak meg festészetében. Ahol a sívó homok, ahol a vetés az égbe ér, és égkék oldja szürkébe a láthatár akácsorait, ott született. Ott, ahol az ég rezdülései pillanat alatt tükröződnek a síkon. Ahol az ég színpada naponta hoz újabb és újabb drámákat a földön, az Alföldön élők számára. De Klement Zoltán nem az eget festi, hanem az égretörést, azt az emberi vágyat, hogy fölülkerekedjünk mi, halandók. Mert ahhoz, hogy az eget úgy fessük, hogy ne az eget fessük, ahhoz tudnunk, éreznünk kell, mi lakik odafönn. Ahhoz tudnunk kell, hogy érdemes az égre tekinteni. Esőt lesni akár, fellegfreskókat csodálni, Istent ügyelni a fényjátékok közepette. A feltörekvés mámorát, az égbekiáltást, az égrekönyörgést, ha tetszik, a „de profundis clamavi”-t avagy a „sursum corda”-t eleveníti a művész. A mozdulatok, a struktúrák vezetik tekintetünket fölfelé… Ha valamiféle epithetont kellene Klement Zoltán neve elé írnom, az Égretörő-t választanám, ami mai, túlracionalizált korunkban merész vállalást jelöl…
Egyszer autóval suhantunk az Alföld egy leaszfaltozott szeletén. Vihar kerekedett. A természet színpadot ácsolt a „földet verő” felvonásnak. Szó szerinti páraszínpadot. Felhőfüggönyökkel. És a színpad rivaldáján át a földre hömpölygött belőle (villámreflektorok vibrálása között) az ionizált fellegek alkotta csodavilág. Egy égi város, melynek pillanatonkénti színeváltozását egy fémkaszni biztonságából figyelhette az urbanizált Alföld-vándor. Legalábbis az, akinek szeme volt hozzá…
Egy város kísért Klement Zoltán munkáin is. Az ő városa – Alupastello is a párák szülötte. A levegőégben porló víz színpadfüggönye mögül sejlenek föl Alupastello égkaristoló tornyai… Fantáziánk kantárszárát leeresztve már érezhetjük is, ahogy egy üdvözült mosolyú orgonista mögé angyali-kar-karima formálódik, s a kezdet harsonái megadják a jelet a misztériumjátékhoz, mintha a Logodi utcából illuminálható hajnalt a Berlin fölötti égben lakozó angyalok fanfároznák, mintha egy ezeregyéjszakai bölcs tudásfüstöt pöffentene a pirkadatba, mely a pipát elhagyva azonnal misztikummá, álommá érik – Alupastello ködgomoly városává…
És vízgőzként párolognak a Nap felé az ég vászonjai, óriási tekercsekről csévélik a horizont árkaiból a mennybolt kupolájára a képeket, s ekkor egy égi hajóhinta lendíti tovább tudatunkat, aztán Alupastello mondájának örökbecsű motívumára az óriás-idő-kerékre pattanunk a Havasok fenyőfái mellől kélt vén Üdő Mártont karonfogva, de várnak a békés sehova-ívelő sóhajhidak, és a keleti titok-kertek, megnemesült pipacsok égnek kócsagfejekkel, csupasszá szépült fák, vízszintesen röpülő hajú fák csönd-élete közt bolyong a lelkünk, lila tűzfalakon, semmibe hívó sikátorokon keresztül a felvágyódás nyúlánk árnyai szöknek a már amúgy is isten-közeli Alupastello városából, ahol sejtelmes, szecessziós vonalakból kibogozódó alakok élik meselétüket, kézen fogva, padon ülve, furulyát fújva, égbe lépve.
Klement Zoltán alakjai megfoghatatlanok, mintha árnyéktalan, földi angyalok lennének… Ez az anyagtalanság, légiesség, és ebből következően az álom és/vagy meseszerűség, az ehhez szervesülő angyalemberek és emberangyalok a legfontosabb klementi motívumok. Magával ragadó atmoszféráját, szférazenéjét, mely a sárló földtől az űrig könnyíti avagy nehezíti a befogadást nem mással, mint a fény-játékkal éri el a művész. Ez a fény a technikában rejlik, hiszen Klement Zoltán a karcok fényfogó-hálójába gabalyodott fotonokkal hat… E szecessziós finom-játék, mely karcvonalakból építkezik, az anyag és anyagtalanság, a matéria és idea határán, az átmenettel, az anyagtalan anyaggal – a színekre nem bomló FÉNNYEL üzen. Klement Zoltán fémkarc kontúrok és festék foltok pár- avagy páraharcával, a nyers valóság kimetszésével és finom álompacák ellentéteivel nyűgöz. Összhatásában győz az álom, a mesegomolygás, ám az alumíniumlemez metszései mégis azt az illúziót keltik, hogy a fényes élek mentén szertehull a kép, s mögüle föltárulkozik valami vakító fehér ismeretlenség, az abszolút tudás… Az égretörés értelme…
Képkalandozó tekintetünk a festett mennyboltot fürkészi kintlévőségünkben is, akár a klementi ábrándok fölkémlelő, ég-kódokat kereső alakjai. Egyetemleges sóhaj tör föl e karcos látomásokból és általuk belőlünk: hová és miért és meddig… A keresés embert előremozgató varázsa vibrál előttünk/bennünk: a mefisztói, dühödt, örök kétkedésen alapuló tudásvágy és a homo sapiensi, rácsodálkozó naivitás egyvelege… És áradnak a kérdések: milyen rendszerező elvek vannak felettünk, rajtunk kívül? Megáll-e a tudás Istennél? Van-e valami Isten felett is? Megtudunk-e valamit az élet értelméről, ha az égbe, az űrbe, madáchi szférákba is merészkedünk? És itt nem feledkezhetünk meg arról, hogy a huszadik, huszonegyedik században isten többismeretlenes egyenletét behelyettesítettük magunkkal. Klement Zoltán emberei angyalok (parvenük) és angyalai emberek (bukottak), és keresnek, a föntiek a lent biztonságát, a lentiek a fent mámorát (mítosztól tudományon át). S hogy találnak-e? Erre az örök igazság ad megnyugtató/kiábrándító választ: a végső bizonyosság bizonytalan, s egy kép által előbb juthatunk a Mennyországba, mint valahány tudománnyal az abszolút tudásig.
Így torpanjunk Klement Zoltán képei előtt, és lépjünk be csodavilágába, Alupastello városába, vesszünk el az alukarcok ösvényein, s ha az eget keressük, ráeszmélhetünk, az itt van előttünk, lehozta nekünk összes-csillagostul Klement Zoltán, az égretörő…
Budapest, MOM Művelődési Ház, 2012. szeptember 3.
Világra készülődve kaptam egyszer egy kaleidoszkópot és egy üveggolyót. Még a materializmus korában. Aki ajándékozta, mily zavarkeltő elme, tanácsot is adott hozzá, nézz bele, forgasd meg, és mesét találsz. Forgattam és belenéztem, és belenéztem és forgattam, de nem volt benne mese. Mert a mese akkori magamnak, gyerek magamnak történet kellett, legyen. A színek, formák, és ősanyjuk a fény végtelen dibdáb-játéka nem volt mese. Nem volt bennük egyenes- vagy csiga alakú idővonal mentén elpöttyentett cselekvés, történés, csak létezés volt. Legalábbis kevéske tapasztalatomhoz mérve nem találtam meg a nem bennük, hanem bennem rejtőző históriákat. Csalódtam, sarokba dobtam mindet.
Ma tudom, ezekben voltak a legnagyobb mesék, a csönd meséi, a részletek beszédessége. A hullámok visszatérő mániája, a hegyek emberléptékű arca, a felhőcafrangok kontinentális álmai, vagy pont épp a szép formákat mutató kaleidoszkóp színeváltozása.
A távolságot mint üveggolyót…
Ezek a realitásban, anyagban gyökerező szürreáliák, ezek a visszatérő forma- és színritmusok, ezek a jelentős vagy csak nüánsznyi változások, melyek kiléptetnek önmagunkból, adósrabszolga burkunkból, és más dimenziókba emelnek, akár az örökkön nyomozott negyedik dimenzióba is, mely talán nem egyéb (bár matematikailag-geometriailag leírható), mint álmaink időben való elmozdulása, ezek a mikroszkopikus változások a valódi történetek, a valódi mesék!
Mert az az igazi történet, mely önmagán túl ezer történetet szül, mely nincs lezárva, nincs determinálva, nem jár hozzá megértési kötelezvény. Mert az az igazi kép, festmény vagy akár fotó, mely végtelen utakra csábít. És minél töredékesebb, minél balladisztikusabb egy kép mondandója, hangulata első szemügyre vételkor, annál több teret enged a befogadói fantáziának. Persze a fragmentumok ne álljanak össze egy elvárt ideává, egy elvárt puzzle-képpé, sőt! Azaz ne szorítsanak gondolkodási sémákba – ha ezt ideillesztem és azt oda, akkor közelebb jutok a teljességhez, ha másképp teszek, akkor nem. Hanem? Magam szabjam eggyé a bensőmbe vetült kép darabkáit. Ezek, persze, lehet, túllógnak az eredeti keretein vagy ki sem töltik azt, vagy épp elrugaszkodnak a síktól, mégis igazabbak.
Ezt az engedményt teszik Miske Emő már technikailag is roppant variábilis alkotásai. A lazúrosan foltos álomelemek, az emberi arcok és épületek architektúrájának finom odalehellései, a mozgásba viharzó képi statikusság, a néhol mesterkélten neonos, máshol sarki fényes hatások, a fraktálszerű önazonosságok és önhasonlóságok, a dekorativitásba rejtett, de onnan, a látók számára kérlelhetetlenül előrajzolódó mondandó, az egymásba hatások, egymásba hajlások és egymásba mosódások, a kollázs-rárakódások, mind meghatározzák a befogadó szellem játszóterét: a végtelent. Amely nem más, mint az idő rétegződése, s máris a kiállítás címénél vagyunk.
Miske Emő képeit nem elég a talaj szintjéről nézni. Meg kell forgatni őket, ahogy hajdanán én tettem a kaleidoszkóppal. S most nem csalódok. Léggyé válok, s bejárom a képsík dimbes-dombos tájait, összetett szememmel zilálva s új lényeggé emelve azt, pókká válok, és a kép sarkába ülve, pontszemeimmel a lényegre fókuszálva megszövöm alkotó és befogadó egyidejét, puszta lélekké válok, s magam asztráltestét forgatom meg a képek körül, végül magammá válok, leveszem a festményt a falról és megforgatom és belenézek és beleveszek és megtalálom azt, amit annak idején nem találtam: a mesét, melyhez nem is kellene ennyi szó…
MISKE EMŐ Áttűnések című kiállításához
Budapest, Nádor Kávéház, 2013. április 12.
„Van egy határ a költői tudatosításban. Olyan ez, mint a vidéki zsákutca, …, a faluvégi, amikor az aszfaltos út átmegy a kövesútba, a kövesút átmegy ösvénybe, aztán az ösvény egyszerűen véget ér. Nincs út tovább. De ha nincs is út tovább, a vidék tovább tart, bokrok vannak, ligetek, dombok, szántóföldek. Szép tágas panoráma van előttünk, és ebbe az út nélküli panorámába a legkisebb mezei nyúl vagy a szöcske is átugorhat, csak mi, kétlábúak állunk az út végén, és nem tudunk továbblépni. Tűnődésünk nem lép tovább, de a vers természetesen továbblép. Hiszen egyenesen specialitása az úttalan terep felderítése. Engedjük lépni a verset…” – írja Nemes Nagy Ágnes. Engedjük lépni a képet is hát, engedjük lépni magunkat is, a kép felé, s bele a képbe. Mert azt hiszem, ez a bölcs intelem, ez a parabolisztikus megfogalmazás minden művészetre igaz.
Régi mániám: ég-föld-víz végtelenjének határán – az ember. Az emberállás-jelentés. Hogy meg tud-e ott állni? Hogy van-e értelme odaállásának? (Vagy az elfogadás következő lépcsőjeként a leülésnek, utoljára a vízparti meditációnak?) Mert e hármas kereszteződés (a táj hármasoltára) – az átlényegülés helye, ahol bennünk a létra, rajtunk az égbe bökő sajátkeresztünk, vagy akár a szív-lélek nullpontjának végtelenígérete, ahol megtörténhet a ráérzés végességünkre, melyet egyedül a hétköznapokból való kilépés; a művészetekbe való tudatos befogadói vagy alkotói kirándulás oldhat fel. A tájjal való egyesülés, a végtelen részévé levés, egyáltalán a „valaminek részévé válás” aktusa – pedig a művészet alapja. Mert a festmény, a film és a vers is kiszakadást, beleveszést kér tőlünk. Együtt-működést. S ez a beleoldódás, feloldás – feloldozás is egyben, menekülési út a szükségszerűségek világából.
Miske Emő képei Weöres Sándor versinspirációira születtek, vagy legalábbis a képek és a szövegek hívták egymást, és egymásra találtak. Ahogy Weöres is a komolyság, a játék és a filozofikus játékosság – a lét értelmének tudója volt, úgy Miske Emő is ebben az irányban lép, illetve már oda is ért, ahol ezek a beavatottaknak szánt válaszok szökkennek szárba az érzéstelevényből, így nem véletlenül hívta segítségül költőfejedelmünket sem. Ezek a vers- és képtájak – az Áttűnések mezsgyéi, ahol sokkal jobb a járás, ha a másik értő útkeresése is megsegít. Ahol a vers feloldódik a képben, és fordítva, ahol a képeken belüli szín és formaáttűnések többletgondolatokat röpítenek felénk. Ahogy Weöres Sándor lírájában ott van a mozgásélmény, a lendület (a létköltészet kosztolányis könnyedsége), és ebben a mozgás- és lendületviharban a filozófia, melynek alapja a létrezdülés, úgy Miske Emő ecsetkezelése is efféle hangulatokat jelenít. Bűvkörbe von. Együttlétre hív a létben.
Az ember emelte architektúrák – várak, városok, bárka, az Isten emelte táj építőelemei – hegyek, füvek, maga a legszentebb templom – a Badacsony és a Balaton vonz, ahogy Csontváry képei is magukba szippantanak. De míg ott a szekérvásznak monumentalitásába veszünk el, addig itt a mikroszkopikus részletekben, a parányi motívumüzenetekben, melyek a képen komponáltan, a szemlélő számára mégis esetlegesnek tűnő huncutsággal tűnnek fel, és tűnnek át „belénk”. Az áttűnésre a művésznő természetesen rásegít. Rásegít a technikák sokszínűségével és egymás mellett lélegeztetésével, a szinte ikebanai ágcsupaszságok és az absztrakciók házasításával, a pasztellek, tusfolyások, álompacák, lazúros egybefolyások képpé varrásával-varázslásával, a rész-egész játék szüntelen jelenlétével, a mozaikosítással, a mátrixosítással, melyben jelenvaló a születés és a megszámolhatósága igénye, végsősoron a véletlenség tudatosságával.
Miske Emő tárlatot volt már szerencsém megnyitni, s már akkor is feltűnt, a technikai sokszínűség mellett a tematikai számosság, melyet mégis összekovácsol az ősi, emberiség-közös avagy teremtéstől létező, de ember által megerősített motívumkincs, mely fel-felbukkan a képek keretein belül, de továbbránt minket évezredes utazásokba, néha az emberi kultúra határain is túli múltba. Ebben most sem csalódunk. A gondolattöredékek – az asszociatív, művészi gondolkodás – ahogy valami valamiről eszünkbe jut – és nem magyarázunk, mert ismerjük az utalásrendszert, de ha nem is ismerjük, átsegít minket a képek szín- és formasuttogása, most is megdolgoztatja majd a Miske-tárlat szemlélőit.
Ebben a kereső/ráérző/megértő beleveszésben segít a kávézó számos zegzuga, mely kép és vers titkait rejti… A keresőnek int ez a titok, a ráérzővel elkacérkodik, az értőnek pedig megadja magát.
BOROS BORBÁLA Konstruktív etnokrikszkraksz című kiállításához
Budapest, Nádor Kávéház, 2013. június 14.
Groteszk figurák ugornak elénk. Ránk merednek, tesznek magukkal valamit, de mozdulataik megmerevednek az időben. Kétségben hagynak. Megteszik-e, amit meg kell? Példának okáért kép elé gyökereztetnek minket a gombák, a sem nem növények, sem nem állatok. Miért is? – támad nekem a kérdés. Demonstrálnak. Olybá tűnik – emberek, vegetatív emberek ők, akik növényi módra, tudattalanul növekszenek bele a világba, és ezt az agyatlan létfürdőt, mely a történelemig hajszolva sokszor vérfürdőbe csap át, spórahatékonysággal terjesztik. Mert ma már egy ugrás a törékeny szekfűgombától eljutni az atomgombáig. Talán ezért keletkeztek gombák a papírfehérre, talán nem. És sorolnak a tanórai irkafirkák, vagy unalmas istentiszteletek, imakönyv-fedezékben született csodalényei. A mit kezdjek magammal kreációi, akik csak úgy odalettek a két dimenzióba, spontánul, szomorú, lógó orral. Istennek hála. Mert isten nem a tiszteletben él, hanem a teremtésben.
Aztán a krikszkraksz-spontaneitás, mintha mégis átcsapna, valami nagyon is tudatos polgárpukkasztó szándékba. De mit ér a polgárpukkasztás, ha nincs tárgya? Vagyunk mi, a definiálhatatlan befogadók. De mi fenétől pukkadnánk? Mások kérkedésétől dühünkben, vagy a sárga irigységtől. Rana rupta et bovis. Attól pukkadunk, hogy nem úgy nézünk ki, mint az idolok és másaik, hogy nekünk nincs olyanunk, házunk, tehetségünk, tehetségünk a házhoz, mint a másiknak. Sokszor nézünk ki úgy életünkben, a példamese ellenére is, mint az ökör előtt szerencsétlenkedő, végletekig önfelfújt béka. De legtöbbször az emberi hülyeségtől pukkadunk. A hamburgerzabáló nem látja majd az akasztott ember árnyát, nekünk, a kritikusabban élőknek, megadatik a kézből formált bitóban keresni az emberi hülyeség piedesztáljának ácsolatát. És ezért megpukkadunk nap mint nap, no nem az irigységtől, hanem mérgünkben.
Fricska ez a népnek? Etnofricska? De vannak-e orrok, amelyekre rá lehet még koppintani, amelyeket meg lehet fricskázni? Vannak-e egyáltalán kíváncsiak, akik mindenbe beleütik az orrukat? Akik odamennek… Bárhová… Egy kiállításra akár… Hogy beleüthessék. De lám, vannak. S az orrok most majd odatolódnak a képek előterébe, hogy az etnokrikszkraksz megpöccintse őket. De azok az orrok kerülnek-e oda, amelyeket rá kellene döbbenteni: fennen hordja őket a gazdájuk, vagy az életcsapásaitól elferdültek, vagy az önsorsrontástól lógnak, vagy csak egyszerűen Orr urak ők csinovnyik köpenyben, hogy a gogoli groteszk idekéredzkedjen Boros Borbála alkotói aurájába? Vagy azok, amelyeket jó szimatjuk idevezérelt, itt művészetet szagoltak, fiatal, lendületes, szép reményeket dajkáló, mondandót sugalló művészetet. De ezek a jó szimatú orrok úgyis tisztában vannak mindennel…
Talál-e a krikszkraksz? Mert honunkban, a kritikusok mindent fikázó országában, mondhatják fanyalogva – ó ilyet, én is tudok. Mutass mást! Mutatsz mást. Á, ezt nem értem, mutass mást! Á, ezt értem, és nem tudnék ilyet, de ha értem, művészet-e? Mutass mást! Á, ezt nem értem, és nem tudnék ilyet. Beavatott vagy, irigyellek rohadtul. Mutass mást, mert megpukkadok! Á, bár ezt sem értem, de tudnék ilyet, hisz tökélyre vittem a technikát a mondandó ellenében. Majd hasonlítok rád, az is jó üzlet… Ahol semmi se jó, csak az érdekbarátság, a kapcsolati háló, a nyüzsgés, ahol a „benne rejlő lehetőség” biznisz-varázsigéje röpít érdemest és érdemtelent a hírnév felé, felmerül a kérdés: talál-e az etnokrikszkraksz. Megtalál-e, odatalál-e?
Polgárpukkasztás, fricska, öncélú irkafirka, vagy közszemlére tett projekció, netán groteszk képet adó görbe tükör a számos itt látható etnokrikszkraksz? Utóbbi tán. Tükör, melyben megnyúlik a fizimiskánk, még akkor is, ha értjük, és tudjuk, és ismerjük, miképp is működik ez. De az is lehet, a felsoroltak egyszerre munkáltak Boros Borbálában. Ahogy itt állunk az önsorsrontó, gyanakvó, csigacsókot adó alakok előtt, ahogy érezzük a még egy hamburger nehezét a nyakunkon éktelenkedő kötél bevágásán; ahogy egybeforrva is gyanakvón méregetjük egymást ballonkabátok fedezékeiből; ahogy szerelmet szólunk bülbülszavakkal, miközben férgeket bocsátunk útra egyazon lendülettel; ahogy kiikszeljük a nemiséget és a szívet a magunk ellen fordított hétköznap-gyilokkal, ahogy könnyes-mérges gombaként hintjük az álszentség spóráit, és várjuk az elhíresült semmit: Godot-t, magát, hát magunkra ismerünk. Mert egyszerre vagyunk ilyenek, hisz nem létezik vegytiszta fekete és fehér. Ebben a magunkra találásban keresendő tán a címben szereplő konstruktivitás…
És feldereng – a pukkasztás nem is cél, hanem eszköz. Nem mi pukkadunk, hanem a képek mondandója. Kinek, kinek, újra és újra, akár egy érett pöfeteggomba. És a groteszk látványok cafatjai, az eltúlzott, sokszor félő szemek, torz fejek, gombaemberek, megnyúlt végtagok, vagy a geometriába tört lények, az ijedelem és a kacaghatnék – ott maradnak a tudatban, ahonnan nem söprűzhetők ki, holmi korpaként, spóraként. Az amúgy sem nagy kompozíciók hatástöredékei, e ragyogó ötletek, melyek néha összetettebb szerkezetekért kiáltanak, máskor csak azt szeretnék, hogy esetlegességükben létezhessenek háborítatlanul, végtére is bennünk állnak össze hazavihető tanulsággá. Mert ráébreszt ez a kiállítás: magunkra, másokra, hisz másokban előbb találjuk meg a hibát, a komikus hibát, mely a groteszk éltetője. De aztán ráébredünk önnön kicsinyességünkre, és kicsiségünkre, saját hülyeségeinkre is, groteszk vonásainkra. Arra, hogy majd itt, a képek előtt ütődve, tülekedve, ha ránk kacsint Boros Borbála egy-egy képzelet-kreációja, és mi visszakacsintunk, egész közel hajolva, orrunkat szinte már kíváncsian beleütve öntörvényű univerzumukba, az nem a képzelet játéka, hanem a kikerülhetetlen, groteszk valóság. A ránk pukkadt világ…
FAZAKAS-KOSZTA TIBOR Tájélmények című kiállításához
Budapest, Nádor Kávéház, 2013. augusztus 9.
Élt vagy talán él is még egy festő, aki baleset folytán elveszítette a színlátását. Hogy a világot kellett újratanulnia, az talán túlzás, de a létezéshez, mi több, a művészethez való viszonyát át kellett értelmeznie, ez a valósághoz közelítő állítás. Az új, fekete-fehér és szürkeárnyalatos hétköznapok kezdeti undorától (a paradicsom rohadásszürke tónusától, mit az emlékezés sem színesített ki), eljutott a belenyugváson át, alkotói energiái révén, egy merőben más esztétikai univerzumba. Ahol úgy kellett hidat építenie a színlátók és az ő világérzékelése közé, hogy a kifejezésmód se lássa kárát. Nem volt könnyű munka.
Most pedig itt állunk Fazakas Koszta Tibor képei előtt, melyek két színes alkotás mellett vagy ellenében (határozott kontrasztul) fekete-fehér tussal elevenítik és emelik magasabb szférákba az emlékezetet, hisz mint az alkotó vallotta, ő élménymagvakat csíráztat alázattal, s nem a semmiből teremt. A kínai, japán módra ecsettel felvitt (sokszor derített) tus a fehér alapon, az alabástrom és az ében alapjátékával, a legnagyobb ellentétet eredményezi a látható világban. Hirtelen minden sokkal élesebb lesz. Az emlékezés is. Olyan ez, mint mikor orrunkra toljuk a napszemüveget, s a fényben kápráztató világ kevésbé vakító, de határozottabb körvonalú lesz.
Igen, a káprázatok világában élünk. Mely ténylegesen csak látszat. Hiszen semminek sincs színe önmagában, mindössze fényvisszaverő felülete, s attól függően, ezen a felületen miképp törik meg a fény, s milyen hullámhosszon tér látókörünkbe, szemünkbe, agyunkba – virágzik ki a világ, a méhek, s mi tagadás az emberek legnagyobb örömére is. De néha fontos a lényeglátás, amit a színkavalkád csak tompít. Ilyenkor a szociofotós, fekete-fehér filmet fűz be, vagy digitális csodamasináján átkattintja a funkciót a monokróm tartományba, ilyenkor a festő sutba dobja színektől maszatos-terhes palettáját, és a fekete folyadék után nyúl.
Ilyenkor az alkotásnak nagyobb tétje van, kevesebb eszközzel (színnel) kell jelentősebb hatást kiváltani. De talán nem is jó a hatás szó, inkább a mélyebb benyomás szókapocs a helyes. Tusvonás a papíron. Kell ennél több? A színes világban a déltengeri kontrasztok, hófehér házfalak tenger- és égháttérrel hasonlíthatók egyedül ehhez. Nem véletlen tán, hogy az egyik kiállított, színes festmény épp ilyen helyre szólít minket.
A kakemono, a kerettelen, japán tekercskép, mely elengedhetetlen dísze a teázószoba szentélyszögletének, leggyakrabban a szumi-e-festészet stílusjegyeit viseli, melynek lényege: a fehér alap és a fekete tusvonás, a semmi és a valami ellentét-harmóniája szüli a kompozíciót. A teaszertartás fontos része a kép szemlélése. A tusrajz sokszor nem több egy képírásjegynél. Keleten tehát meditációs célt szolgál azon túl, hogy gyönyörködtet, a világ bonyolultságában a világ egyszerűségét is hirdeti erős teák gőzén átszűrve.
Most egy magyar képzőművész egy kis magyarországi kávézóban állítja ki fekete-fehérre hangolt világát. Eléri-e a célt? A beülők, fogyasztók felemelik-e a tekintetüket a csészealjak és tányérok mélyéből? Profánabbul szólva: egy erős fekete mellé jól jön-e egy erős fekete-fehér? Mi nem tudunk átkapcsolni az „ff”, lényeglátó üzemmódba, csak valamely nem kívánatos trauma által. Így a festő szemléletmód-váltására, új korszakára hagyatkozhatunk. És igen, amit a színek buja kavalkáddá alakítanak (Küküllő parti táj), azt az egy szín, s derített társai a szürkék átláthatóbbá varázsolják. Például feltűnik, hogy a világnak ritmusa van. A kordonos szőlőnek, a nyírfaerdőnek, a fentről látott tájnak, a földtörténeti rétegeknek. A világ zenél nekünk. Most nem harsog, szólózik, mint teszi azt színekkel, hanem csöndes, meditatív zenét közvetít. De feltűnnek és élesen kirajzolódnak a geometriák is. A természetes formák, kövek a folyóban (japánkerti hangulat), apostoli sziklák a tengerben, a bármikor megszűnő, kacsák alkotta kör, valamint a felülről és oldalról eltávolított, megközelített párhuzamosok (szőlősorok), a nyírt kerti bokrok, s a klasszicista épület, azaz az ember hagyta térmértanok.
Nekünk nincs más dolgunk, mint beleveszni ebbe a természetességében is komponált ritmus- és formaözönbe, ráülni tekintetünkkel egy fekete motívumra, s a szürke árnyalatain derülve, egészen a fehérig csúszva beleszánkázni a semmibe, a békés belső ürességbe, melyből újraépíthetők a mindennapjaink.
Fekete-fehér
Fehér voltál – alaktalan.
Széppé tett fekete vonásom.
Tus voltam, te alabástrom.
Kép lettünk – tenmagam.
Most néznek, belénk merülnek.
Bennünk végtelen színkavalkád.
Könnyű, játszi kéz dobált rád:
így lehettünk ünnep.
Szélfútta gondolattekercs:
igen-nem, jin-jang, múlt-jelenár,
ráncos kérgen kajszirombáj...
Tudj-e, hogy felejts?
Akarat kell üres égbe.
Holdfehérbe vadlúdbetű,
űrödben kél eszméletterű –
véset éjpecsétre.
Érzel ember? Mikor szemlélsz,
széppé tesz fekete vonásom.
Tus vagyok, te alabástrom.
Üres vagy, mégsem félsz...
Ezzel a tárlatot megnyitom. Ürítsük poharunkat a művészre.
FARKAS BÉLA Nő, szépség és erotika című kiállításához
Budapest, Nádor Kávéház, 2013. október 11.
A fekete káoszból előtündöklő Claudia, vagy Audrey, a klasszikus ében estélyiben, netán Nefertiti, a teremtés női princípiuma, az ókor csillaga, aki kegyvesztett főfeleség lesz, és most itt néz a termékeny semmibe, ahonnan ő is jött, s a hová majd eltávozik…
Sztárok, akik előléptek az emberek kavalkádjából, felcsillanni, majd öregedni, vagy más módon elbukni, mert közfelfogás szerint: öregedni – bukás. Szerencsére ők még fiatalon villannak a vásznon. Kidolgozottan. Olaj make-uppal. Aztán a Stones gördül, üstökük vörösbe játszik, mintha a heroin-pokol tüze nyaldosná. Foltokból épülnek, gördülnek össze. Sex and drugs and rock ’n’ roll – a széthullás jelmondata ötlik. Idolok néznek ránk a vásznakról: férfiak, nők, akikért küzdeni kell. Ha férfiakért harcol a nő, akkor önmagát meghazudtoló erővel, de cicatermettel püföli a zsákot a boxteremben, vagy régi szerepében a budoárban méláz, a tizedik nem tetsző ruha sarokba dobása után, vagy akár rettegi a macsó állat pofonját (mert valahol az a vadember is bálvány), akihez azért visszabújik majdan a rettegő. Hisz külső, belső ellentétek erdején keresztül visz az út magunk felé, s néha nincs épeszű megoldás, csak rózsaszín tapaszok karmolásra, égő rocker hajak.
Farkas Béla képhősei hétköznapi helyzetekben léteznek, ahogy mi magunk is. Falra akasztanánk őket, mert csinosabbak a tükörképeknél, mert az örök női szépséget sugárzók – mindig ugyanúgy, egyáltalán nem tükrösen. Férfi és nő egyaránt falára akasztaná őket, mert feltűnik a keretek között a nő, ahogy a férfi szereti, s a nő, ahogy a nő szereti önmagát. A férfi egyszerűen azt mondja majd a frissen vásárolt kép előtt: szexi, s arról ábrándozik, kilépne bár a képsíkból Halle Berry. A nő egyszerűen azt gondolhatja a tulajdonába került festmény előtt merengve – szexi vagyok, sokszor önmagam adom, de ha kell, megélem szerepeimet is, néha kitörök boxzsákot püfölve, néha látszani akarok brazil idomokkal feszülve az ipari formáknak, de magam kelletőn, néha kihúzom a gyufát, s mily jó látni, hogy a festő, aki történetesen férfi, az életbe helyezi valóságomat, álmaimat – a sztárságot is akár, mely felnőve kikopik vágyaim közül, legtöbbször legalábbis, s nem pusztán egy modellnek szánt pamlagra vet.
Farkas Béla sok mindent kipróbált. Nyomdász tanulmányai a profi nyomhagyás alkalmazott művészetére vagy iparára készítették elő. De mint maga útját járó, kereső ember – megtalálta a festészetet, s a piktúra már vegytiszta, eltagadhatatlan művészet, amelyben konok, önmagát fel nem adó tehetséggé növelődött. Farkas Bélát az állóképek mellett a mozi is magával ragadja. Nem véletlen sorjázik itt Claudia Cardinale, Audrey Hepburn vagy Halle Berry. Farkas Béla szereti a mozgóképet, melynek minden kockája egy pillanatfestmény. Ezen a tárlaton jól megragadja a filmes hősnők karakterét, s újraépíti, vászonra álmodja őket. Így legalább nem léphetnek tovább a következő képkocka ismeretlenébe. Ám a művész továbblép. Ahogy vallja, filmeket kíván majd festményélménnyé sűríteni.
Ha átadjuk magunkat a képszemlélés időzökkentő, ihletett pillanatainak (hisz ekkor mi magunk is alkotunk!), érezhetjük, hogy a filmekből visszaköszönő hangulatok által egyfajta tiszteletadássá nemesül ez a kiállítás – nemcsak a sztárok, hanem egyszerűen a nő előtti főhajtássá. A szépség előtt adózunk perceinkkel. Hétköznapi anyák, lányok, uralkodók, tündöklő filmcsillagok és terrorizált hetérák előtt. Az egyszerű hátterekből felsejlő bézs színű testek előtt.
A tökéletesség persze kalandra hívja a szemet, a látvány a kezet, s már szinte nyúlnák, főleg mi, férfiak, hogy megragadjuk a nő derekát, hogy megsimítsuk a nő hátát, de győz a tisztelet. Pedig a száj fénye csókra csábít, pedig a napszemüveg mögött felsejlik a kandi tekintet… Igen, igen, uraim, minket néz az a nő, még a könyv is kiesett a kezéből, annyira lenyűgöztük! De távolságtartással közeledjünk. Lovagként, aki szonettben, madrigálban, hőstettben és lemondásban ünnepelte a nőt. És Ti, kedves nők, megértésben közeledjetek e képek, végsősoron önmagatok felé is, átlátva és meglátva, hogy nincs semmi sértő ebben a tárlatban. Mert ünnep ez. A szépség ünnepe, melynek fő hordozója és megtartója ezen a planétán (még korosabb, hervadóbb formában is) eltagadhatatlanul: a nő.
Ünnepeljünk hát a pezsgőspohár pattogó buborékjain átkacsintva, mintha női kacaj pattogna tánctermek falain, agyhevítő kávégőzből kitekintve, mintha párás szemmel súgnánk vallomást a kedves fülébe, vagy józanon, orrunkat az üvegportál hidegéhez nyomva, befelé lesve, mintha az örök női titkot kémlelnénk kimért kíváncsi alkimistaként. Ünnepeljünk és örüljünk, hogy ezek a nők, ma, itt, nem futnak, nem lépdelnek el előlünk.
Köszönet érte Farkas Bélának, aki a pillanat foglyaivá és közkinccsé varázsolta őket.
Ezennel a kiállítást megnyitom. Zsongjanak a női hangok, a nőiség képi dicsérete felett. S képnézegetés közben érezzük magunkat kicsit megkarmolva. A rózsaszín flastromoktól eltekinthetünk…
PINTÉR ÉVA kiállításához
Budapest, Nádor Kávéház, 2013. december 6.
Ha tűz, akkor Prométheusz, ha fény, akkor Lucifer. Ha Prométheusz, akkor az ember segedelme, ha Lucifer, akkor az ember tévesztése. Ha segedelem, akkor a tűz melege, ha tévesztés, akkor a fény káprázata. Ha ember, akkor alkotás. Alkotás tűzből – kovács üllőjén pöröllyel, vagy fémoxidos zománccal (mondjuk) rézlapra. Alkotás fényből – minden, ami a szemnek tetsző, ami a látás nevű érzéklettel felfogható e csalfa világból. A fénnyel kacér legfőbb alkotás – a képződés műtárgya, esetünkben az üvegkép, s rokona a tűzzománc.
Pedig a tűzhöz talán gyakrabban kapcsoljuk a pusztítás köreit, mint az épülését.
Valóban. Nyilvánvalóbb egy leégett város, s talán fájóbb is, mint a sóval vetett tájék. Pedig a leégett város helyén épülhet új, szebb, a sóval vetett tájék ellenben csak sókristályokat épít.
De a tűz, lám, építhet úgy is, hogy nem pusztít, csak átalakít…
És vessük szemünk e falakra, ahol Pintér Éva tűzzománc csodái láthatók. Leheletnyi munkák sokszor, tényleg, mintha a jég virágzott volna az ablaksarokba, vagy mi párásítanánk a hideg üveget, hogy beleábráljunk. Ám itt épp ellenkezőleg. 850 fokos lázban égtek véglegessé e munkák. Mikor az üvegalapú zománc, s a benne rejlő színezőanyag örök értelmet nyer. Mögötte persze a kéz segedelme. A művészi vonás segítő ereje, hogy ne a véletlen, hanem a homo sapiensi akarat testesüljön a mindenemésztő vagy mindenépítő tűz által – szent-nemes alkotássá. Persze ehhez ismerni kell a tűz jellemét, az anyag atomi anatómiáját. Mesterség és ihletettség! Ebben a technikában még inkább összefogódzó, kikerülhetetlen páros.
Erős ez a művészet. Megragadja a tekintetet, de megragadja az agyat is. Nyomban itt: Ádám és Éva, minden emberi dolgunk kezdete, s minden emberi dolgunknak kódolt vége. Alma. És csutkanyakakon ingó, hatalmas fejek. Amit majd az Elmúlás szüretel, belül rothadtat, és IQ-aranyfényességűt egyaránt. Az első emberpár égtükröző, fénytócsa szemekkel tündöklő, és az utolsó emberpár sárhomályú, maszatos tükrű szemet hordozó fejét egyaránt.
És máris ráléptünk Pintér Éva itt bemutatott, tűzfényű álmainak egyik ösvényére, a mitologikusra. Jön a tolldíszes, kék-hideg fényben pompázó démon. Jön tudatunk mélyéről. De torpantja az Életfa, mely mintha fehér csontok sokaságából terebélyült volna. Aztán ellenébe feszül a Turul, mely mintha pelikán is lenne, ki áldozatossága okán fiókáit saját húsából eteti. És a Fohász stilizált, glóriával koronázott szentség-absztrktciója sem hagyja eluralkodni rajtunk. Pedig fohászunk, mint itt is, fekete-fehér, ha őszintén belegondolunk. De ha őszintén belegondoltunk, már ütöttünk egyet a démonon. Az Apostol fehérizzású lángszakálla is démon megakasztó, ám ha még mindig telne erejéből az alantas szellemnek küzdeni, a fenti tér díszhelyén trónoló Hírnök, a harsonás angyal, visszafújja helyére. Mert tekintélyparancsoló, ahogy a kék háttérből előszűziesül.
És Pintér Éva tűzfényű álmainak másik ösvénye nem ily harcos, inkább finom, szecessziós utalásokat tevő. A Virágárus (lány) kék kezének tékozló mozdulata mindent ad, sub rosa, a vörös szirmokon túl is… A Könnyek kompozíció bohócarca is sugall, a festett vidámságon, festett életörömön túli, gyökérhajjal, ében könnyel a bánatból születő, élethosszig tartó megjátszás-színházat leplezi tán le. A Város bájos meseszerűségével ábrándít a múltba, amikor még léteztek lakható városok, lélekző ékszerdobozok. A Nő-Nap napfogyatkozásos angyalfeje, titkokat álmodik. A Dudás színhullámokkal hanghullámokra andalít, a Csibék pedig konokul előre tekintenek, mint ifjú nemzedék, csak az anyamadár lesi a múltat, a csibék előttit. A Tavasz japános sziromderengésében pedig vágott szemű bánat és vér.
Megszilárdult tűz és szabadon táncoló fény hív hát tárlatkalandra, nyájas közönség. Tulajdonképpen, aki a dolgok mögé lát, és nem téveszti meg a talmi csillogás és a platóni barlang tűzadta árnyjátéka, nyugodtan köszönetet mondhat Prométheusznak és a Fény hozójának is, mert nélkülük, s no persze Pintér Éva tűz-szelídítő nélkül, ez a tárlat nem valósulhatott volna meg…
Ezzel a kiállítást megnyitom.
HANS BAUER OECSI és LILIPOP kiállításához
Budapest, Nádor Kávéház, 2014. február 14.
Díszvendég: Pallavichini Zita
Zenélt: Eszterhás Dániel, szaxofon
Mert köztünk feszülnek a színek vonalai. Intések, suttogások és sikolyok. Itt kerettől keretig, feszesen, de a valóságban, két ember között, néha lazán, néha húrpengésűre húzva. Szerelem- vagy dühvörös, irigységsárga, szegénybarna, semlegesszürke, boldogságkék, fájdalomlila, reményzöld, gyászfekete, szűzfehér színközhelyes huzalok feszülnek, lanyhulnak közöttünk. Egyszerre több is. Így hát összefonódnak, gubancolódnak – kötéllé, sodronnyá, s kötélhúzhatjuk magunkat a másik ellenében, vagy feladhatjuk az ellenvetést, ellenszegülést, lábához vagy ölébe borulva a másiknak. És akkor a színek egymásra hullanak, egymásra hullanak pamutkupacként – minden-szín-hordozó fehérré, vagy minden-szín-emésztő feketévé nemesülve, züllve. Egy azonban, mindezen, köztünk feszülő kolorok közül, erősebb, központibb, fő-fő színhuzal kell, legyen, mely rányomja bélyegét két ember viszonyulására. Szerelem, gyász, remény, irigység… Sorolhatnám…
Ám!
Tulajdonképp színek sincsenek, csak fényvisszaverő felületek, nemhogy színszimbolika. Felületek fényjátéka a szín. Becsapódás, visszaverődés és becsapódás. S tulajdonképp vonalak sincsenek, ha azt vesszük, hogy a pont kiterjedéstelen valami. Itt mégis színes vonalak (pontsorok) futnak kerettől keretig. Az egymással szemközti keretek – emberek. Én és ő. De keret sincs, mert az csak négy szakasz, melyekben kiterjedéstelen pontok határozzák meg a kiterjedéstelen pontsorok tól-ig irányultságát. De ember sincs, ami állandó lenne, mindig valaki más áll velünk szemben, ahogy egyazon folyóba sem léphetünk. Más áll velünk szemben, aki időpillanatról időpillanatra változik bőrkeretétől, agya legmélyebb neuron-útvesztőin át, oda s vissza.
Mi marad hát? Illúzió? Merül föl a kérdés jogosan, hiszen, mintha színeket látnánk e helyt a falon. De hát a művész illuzionista… Ő győz rajtam is, hiába bizonygatom többszörös nemlétüket képalkotó technikáinak, botor megnyitóbeszéd-mondóként…
Van az anyagba-vetettség. Vannak hozzá, a szent háromdimenzió fogására képes, érzékszerveink. Van a művész, aki a színek barátja. A varázsló, aki a „semmi” színből kollektív élményt kerekít, csíkosít – jelen esetben, oly erővel, hogy a semmi szín alatt ácsorogva érzékszerveink csokrával, melyen világollóval göndörített, fehér masnibokréta az agy, minden komfortos és érthető. A fényhullámokat fogjuk megfelelő apparátussal felvértezve. Az aktor maga, talán dallamokat dúdolva, fütyörészve oltotta képbe a hanghullámok hallócsontocskákba csapódása keltette emóciót.
Most vissza kellene kódolnunk. Álljunk meg hát a képek előtt, s próbáljunk dallamívet a látottakhoz. Szép kis kakofónia, de akár szép kis harmónia is kerekedhetik. Egy kiállítás dala. Egy dalmassza. Egy zümmögés. Egy szemlélődés-kórus. Az erre a kiállításra jellemző hangütés. Akár a bolygók titkos, csillagközi, éteri énekei… Merthogy ők is énekelnek. Hallhatatlan tartományokban… És máris huzalok, színhuzalok feszülnek közénk, ismerősök és ismeretlenek közé. Reménység, boldogság, együttérzés, együttlátás, együttállás huzalai, melyek erre az estre, egy térben, egy időben összefonódnak… Itt, ma, akár lila dalra kelhet egy nyakkendő, ha úgy akarjuk… Hiszen a dalok színekben tükröződése is akarat kérdése.
És felcsendülnek a szimmetriák. Talán éppen 528 Hz-ért kiáltanak a fölfelé, égbe, Istenhez törő vonalak. A csodás hangrezgésért, mely kozmikus, gyógyító, változásokra és szerelemre serkent. De lehet, 432 Hz e csíkok álma. Attól meginognak kicsit. Megszédülnek. Elvesztik párhuzamos futásukat, hogy még a végtelen előtt összetalálkozzanak, ölelkezzenek. Végső soron táncra perdülnek az emberibb frekvencián. Hercig kis herzek, rezegtessétek meg dobhártyáinkat színeken át!
Hogy magunkra ébredjünk!
Mert ha belegondolunk nem is anyagba, hanem hullámokba vetve élünk, rezgünk minden porcikánkban. Észlelésünk egy rajtunk kívül s bennünk is hullámzó ősóceán, melyből Istenhez tekintve ezernyi színcsíkká bomlik a fény, míg szinusz-hintán löki magát a kölök világegyetem…
És ne feledkezzünk meg Lilipopról sem, a születésnapos művészhölgyről, aki még könnyebben értelmezhető formákkal üzen. Emberrel, Csacsival, Mickey Mouse-zal. Üzen akaratot, hogy ő is megmutatja világát, világlátását nekünk. Üde, útkereső vonalak, foltok, ábrák ezek, amelyek magukban rejtik a figuratív és az elvonatkoztatott létezés lehetőségét. Kívánjuk, lépjen a neki legmegfelelőbb útra…
CZIBULA PÁL Fordulópont című kiállításához
Veresegyháza, Udvarház Galéria, 2014. március 7.
Beléptem egyszer egy erdőbe. A megfesthetőbe, az Isten-festette vadonba. Fotórealisztikus aprólékosságok. Valóság fény-árnyék illúziója. És mentem tovább. S ahogy egyre beljebb és beljebb értem, ahogy egyre szűrtebb, majd egyre kevesebb lett a fotonzuhatag, s már meseszörnyeivel riasztott a képzelet, az erdő is megváltozott. A természetes formák kontrasztos indajátéka elvontabbá vált, szín- és forma tömbök maradtak – ideajáték.
Ugyanazon erdő színeváltozása ugyanabban az időben, csak fél óra kirándulással később. Bennem kellett változzon hát valami. A megismerésben haladtam egyre beljebb. Akkor ott, az erdő, a táj megismerésében. Már nem a részletek keltették fel pepecselő figyelmem, nem nagyító után kiáltott a mikrovilágot fürkésző kandi akarat, hanem struktúrák, elvonatkoztatások után. Az erdő lényegéért. Hallom még lélegzetvételem is, ahogy a tömbökhöz lassult. A figyelem foltokon időzött, a lépések megcsendesedtek. Az idő kinyúlt kicsit. Az egyén beleolvadt kicsit. A lélek feloldódott kicsit. S mikor része lettem a nagy egésznek, és nem turista-szemlélője, kinyílt előttem egy másik világ… A lényeglátott univerzum.
Czibula Pál régebbi tájaiba, erdeibe lépve felsejlik a természet misztikuma. Az erdők, tavak, mezők valamiféle szent szemérmetességgel takarják ki magukból a részleteket – köddel, párával. Balladai fél-homályukban minden megeshet hisz – szerelemölelés, remetefohász vagy akár rút gyilok. Tulajdonképp absztrakttá takarták magukat. Kifedték a könnyen emészthetőt, a szemnek szóló rágógumit. A köd és a pára tömbjei többet kezdtek el mesélni önmaguknál, az erdő pőre valóságánál. Mágikus realistává tágult a szemlélődés, mire a képek előteréből a képek közép- vagy hátterébe, valódi erőterébe siklott a tekintet, s a látványt boncoló elme.
És tovább lépdelve Czibula Pál alkotói életerdején, a festő eljutott a vadon legsűrűjébe, ahol üveghatásszerű benyomások, tűzlevéllángolású impressziók, szín-formaegybemosódás alkotta erdők, olajfoltnyugalmú és kőtörte idegességű vizek, ágbogra húzott arcú emberek keresik a ráismerő szemcsippentést.
Az erdő már ólomkeretes templomüveg, a táj Stonehenge obeliszkekből rótt elvonatkoztatás, vagy szándékoltan erős ecsetnyomokból építkező, több figyelemrostán átszűrt intarziás fényorgia. Máshol pedig cafatokra hullik a kerekség, s eszünkbe juthat a rontásszerű riogatás: lerajzollak, összetéplek.
Mindezt, a tájképek avarából újrasarjadt világot árgus tekintetek lesik. A könnybe lábadt szem szétfolyt érzelmességével, szinte óvja, babusgatja a keletkező csodát. Míg az Egry József előtti tisztelgést sejtető, fényparádéban káprázó szem, magát az alkotás tüzét hevíti. Talán az abszintok harmadik szemei, vagy a földdel háromszöget bezáró isteni szemek, vagy maga a kozmikus Isten szeme köd, mely féltőn őrködik mindenen; sártekénk, a világegyetem dolgaihoz képest hangyasóhajnál is kisebb nekihevülésein, melyek mikronságukban is legalább akkora szépség hordozói, mint a galaktikus gázködök.
És felsejlik itt-ott Egry teremtő fénye mellett, Szőnyi színvilága, vagy maga Van Gogh. És ezek a tisztelgések, áthallások, átfestések, nem baj, hogy vannak. Mert a művészet reminiszcenciák sora. Akarva, akaratlanul jut eszünkbe a hajdan volt szemlélés eszmélete, de az igazi művész mindehhez jóval több sajátot ad, s így alakítja önnön, megkérdőjelezhetetlen, hiteles világát, hogy aztán ő legyen majd későbbi korok művészettörténeti összehasonlításainak, skatulyázgatásainak, értéspróbáinak sarkköve.
De ettől óvandó a publikumot, a művészt, s magamat is, ki e tárgyban csak laikus megszólaló, be is fejezem e beszélyt.
Ám engedtessék még egy rövid vers felolvasása legújabb, Hovavonatozni című kötetemből. Melyet előcsalt e kiállítás, s mely, talán, festői inspirációkat is adhat:
Festő és tája
A nap négy ponton üti át
felhőkrisztus párahusát…
Ahogy a fény továbbszitál –
aszal a bibliai táj…
Modellem délibáb csupán,
fénycsokor koradélután,
lég és föld egyberezgése,
mezőkimonón árnygésa…
Festegetem a gyorsulást,
az egybecsúszást, elmulást,
a lassan hunyó napokat,
évossziáriumokat,
vetődő hegyek arcait,
a lét ördöglakatjait,
a nemlevés őslevesét,
pokolmájat, édenvesét,
özönfény emberközönyét,
a spektrum önképző körét,
palettám hazugságait,
nézők megcsalatásait…
Hiába minden itt. Alfa
s ómega között a karma –
férgül ikonaranyalma…
A színeknek sincs hatalma…
De van! Tekintsék meg a kiállítást! Köszönöm a figyelmet.
HA BECSUKOM A SZEMEM
MISKE EMŐ Mítoszidők című kiállítása elé
Elhangzott: 2014. november 7-én, pénteken, 19 órakor, a MOMkult Reich Károly Galériájában
Ha becsukom a szemem, képek vonulnak, vad rohanásban, kíméletlenül lökve egymást az enyészetbe. Ha kinyitom a szemem, minden reális, fekete vagy fehér, fényes vagy árnyékos, mozgó vagy álló. Ha becsukom a szemem, elborít a káosz, az őseredeti. Megijedek. A kavargás követhetetlen. Ölnek és ölelnek soha nem látott alakok és alaktalanságok. Ha kinyitom a szemem, megszületek, felnövök, beteljesítem emberi sorsom, s persze a káosz üzenetét, gént és karmát egyesítve élethosszig. Ha becsukom a szemem, s ebben az állapotban maradok majd végleg, semmit (mindent) fürkésző pupillákkal, része leszek én is mások csukott szemű képtelen képeinek.
Most olyat kérek, amit kiállítás-megnyitókon még nem kértek. Talán. Csukja be mindenki a szemét. Csukja be, és nézze meg a képvonulást, saját moziját a szemhéj sötét vetítővásznán. Ne féljenek! Csukják be a szemüket, nem ragad el a másik világ, visszatérhetünk, de másképp nézünk majd ezekre a képekre. És most tényleg csukja be mindenki a szemét pár másodpercre! Tényleg […]
A Mindenség észlelése az emberek általi észlelés. Minden ember a Mindenség egy csápja, érzékelő sertéje, bajusza, bőrpórusa, nyelvnyalintása, avagy csillanása a végtelent szilánkokra hasító összetett szemnek. A mindenség ideája az észlelés humuszából táplálkozik, ezért küld le ide minket. Mindnyájan az anyagról tájékoztatjuk. Legtöbben az anyagba veszve, puszta percepciós készülékként. A művészek azonban hidakat ácsolnak, vagy selyemszál vékonyságú idegekkel kapcsolódnak a látható, anyagi világ és a láthatatlan jelenlévő közé. Övék az ideák káosza és a matériák számokba oldható rendje. Végsősoron a metafizikai bolyongás.
A metafizikai bolyongás, amely irányt szab Miske Emő művészetének is. Dimenziókon átrobbanó dinamit ez a síkban realizálódó valóság. De mégsem Síkországot teremt a művész, hanem velünk örvénylő-rezgő igazságot. Ugyanakkor túl is lép észlelési korlátainkon. Mert időről (negyedik dimenzió) mesél, mert oly képtöredékek ötlenek elénk, mint mikor becsukjuk szemünket, és kilátunk a mindenségbe álmok vagy csak a háromdimenziós, látható, hallható, szagolható, tapintható, ízlelhető rablétünk primér tapasztalását egy szemhunyásnyi időre kizáró, magunk teremtette kegyelmi állapot révén. Végsősoron abba a léttérbe jutunk, amelytől megfoszt minket a földre születés, az ötödik, vagy az idő dimenzió voltát tagadva, a negyedik kiterjedésnek nevezett felettes valóságba.
Egy megbillent, feldarabolt, itteni világot ad nekünk Miske Emő, lebegő fákkal, szőtt és maszatolt textúrákkal, szétfolyó, egymásba ható, hatoló, haló színekkel, akvarell- és pasztell lágysággal, szögletek és ívek harcával, mikorvilágok feltündöklítésével. Egy időlegesen elrabolt, pop-corn mellett is egyértelmű valóság helyett, egy átkonstruált, magasabb szintű valóságot kínál vissza a művész. Emberek! Így is lehet! Így is ebben a világban vagyunk! Csak másképp kell látni hozzá! Hozzám. Képeimhez. Nem feltétlen a szemünkkel. Ki kell látnunk megszokott köreinkből, szféráinkból. Azt kell látnunk, amit elzár tőlünk földi létünk, mert ez a jelenben megtapasztalhatatlan valóság is itt van, körülvesz, dédelget, rezget, hullámoztat. Inspirál. Belénk mászik a fejtetőnkön, befűzi magát az agy mozijába, és megindítja a sejtés szemhéjakon pergő filmjeit.
A sejtésekhez ad fogódzót Miske Emő. Mikor az időt, a negyedik dimenziót, a valahová jutás végtelenirányú vektorát veszi górcső alá, pontosabban engedi szabad vágtára. Végtelenirányú, igen, hiszen az idő nem egyenes vonalú. Csak emberként képzeljük azt. Az idő létezésünk lengő, forgó, előre-hátra, jobbra-balra, fel-le száguldó hintája. Egy gömbhinta. Minden tudás és tapasztalás egyszerre-valósága. Így lehet, hogy otthonosan mozoghatunk Miske Emő képeivel, képeiben, még ha előttük is állunk. Öröklétet szimbolizáló Badacsonyt légiesít, világűrt színesít, tesz kívánatossá, mert biztosak lehetünk, ha van egyáltalán világ-ŰR, az intersztelláris tér nem szurokfekete hiány, hanem színes teljesség, és tele van mesés képekkel. A latrokig, Atlantiszig, archaikus világokig, archetípusokig, földtörténeti korokig, vagy a földtörténet utáni lehetőségekbe kísér vissza meg előre minket a művész, de elengedi a kezünket. Csak egy felfoghatatlan fonalat ragaszt ránk, amit ő szőtt a látható és a nem látható, a jelenvaló és a múltba, jövőbe vesző valóság közé. Ez az Ariadné-fonál vezet minket végig e tárlaton, s ez vezet majd haza is, s vezet tovább álmainkba, ahol a nap tapasztalásai földöntúli örömtáncba kezdenek az őskáosz, az ősgomoly képeivel, a valóság, időlegesen elfelejtett testvéreivel.
Nem kívánhatok mást, minthogy behunyt szemmel is nézzék meg ezeket a képeket.
Jó utat.
Bodnár Ágnes kiállításához; Veresegyház, Udvarház Galéria, 2015. november 6., péntek, 18 óra
Az akvarellfestő széthajtogatja a múlt tüllfüggönyeit magában. Az emlékezés termeinek legmélyén, a falakon, lehelés-homálynak életet adó hideg tükrök, és a művész eléjük áll ebben a képzeletjátékban, s rájuk sóhajtja történései, szemlélődései képlenyomatát. Aztán ezek, a lélekből feltörő sóhaj-képeslapok – Badacsonytól a Bükkig, falutól a városig, jelentől a múltig, Egertől Toszkánáig, csendélettől a tengerpartig, finom üzenetekként lebegnek lazúros valóságukban, a kiállítóterem falán. És állunk szétfolyások és szét nem folyások határán, s mintha a fal is víz lenne, s benne süllyedne alá vagy el, mélybe vagy távolba mindez a festékfoltok és szabadon hagyott felületek meghatározta belső világ…
Víz és levegő impressziója. Vizes színek, színes vizek. A megkötött víz mámora. Kék és zöld dominanciája, mellette lila – felhőbe, tiszta égbe, árnyékba, violába, levendulába oltva, püspöklila, ha már Eger, mint festészeti tárgy, mint szellemiség jelentősül a munkák egy részében. De főképp a természet két végtelen kolorja hódítja a tekinteteket. Ám mellettük felharsan az ember alkottát képviselő cserépvörös, a vakolatfehér – maga a papír, a falfestéssárga, néha, nagyon néha – az emberfolt-barna…
Az akvarellpapír óriási pixeleinek játéka szétpontozza a vízszíneket, és a vízszinteket, szinte lélegzővé varázsolja a képeket – a színfolyásokat, színleheléseket, de nincs tűpontosság, nincs éles kontúr, vagy csak ritkán, s nem úgy, mint a megapixel-valóságban, ahogy a világ átellenes dolgai között sincsenek lezárt határok.
A H2O hidrogénje és oxigénje más együttállásban nem folyadékká, de robbanó-eleggyé szervesül, hogy megszülje a vizet e hirtelen és vad reakció. Oly hirtelenség és vadság ez, mint mikor felkerül az első ecsetvonás a szűzfehérre. Így robban képpé a lélek is. Múlt és jelen, a lélekalkotók, interakciójából. Csak itt nem víz keletkezik, úgy mellesleg, hanem színek. Igaz e színek a vízben nyernek értelmet, hiszen az őselem a festékben alvó pigmentet is életre mossa. S hiába a pigment határozott színe, mégis csak átmenetek hírvivője lehet.
Az akvarell tulajdonképp az eltűnés filozófiája. Billegés lét és nem lét, láthatóság és láthatatlan határán. Hisz eltűnődhetünk, mi lenne, ha a pigmentoldó víz a szemcséket, melyek elvileg egyek és oszthatatlanok, atomjaira, kvarkjaira mosná. Kilúgozódnának a színek. Maradna a fehér, ahonnan elindulni szándékoztunk. A fehér, mint a színek ígérete! A papír rücskös tabula rasaja…
Vagy ezt a kilúgozást nem a fizika, a kémia, hanem az idő teszi meg? Az akvarellpapír valójában egy itatós, mely egy harsány festményt szelídített pasztelles, elhomályló érzéssé? Fokozatos eltűnés. Eltűnő emlékek. Virágok hervadása, avagy virágok térbeli egymásutánja. A táj ködbe homálylása. Sirályok partfalba oldódása. Falu dombok közé menekvése. A történelem jelenbe bújása. Lilák megszürkülése.
Takarózás Bodnár Ágnes művészete? Kérdem. Marhaság – vágják rá Önök. - Hiszen láttat! A múlt idő tüllfüggönyeibe, melyek a jelenben szövődnek össze a jövő díszítő szálaival – cinkosan, kibogozhatatlanul szövi bele mondandóját.
De mi a jövő ebben a megismerési folyamatban, mely erősen a múlt felé terelne minket. A jövő a múlt tüllfüggönyeinek önkezű széthajtása. Küzdelem, hogy megfogjuk, tetten érjük egy közel-keletkező létpillanatban, a szemlélődés soron következő perceiben azt a pillanatot, mikor a művész rásóhajtja történései, szemlélődései képlenyomatát a már megidézett tükrökre. Mikor odalátjuk végre Bodnár Ágnes képeibe lényegünket, vele oldódva, ő lelkében válva finom kis csendekké, csendes együttlevésekké.
Igen. Széthajtjuk a tüllfüggönyöket, hogy előbbre jussunk a jövőbe, a megértés, a megérzés jövőidejébe, és beljebb jussunk a múltba, a kép- és emlékteremtés múltjába. S bár a múlt balra van, a jövő jobbra – az idő számegyenesén, de az igazi megértés és teremtés, a kettő, ugye, együtt jár, nem horizontális vagy vertikális, sőt, nem is egyirányú, hanem minden irányvektort érintő, középpontból kiinduló robbanás. Egy Heuréka! Mikor az origóban durranógázzá válik az alkotó aktív és éltető oxigénje a befogadó passzív, elringató hidrogénjével, és mindenkori megértéseink másodpercenkénti ősrobbanásai megszülik a tudást, mely nem több a ráérzésnél, mely szülés elfolyó magzatvizében feloldódnak egy kozmikus akvarell pigmentjei…
Hogy totális képzavarral éljek letisztult képek között…
Valós csendélet, város, táj, képzelt csillagködök – tágulás… Hozzá eltűnés, rejtezés, takarózás… Mintha teljesen ellentétes minőségeket erőszakolna házasságra az írói elme. Hozzá a minaret, a hegyek, a fák, a templomok égre törése; az egri vár, a lankák, az elnyúló falvak, Badacsony, Balaton, a tenger és levendulatenger földhözragadtsága, vízszintes és függőleges örök harca a tekintetért… Széttartások…
De mi teremt mégis egységet?
Az alkotó, Bodnár Ágnes, jól megtalált stílusa. A finom kis csendek stílusa. Ez a papír-hallgatás segíti összeérni, egységbe fonni, ami széttart. A finom kis csendek – a papírfehér fegyelmezett győzelme a papírfehérbe hajló színek és vizek mámora fölött…
A kiállítást ezzel megnyitom…
Darvasi László kiállításához; Veresegyház, Udvarház Galéria, 2016. január 16., szombat, 16 óra
A mesék legbensőbb vágyaink kivetülései, a mesék a remény megfogalmazódásai, hogy minden jóra fordul. A mesékben ott a bódulat, a naivitás, a teljesség megragadásának akarata. A mesék lekerekült egészek, mit a szájhagyomány, mint kavicsot a víz, tökéletessé csiszol. A mesék sokszor nem egyenes vonalúak, ahogy az élet sem. Számtalan bennük a titok, a misztikumba hajlás. Beavatottnak kell lenni megértésükhöz, vagy a sok tudás, vagy a foghíjas tényismeretet kiegészítő, gyermeki fantázia révén. A mesékben minduntalan lépcsőt hágunk, kimondva kimondatlanul, kapukon lépünk ki és be észrevehetetlenül, csigavonalon lépdelünk a megoldás felé vagy attól egyre messzebb, őrangyalokkal, segítőkkel haladunk előre, amennyiben azonosulunk a hőssel. De miért is ne azonosulnánk? Hiszen azért olvasunk mesét, hogy a hősökkel utazzunk, küzdjünk, győzzünk a mesei gonosz, és a saját hétköznapok sivársága ellen. A mesékben ott a rejtett, felekezet feletti szakralitás, az ősvallások pogány legendái, és ott a nemzetek fölöttiség. A kínai mesét, ha jó mese, megérti a magyar gyerek, a hindut az eszkimó az archetipikus szimbólumrendszerek révén. Fent és lent, tűz és víz, előre, hátra, fény és árnyék, jó és gonosz, gazdag és szegény, és sorolhatnám, egy kultúrák fölötti szellemi játszótér eszközeit.
S miért e hosszas mesei felvezetés? Talán, míg tartott, a képeket pásztázták tekintetükkel, s talán össze is kapcsolták Darvasi László képeit megnyitó beszédem elejével. Mert találtak bennük lekerekült világot, kapukat, lépcsőket, csigavonalakat, szakralitást, bódulatot, naivitást (a szó pozitív értelmében). Teljességre törekvést.
Darvasi László képei, nekem legalábbis, erős meseképek, mesék életre kelthető városai, falvai, ahová csak odaképzelem a garabonciást, a legkisebb fiút, az ördögszekeret, a királykisasszonyt, vagy egyszerűen magam, s már meg is elevenedett kerek e világ. Szinte történéseket, sőt, kalandokat rejtenek e képek. Utakat felfelé, a tökéletesbe, vagy utakat körbe-körbe, egy másikféle tökéletesbe. Égnek mászhatunk templomok harangtornyaiban, panelházak lépcsőházaiban, vagy sikátorok rejtett grádicsain, s körözhetünk csigavonal mentén a földi végtelenben, vagy alácsúszhatunk táltosként dombhajlatokon, netán ringatózhatunk, mint anyaölben, a mesetájak hullámain. A festő megforgatja nekünk a vízszinteseket, csavarint a horizonton, csigás lombkoronákat teker, vagy benépesíti az eget, hanyag, chagallos eleganciával, vagy álomszerűen dob egymásra, egymás mellé motívumokat gulácsy tétova biztosságával, melyeket a játékra vevő befogadói agy össze is kapcsol.
Darvasi László képein az épített struktúrák, templomos égbetörését, mondjuk, könnyed gótikáját, szinte mindig ellenpontozza valami földön maradó – dombhajlat mint út, s az ember letisztult szimbólumai – a szem és a száj. Az égi és földi dimenziók egybecsúszása jellemzi e képi világot. Ahogy az égi, isteni háromszög földre mutató, intő csúcsa összeér a földi, emberi háromszög égbe néző, vágyakozó csúcsával, hogy egyiket a másiktól el nem eresztő, szent lakatként működjenek tovább.
A szem, soha nem nyugodhat. Itt egy motívum, ott egy áthallás, pontosabban átlátás vagy átderengés. Így válhat a fakoronából rózsaablak, a szem íriszéből világkerék, a csigavonalból feltekeredett leviatán akár. Szemünkbe – festett szemek néznek, fülünkbe – festett szájak súgnak. Ezek az arcdarabkák az emberek helyettesítői, szimbólumai Darvasi László festményein – jelzik, hogy bár sok képen nincs emberalak, legfeljebb csak antropomorf angyalok, a homo sapiens a házak és egyházak mélyén mindent hall és lát. Talán tud is valamit! E két érzéklet – látás, ízlelés; e két ősi önkifejezés, tekintet, szó – határozza meg az emberi tudatot, mi több, a tudatalattit is, leginkább.
Erős motívum még, bár rejtőzködik, a hal, igaz, sokszor csak templomkapuk halszálkás famintázataként, gangkorlát erősen stilizált díszeként, illetve, akár szemformával vagy égi könnycseppként idézve Krisztust. A csigavonal végtelent, galaxist földre hozó, arany- avagy aránymetszése megjelenik napként, lombkoronaként, tájrendező elvként, arcpírként, sőt, pusztán odavetett, játékos pecsétként is. A számos lépcsők invitálnak, beavatást sugallnak, keresésre ösztönöznek; a kapuk, átvitt értelemben (szem és száj) belépésre ösztökélnek a test – a gondolat szentélyébe, belépésre egy olyan világba, ahol még élő fogalom a hit reménye.
Mert ezek a képek a hitről szólnak végsősoron. A féltett, megtépázott, sokszor elcsépelt hitről, és a felette tündöklő szakralitásról, a transzcendensről, mely determinálja életünket, még azokét is, akik hittelennek vallják magukat. Egymás mellett sorjáznak a hit szállásai, isten, felekezeti jelekkel szűkített hajlékai. Római katolikus, ortodox, református, zsidó templomok, imaházak – csöndes, kerek békességben. Szinte már tordai egyetértésben. Ahogy kellene, valamiféle ember feletti, mindenható sugallta ökumené szerint.
Mesék tehát ezek a képek arról, hogy aki fellép a lépcsőn, belép a kapun, és a csigavonal origójában megtalálja az égi kincset, mindegy miféle templomcsúcs-díszek alatt, az beavatottá lesz, s kötelesség nyomasztja a vállát, hiszen innentől békességet kell hirdetnie. Idilli idea. Igazi mesevég. Lehetne…
Mondják: az ember embernek farkasa, a vallásban is, de nem Isten a körözendő, viszályszülő, hanem azok, akik rá hivatkozva, ki-kitörnek a templomok ablakaiból, ólomüvegeiből egy-egy darabot, hogy az ablakfoghíjakon átfütyöljön a szél, és a megnyugvás szent terét kísérteties hangokkal tegye zaklatottá…
A mese még csak itt tart, de tudván, a mesék a remény megfogalmazódásai, miszerint minden jóra fordul, s hogy a mesék lekerekült egészek, s hogy legbensőbb vágyaink kivetülései, nincs más dolgunk, mint belefeledkezni a ragyogó színekkel, változatos formákkal és technikákkal életre „költött” történetekbe, s merjünk ott igazságot, mesevéget, hitet kereső hősökké lenni, ha csak e tárlatnézegetés szűk idejében is.
Ezzel a kiállítást megnyitom.
Elhangzott Kállai András és Kállai Henrik Valóság és mágia című kiállításának megnyitóján,
2017. január 10-én, pénteken, 18 órakor, a veresegyházi Udvarház Galériában.
Leülni egy kertben, leülni egymással szemben, s csak nézni egymást. Beszélni sem muszáj. Komfortos érzés. Néha körbekémlelnek az egymást nézők, aztán újra keresik a másik tekintetét. Akik a székeken ülnek – ismerik egymást. Testvérek, barátok. Van közös múltjuk, születésen innen és túl. Mindőjüknek van saját, belső mitológiája, saját istene, védangyala, totemállata. Ismerik a másikat képeken innen és képeken túl. Vagy csak sejtik egymást, mert az ismeret túl nagyképű megfogalmazás. Mi meg nézzük őket. Hétköznapokon innen, művészeteken túl. Nézzük kivetüléseiket, a képeket. Érezzük a huzalokat, amelyek köztük feszülnek, érezzük a fonálszálakat, villanyos drótokat, melyek képeik között húzódnak, talán ismerjük, illetve sejtjük, őket, mégis úgy érezzük, ebbe a helyzetbe, az életükbe csak belecsöppentünk. Az életük, ma egy kiállító terembe torkollik. És mi is idegyűltünk. Nézni – kíváncsian. Talán látni – értőn. S talán érezni – bölcsen.
Ám felmerül a kérdés, így felsorakozván – művészetet firtatva, lehetséges-e a megismerés a realizmuson, a kézzel fogható valóságon túl? Lehetséges-e megismerés a mágikus realizmusban? Vagy éppen ebben a világfelfogás-konstrukcióban lehetséges egyedül? Meddig juthat el a szemlélő e lélek-bújócskában? Mert az alkotói lélek megdolgoztatja a befogadót a mágikus realizmus kivetüléseiben – ebben a valóság- és álommezsgyén ballanszírozó együtthatásban. Színekben-vonalakban-formákban-szimbólumokban nyilvánul meg, és csalja magához a szemlélődők lelkeit. Mikor azonban azt hinnénk, Heuréka!, megvan, megértettünk mindent, észrevesszük, hogy a képen minden csak tavirózsavirág… A lényeg, a gyökerek – a megfoghatatlan mélységbe, a sejthető múltig nyúlnak, onnan táplálkoznak… Az őseredetiből. Ádámból? Egy barlangból? A pirkadásból? Mindenhonnan?
Henrik és András testvérek. A Gödöllői-dombság hírnökei, Erdőkertes szín-lantosai. Erdőkertesé, ahová a múlt század elején kiözönlött fél Budapest – felüdülni, megnyugodni, árkádiai álmokat szőni… Két külön alkotói géniusz, mégis ezer szállal egymáshoz kötődő művészet az övék. A bukolikus dombvidék előcsalta belőlük Gödöllő etimológiáját, mert Gödöllő, talán annyit tesz, mint gödölye-ellő. És máris Faunok csapásain követjük az alkotói fantáziát. És talán érthetővé válik az erős állat-, totem- és kecske-motívum rendszer. Jé, talán sikerült a tavirózsa száron lejjebb jutnunk? Az iszapban homályló, mágikus alapokhoz?
Talán felsejlik a védelem, az összeölelkezés, az áldozat, a burok, a medvetánc, a reptetés motívumának legmélye, a hit, hogy minden mindennel összefügg, minden egymásra utalt, csak az analizáló, naturalista újkor barmolta szét, tette törékennyé ember és természet idilljét, pedig ebben a mágikus realista mesevalóságban busa medve fej egy szép keblű nőn, emberoroszlán, hírnökló, kecskeemberek, égbe szabaduló-oldódó szarvas, beazonosíthatatlan fajtájú totemállat együtt kavarog égbe reptetett madarakkal. A kép és szoborhősök nem teljesek állataik, az állatok nem teljesek embereik, gazdáik, domesztikálóik nélkül, ebben a bukolikus harmóniában. Ám ott vibrál a nyugtalanság, az értékvesztett, kiszolgáltatott, posztmodern ember rettegése, akinek elméjét eltölti a halál, az elvesztés horizontja, akinek a danse macabre már nem nyugtató, hanem hit nélküli, rettegtető bizonytalanság. Ijedelem, hogy ez a törékeny együttlét elragadható, szétszaggatható, s lám, meg is jelennek a pokol víziói, ördöglényei, gólyalábas vérpacákban akár, vagy sárkány képében, vagy „csak” egy hétköznapi, labdás tragédiában. Hogy végül Szent György mégis leölje a fenevadat, és visszahozzon egy parányi hitet, egy parányi fehér mágiát, mely a vallások alapköve, de őszintébb és tisztább létkivetülése a világmegismerni akaró embernek… Ösvény a bizonyossághoz…
És nemcsak bukolikus burok-vidékeken, de történelmi korokon utaztatnak minket a művésztestvérek. Mohos földanya, totem, festett kövek, áldozat és áldozati tál, varázsló, medvetánc – őskorvíziók, ókorpillanatok. Szent György legenda, reneszánsz tájidézés – középkorvillanás. És az erős jelen, ami erős családmúlt, sajátmúlt – megélt történelem. Henrik festette András. Vagy a mamaportré, a kőbe rovátkolt család, a tanító emlékvonalai… Olyan időutazás a Henrik és András vizionálta jelen, mely szinte pecsétjellegűen mozdulatlan. És mégis, ha odapillantunk, minden elindul, mozgásba jön, visszarezzen a múltba vagy alászáll tavirózsaszálon lefelé…
Archetipikus szimbólum: a kert. Egy biztos pont. Paradicsom, a szerelem, a megértés, a megnyugvás, a védettség helye, természet szubsztrátum. Éden. Gondoljunk csak a meghívóra, nézzük a videót! Megborotválkozás aktusa. A fivérek megtisztulnak a kertben, a természetben. Megszabadulnak szőrzetüktől, emberi tisztasággal vágnak bele a nagy kalandba, melynek nincs iránya tulajdonképp, hiszen, ha akarjuk, belépnek a…, ha úgy tetszik, kilépnek a…, de megeshet, átlépnek a… És emberként, melyben azért ott lapul az animus, megalkotják a…, felnevelik a…, megtalálják a… A saját mitológiát, mely összeköti őket egymással, testvéri magukkal, a mindenséggel, mely átlényegíti a hétköznapokat művészi kereséssé, mely a kertet, a természetet nem elkülöníti a világ egyéb tényezőitől, hanem ezer kaput nyitva, egylényegíti a létezés profán és szakrális tereit.
Archetipikus szimbólum a szarvakkal illetett állat. Szerelmi, bacchanáliai bujaság vagy bűnbak az ókorban, ördögcimbora, ördögűző, tükrös kecskeduda a középkorban és később, menyecske bökődő kecskealakoskodás az etnográfiában, vagy kecskeálom – mely arra figyelmeztet, bárhogy is lenyírtuk már szakállunk, bármennyire is elkülönöztünk már totemállatainktól, mégis csak természetből eredő lények vagyunk, sokszor ösztön-vezérelte, indulattal és harciassággal áldott vagy megvert homo erectusok.
Archetipikus szimbólum a barlang, valamint az égbetörés, a reptetés. Barlang-groteszkség, égbetörés-abszurd. Bent és kint, lent és fent dilemmájának hordozói.
És épp ezen archetípusokból kibomló motívumok, a biblikus tisztaság, megtisztulás, a freudi ösztönén-bökdösődés, a barlang-idealizmus naivsága, és az égbevágyás mindenáronvalósága az, amely kiolthatatlannak tűnő ellentéteivel, de folyamatos jelenlétével örök erőt ad a művészeknek, jelen esetben, Henriknek és Andrásnak – a létezés értelmezésére, átértelmezésére, újrafogalmazására…
Ám vigyázó tekintetünk vessük majd oda is, ahol Detre és Mór képei vágynak a tekintetre. Ők gyermekkorban járnak, ők még közelebb vannak az őseredeti, mágikus realizmushoz, a meséhez, de ha megmaradnak a művészet útjain, soha nem is kell eltávolodniuk a teljesség megérzésétől… Övék marad a teremtés tenyérlenyomata – András interaktív szobrának üzenete.
A kiállítást ezennel megnyitom. Értük is…
Miske Emő Átlényegülés című kiállításának megnyitó beszéde; 2017. március 4., szombat 18 óra, MOMkult Reich Károly Galériája
Beleszületünk a világba, s ki, hová jut, a szerint védik őslelkek, szellemek, totemállatok, antropomorf istenek, családi ősök, angyalok, szellemek, szentek, Szűz Mária. És beleszületik a művész a világba, de ő el tud attól vonatkoztatni, hová született, az átlagnál nagyobb intuícióval és érdeklődéssel fordul az önvalóján túli felé, s az ő teremtett, újrateremtett világában mindahány szellem, lélek, totemős, védangyal, védőszent otthon érezheti magát, szinte őshonos. Mert a művész szintézist teremt, mert mindenik emberfeletti létezőben vagy ábrándban az őseredetit, az archét kutatja, s nem a széthúzásra, a meg nem értésre okot adó külcsínt, az ember ráaggatta manírt.
Miske Emő képeiben, szinte mindben ott bújik, rejtez, mimikriz egy vagy több védő árnyalak, amely óvja, egybefogja a színt, a formát, a mondandót, és segíti az alkotót, összpontosítja annak energiáit. Álljanak csak oda egy-egy képhez, és nézzék huzamosabb ideig! Közben elnyújtva mantrázhatják, hogy: momm… Csodát látnak. Egyszer csak kimozdul a foltok fedezékéből egy figura, egy forma-sejtelem, egy alak-rezdülés… És a kép hősévé válik, aki/ami a rejtekadó létnek volt titkokkal egybeolvadó lakója…
Felfűzhetjük az Átlényegülés című tárlat képeit a társművészetek olvasó-gyöngyei közé. Mert ha Mátra, hol Hadúr és Vidrócki egyaránt fontosak voltak a saját idejükben, felcsendül a megyen az nyáj, megyen az nyáj agyunk zenetékájában, a Miske írta képeket tekintve. Kodály dallamain túl, Miske Emő is megalkotta tehát Mátrai képeit. A siroki alkonyból az alkotói fantázia, vagy immár a tárlatlátogató tovább lép, szökell a tiszai hajók mellé, a partra, és hagyja, hogy hálót fonjon köré a nagy barna pók, ha nem is Vidrócki juhászosan, de Juhász Gyulásan, aztán tovább szökünk a festőművésszel, hogy Áprily Lajos víg, dithüramboszos lendületével a Szabad világ futurumába röptessen minket. Majd fellebegünk, mint könnyű pára-köd, és máris térkép e táj, egy fokkal elnyugodottabb gondolatokkal, mint a Radnóti vízióban…
Miske Emő képi struktúrái, sugallatai eddig is gótikusan égbetörőek voltak, gondoljunk csak ecsettel épített épületcsúcsaira, tornyaira, hajóárbocaira, ecsettel teremtett fáira, hegyormaira, de most felemelkedett maga az alkotó is, felénkbe száll, persze reméljük, magával ragad minket is, s a teremtő tekintet, amely eddig a magasságokat kémlelte, most már védangyali módra pásztázza a földet, a mélyben maradt, immár másképp észlelhető csodákat. Az alkotó átlényegül. Szelleme egyre dicsőbb…
S ha már fennebb való lett létezésünk, és perspektíva ékelődik közénk és az orbis pictus közé, észrevesszük – játék az egész. Egy társasjáték ösvényein, kőlapocskáin, kereszteződéseiben, karikáiban, mozaikjaiban, egy miskei játékszabály szerint lépegetnénk, ha leszállnánk; engedve a kedvünk, eksztázisunk rontó gravitációnak. De miért tennénk így? Maradjunk fenn! És ha ránk kerül a sor, dobhatunk végtelen oldalú asszociációs kockáinkkal, új képbe röppenhetünk, s végül eljuthatunk a célig, a végkövetkeztetésig: társasjáték a művészet! Ahol a befogadó szerepe legalább akkora, mint az alkotóé, ahol a ráérzés legalább akkora súllyal esik latba, mint az alkotói megérzés… Lám, a képszemlélő is átlényegül…
S apropó mozaikok! Az Évszakünnep négy képének és még számos alkotásnak visszatérő motívuma. Ókor, bizánc, ikonarany – szocreál mozaikok, orvosi rendelők idegőrlő szemingerlései. Múltba ránt, és jelenbe taszít egyszerre ez a motívum. Korokat köt össze. S a korokból jönnek a körök; a körökből az évszakok; az évszakokból a pogány évszakünnepek, azokból sarjadnak a mi ünnepeink, és látjuk, minden mindennel, erős kötél módjára, fonódik össze… Ahogy a fakoronát is a gyökérrel, a forrást is a torkolattal a szár és a folyó kiterjedése, információhordozója köti egybe, mely kettő – fa és folyó (végsősoron víz) szintén kitartó, ősi mintázata a miskei képvilágnak…
És kellenek is ezek a szellemi kapcsok, mert a világ, legalábbis egyes filozófiák, de azért a hétköznapi észlelés szerint is, szétesőben van.
Romok, várak, háztöredékek, épületrészletek, struktúrák, valami régvolt jelentőségteljesség darabkái, akár a mozaikok, de a ki nem fejezhető sugallatok, megfestett félmondatok, egri képeslap álkollázsa, a tájba kifeszített tájvászon jelzi a töredékességet, melytől nem függetlenítheti magát a felgyorsult világba vetett halando sapiens.
Mindezek azt sejdítik bennünk, hogy már csak a hasonló megalkotására, újrateremtésére vagyunk kárhoztatva. Az igazi valóság fedve van előlünk – leplekkel, lepedőkkel, romokkal – tulajdonképp múlttal, túllihegett futurummal. És nem utolsósorban történések, események, vélemények, hírözönök kusza indáival. Ha leülünk a nap végén, a hét végén vagy az év végén, már csak egy-egy jelentősebb momentumra emlékszünk, ha összegezni szeretnénk a velünk esett dolgokat. A többi morzsa, törmelék, reszli, amit megpróbálhatunk rekonstruálni, de az már nem a valóság, hanem a saját szájízünk, gondolatiságunk terméke lesz.
Erre rímelnek Miske Emő kékes-szürkés, domináns árnyalatai, melyek a töredékesség, a sejtelem, a szétfolyás irányába terelik a gondolkodást. Hiába van in medias res a szemlélődő, a szemlélődésnek nincs tér- és idővektora, minden relatív, a megértés illetve annak lehetősége is. Egy tenyérnyi mozaik, hisz nem egyenlő a hajdani kompozícióval. Ám ezt az apokaliptikus univerzumot, majdani veszte után nem sokkal, úgyis visszahódítja a természet, mely konokul lopódzik be Miske Emő minden képébe, minden oromzatába, minden kőközébe, hogy a végletesen megírt és szétpacált képelemek közé vegyülve egyfajta újszecessziós gondolkodást, egyfajta reményt tükrözzön.
Pontozás, négyzetelés, karikázás, hullámzás, sorakozás, átlóval átszelés – mind arra irányuló törekvés a művésznél, hogy kimozduljunk a vízszintes, a horizontális, az emberi alapnézőpont nyugalmából. Ha kimozdulunk jól megszokott világunkból, megtesszük az első lépést az átlényegülés felé. Hogy az első lépés után futásnak eredünk, vagy égbe ugrunk, feljebb szállunk, vagy a mélységekbe fúrjuk, vetjük magunkat, már csak a saját késztetéseinken múlik. Egy biztos, minden más lesz, mintha egy nyugalmi pontból szemlélnénk a nekünk legyártott, hologram-vetített mindenséget…
Nosza, hisz kénytelen-kelletlen mindenki lépik egyet, a kiállítást megnyitom.
A Hiány című,csoportos kiállítás megnyitó beszéde; 2017. december 8., 18 óra, Veresegyház
Köszönöm a figyelmet.
Kedves Alkotók, kedves Vendégek a Hiány című kiállítást ezennel megnyitom.
Hopp! Innen hiányzik valami… Vagy még sem? Hiányoznak a szavak… Melyek eligazítanak… De eligazítanak-e a szavak a képzőművészeti alkotások között. Hiányzik-e egyáltalán itt valami? Hiszen itt vannak Önök, itt vannak a bemutatott munkák, a befogadáshoz kellő érzékszervek, a fogalmakkal teli agyak, a valahonnan, talán az égből ellopott szépérzék… Mi kell több egy kiállítás élvezetéhez? Azt kell, mondjam, nem hiányzik semmi, teljesség van. Önök mégis azt várják, hogy magyarázzak ezekről az alkotásokról. Belegondolni is rossz, ha kihagynék valakit, nyomban hiányérzetük támadna, a valaki pedig vérig sértődne. Joggal – teszem hozzá. Ezek után Önök mégis azt várják, hogy magyarázzak ezekről az alkotásokról? Hát nem fogok! Inkább a hiány után lopódzom. Jöjjenek velem! Mindahányan. Mondhatni hiánytalanul…
Van-e olyan, hogy hiány, vagy csak önzés van… Miért nem tudjuk elengedni azt, belenyugodva, hiány-érzet nélkül, aki vagy ami menni szeretne? Miért ragaszkodunk? Hogy ne legyen hiány? Miért ragaszkodik a halandó az elmenő baráthoz, rokonhoz, ismerőshöz, miért marasztalná, mikor annak mennie kell; miért ragaszkodik az alkotó útjára bocsátott művéhez, mikor annak más feladata van az életben, minthogy a műterem sarkában porosodjon; miért ragaszkodik a gazdag a vagyonához, és miért érzi úgy, hogy amije van, az nem elegendő; miért ragaszkodik a szegény a szegénységéhez, mikor mindent a körülményekre hárít, hiányzana neki a kevés, a kopott, vagy hiányzana neki a küzdelem nélkül is bezsebelhető sajnálat; de ellenkezőképp, ha tehetjük, bár nem muszáj!, miért halmozunk, és miért fogyasztunk túl, és miért kerekítünk magunk köré hájat, és miért rettegünk veszítéstől, veszteségtől, az ürességtől, miért a horror vacui, és az ürességben vajon a hiány érzete tombol, vagy a rádöbbenés, hogy ragaszkodás nélkül is lehet?
Van-e olyan, hogy hiányraktár? Valahol az agyunk ficakjában? Ahol a veszteségeink huhognak, ha alkonyul, s már csak magunkra figyelünk, ahol a be nem következett, ahol az elszalasztott feszegeti nyugalmunk rájuk erőltetett, egyébként törékeny bilincsét. Egyáltalán miért zaklatódunk, ha hiányt érzünk? Zaklatódunk-e? Vagy manír az egész, hogy sajnáljanak? Mert, aki nem szól, annak is kiül az arcára a hiány – keserűség, dac, félelem, fájdalom arcizomtónusiba burkolódzva…
A hiány önzés végsősoron. Mert annak, aki, ami nincs itt, mert már nem lehet, hisz meghalt, elutazott, elváltunk tőle (örökre, időlegesen), eladtuk, sosem kaptuk meg – jelenlétével már nincsen hatása, avagy soha nem is volt. Egy képzetet hagy bennünk – egy nyomot, a hiány képzetét. Viszont ez a képzet, bár ő hagyja, illetve nem itt léte, bennünk csírázik, az önös lényben, aki nem szeret elengedni, útjára bocsátani, elhagyni senkit és semmit, mert csak akkor érzi jól magát, ha birtokol. De ez a birtok-vágy, talán az ősi, túlélési ösztönből eredendően, annyira mélyen kódolt bennünk, emberekben, hogy a hiányt is szeretjük birtokolni. Nem engedjük – legalább a hiány ne hiányozzon, szenvedjünk bár tőle…
Hiányoznak-e hát a szavak a művek elől, alól, mellől? Hiányoznak, mert megszoktatták velünk: kiállítás elé megnyitó dukál, ami eligazít, megmondja, hogy nézzük a képet, lehetőleg ne fejjel lefelé, miképp gondolkozzunk az alkotásról, mely skatulyába gyömöszöljük bele a szerencsétlen, csak önkifejezni akaró alkotót magát… Persze ne csak duma legyen, hanem legyen pogácsa is, meg borocska, hogy tényleg semmiben se szenvedjünk hiányt… Ha már képekben nem szenvedünk. Persze valakinek, lehet, épp ezek a képek hiányoznak a faláról, hát felindul benne a bírvágy. Hogy a benne dúló, kínzó hiányt enyhítse, elvenne tőlünk valamit, de mi nem engedjük, mert hiányozna. Milyen önző, hisz hiányt okozna bennünk, hogy ő maga ne szenvedjen hiányt. És pörög a hiánykerék, benne a mókus, mi magunk…
Hiányoznak-e hát a szavak a művek elől, alól, mellől? Nem. Remélem, Önök is így gondolják! Ahogy jeleztem, kép és szemlélő teljességét nem lehet szavakkal tovább fokozni. Hogy szavakkal gondolkozunk, szavakkal írjuk körbe képzeteinket, érzéseinket, az egy megszokás, de nem levetkőzhetetlen.
Tegyünk egy próbát! Mindenki álljon meg kedvenc műalkotása előtt itt a térben! Most nehéz, de jöjjön vissza egy csendes hétköznapon, amikor nincs zsongás, duruzsolás, de van hely. És… És csak nézze! Csak a kiválasztott műtárgyat. Mindent kizárva nézze. Kizárva a kinti zajokat, a hiányraktárból dörömbölő buta képzeteteket; a felhalmozott, jól kifundált fogalmak szótárát, a hiánykerék csikorgását. Ne gondolkozzon, csak nézzen! Ne véleményezzen, csak nézzen! Futtassa magába a képet! Ha alak, jelenet, értelmezett konvenció van rajta, ne értelmezze! Mindenki csak fehér szivacs legyen, amin színes vagy fekete-fehér lenyomatot képez a látvány! Lélekkel, szívvel nézzen! Vagy úgy se! Mert, ne is nézzen, csak legyen ott, előtte-benne, mellette-felette, a bűvkörében, olvassza fel magát, ami már nem is maga lesz, mert egybemosódnak a képpel, ha jól csinálja, amit csinál. Ezt a tárgyiasult világba pistult, kívülálló emberek talán bambulásnak hiszik, vagy valami kóros kataton állapotnak, bolondériának. De ne zavartassa magát! Maradjon ott, valahol az éber jelenlétében. Koncentráljon az áramlásra. És akkor a hiány elpárolog. Mert egység, teljesség keletkezik, történik…
Ha majd kilép e kegyelmi, istenadta viszonyból, mert viszony ez, feloldó, jó értelemben vett – önfeladó viszony, persze lesz hiány. Pont ezt a fenséges érzést fogja hiányolni. Ám ezt visszahozhatja, mert majd a belső képre, ami magába ivódott, is rákoncentrálhat, ha akar. Bármikor. S ha bármikor megteheti, akkor nem kell félni a hiánytól, akkor ott van, ami vagy aki nincs ott. És így gondolkodhat majd hétköznapi hiány-érzeteire is. Idézze fel a belső képeket, képzeteket. S akkor ott teremnek, s ha ott vannak, már is múlik a hiány. A nincs-velem velem van, a soha-meg-nem-kapott bennem lakik. Mert nem a kiüresítés, az elfojtás a megoldás, hanem, hogy megtöltsük lelkünk kiállító tereit a világ szépséges jelenlétével.
- Magának hiányzik egy kereke – mondhatnák… Hm, lehet, igazuk van…
Köszönöm a figyelmet.
Kedves Alkotók, kedves Vendégek a Hiány című kiállítást ezennel megnyitom.
Hopp! Innen hiányzik valami…
Vagy még sem?
Darvasi László Szentendrei üdvözlet című kiállításának megnyitó beszéde; 2017. december 17., 16 óra; Szentendre, Pótkulcs
Szentendre vonzza a művészetet. Szentendre, e barokk-rokokó cifra úr, copf-os, rizsporos parókában, ha kérik, s miért ne kérnék, modellt ül festőnek, szobrásznak, keramikusnak, róla szonettet, himnuszt ír a költő. Szentendrén kiállítani kihívás. Szentendrén minden kavarog. Szent és profán, a nemzetiségek, a felekezetek, az utcák, a sikátorok, a lépcsők, a háztetők, a giccs és a magas művészet, a tősgyökösök és a turisták, a nyelvek, a szándékok. Van, aki elbújni jön ide, van, aki elkeveredni, van, aki művészt részegítő atmoszférájáért keresi, van, aki sznobériából, van, aki gazdagodásért öleli magához. De bárki jöjjön is, e cifra úr nagy hatással lesz rá…
Szentendre ugyanakkor úgy is működik, mint agyunk kivetülése. Zegzugaiban mindig találunk valami újat, vagy valami olyat, amire már rég nem gondoltunk, olyat, amiről azt hisszük, már nem is foglalkoztat minket. Ha ránézünk, képek vonulnak bennünk, azaz benne, árnyak suhannak és nyúlnak ki belőle, hogy belénk kapaszkodjanak, lépcsők indulnak belőlünk valahová, rejtett titkai felé. Szentendre egy misztikus látomás, még ajzószerek, mákonyok sem kellenek hozzá, hogy belebóduljunk.
Lépcsői pedig…
Lépcsői most Darvasi Lászlóhoz vezetnek. Aki ezeken a lépcsőkön felemelkedett a város lelkiségéhez, a város misztériumához, sugallataihoz. Darvasi művészetében amúgy is az egyik legerősebb motívum a grádics, a belénk, avagy képhőseibe vezető, vesző lépcsősor, ami, talán azt jelképezi, mindahányan templomok vagyunk, tökéletes egészek, kiknek nyugalmi helyét a világban pálcával jelölte ki az Isten, de ezt az alapnyugalmat mindenkinek sajátsorsa kénye-kedve szerint zilálja szét. Ismerkedésünk más emberekkel végsősoron egy lépcsőn való bevonulás, felemelkedés, egyfajta tisztelet a másik titkai iránt.
Ha pedig valaki kiállítani jön, s nem idevalósi, hát szinte belépőkártyája Szentendre képreálmodása: mert e város kikerülhetetlen téma. Darvasi László sem tehetett másképp. A művész alapvetően szabad akaratú ember, még a rendelt tematikák, hívószavak is elrettentik, erre tessék, pont Szentendre köti béklyóba a zabolátlan elmét? Köti, de mégsem köti. Köti, ha szárnyasoltár, ikonosztáz kép születik, nem köti, mikor ikonelemekkel átszőtt montázst varázsol a művész, vagy grafikus elementumokkal ragadja üstökön a várost.
De egyáltalán a város…
Olyan téma, mely önmagában izgalmi hőfokra hevíti a művészt. Főleg, ha a város középkori szerkezetű, patinás, kicsit dohlehelletű. Nem véletlen, hogy Darvasi keresi a városkomponenseket, és meg is jeleníti nekünk olyan képeken, ahol nyugvó pontot talál a pillanat, de már mennénk is tovább a sarkon, vagy mennénk oda tapintani, körbejárni, bemenni, átlépni. Gondolatban legalábbis. Vessünk csak pillantást Lovranra avagy Mostárra. A mostari hidat megfesteni jelenünkben nem ugyanaz, mint mikor Csontváry vászonra vitte. A délszláv háború óta már a barbárság jelképe is, nemcsak a civilizációé. És mily fura a sztarij mosztot, az öreg hidat, itt látni egy délszlávok által, a legnagyobb békességben, lakott Duna melléki városkában!
És ha már város, nem feledkezhetünk meg Darvasi László meseképeiről sem, ahol minden hullámzik, és kerekded, és egységes, és tökéletesbe hajlik. Koronglombok, lombnapok, girbegurba, hullámzó tájak, utak, meseházak, betört ablakú, de jelenlévő templomok, csigavonal makrokozmoszba vezető útja, mindent látó szemek. Igazi kisvárosi varázsképek ezek. Mesélnek arról is, hogy a hit bár itt van, a cúgos templomokban, mégis a lelkünkben virágzik és az égben gyökerez.
De lépjünk tovább! A bináris grafika felé…
Hogy mit akarjon ez jelenteni? Az akvarell papír és az akvarell kréta találkozását. Az akvarell-festészet papírfehérrel játszó tündéri stílusa amúgy is izgalmas szemnek és léleknek egyaránt. De a festék, ahová kenik, ott fed, mert elárasztja a papírdomborulatok mélyeit is. Míg a kréta nem. Ha krétával satírozok egy akvarell papírt: fehér-más szín, fehér-más szín mintázatot kapok. Igen-nem, igen-nem, 0-1, 0-1. Tiszta binaritás. Csak meg kell hozzá találni a megfelelő témákat; az álmodó hegedűt, a szabadság fehérpöttyös, egyébként kékreményű zászlaját, a tükröt, vagy ellentétes entitásokat egybefűző metszéspontokat… És máris ott vagyunk alaptermészetünk kettősjátékánal; férfi-nő, jin-jang, fekete-fehér, jó-gonosz. Csupa binaritás! Igenlés-tagadás. A dualista felfogás egyszerűsít, de mégis a gondolkodás alapja… Hiszen vagyok én, és vagy te. Mindegyikőnkhöz lépcsősor vezet, de messze nem ugyanaz…
És ha már jin-jang, a Hibiszkusszal beemelődik a Távol-Kelet is Darvasi László művészetébe. Az ikebana – vízben virág, által. A japán kertművészet, és a császári udvarban jeles vetélkedésként meggyökerező virágművészet és szimbolika épp a növények grafikusságát emelte ki, a kopár geometriát oldó indákkal, girbegurba, görcsös ágakkal, akár fakérgekkel hangsúlyozva a természetes világ szépségét a csinálthoz képest. A hibiszkusz Kínában a gazdagságot, és a szépségben gazdag nőket is jelképezte…
Darvasi László művészetére igen jellemző a vegyes technika, mint ahogy a világról sem lehetnek tiszta benyomásaink. Ha mást nem, festményein is találunk grafikus elemeket. Kedvelt motívumai a levelek, melyek kimunkált stilizáltsága a finom, ólomkeretes üvegmunkákra hajaz, és ha közelebb hajolunk a levelekhez, látjuk, átlátszóak, áttűnőek, mint maga az üveg, s ha ismerjük Darvasi munkásságát, akkor tudhatjuk, az üveg is kedvelt önkifejező eszköze, anyaga. És ha üveg, akkor a fény maga. A tükröződés, a szem motívum, és a fény számtalan képi kifejezőeszköze: a tűz, a láng, a kék ég, az ikonarany, az akvarellfehér. Mind Darvasi-jellegzetességek. Akárcsak a markáns égbetörések: a templomtornyok, a növények, a nyúlánk alakok; a madarak, a puttók, az angyalok. És a markáns égben levés is mennyire darvasis; az Összetartozás, a Magnóliafa, a Leánykérés című képeken, ahol égbe, levegőbe, emberen kívülre, isteni szférába helyezett gondolatok, képzettársítások, utalások lebegik körbe a jeleneteket.
Csak egy alkotást emelnék ki komolyabban, nem mintha a többit nem lehetne, sőt!, de sokkal fontosabb, ha a befogadó és az alkotás között hallhatatlan párbeszéd kezdődik, mintha itt és most elmagyaráznám, ki, mit lásson. Még ha tudnám is, mit kellene látniuk, akkor sem lenne értelme ennek. A kiállítást megnyitó feladata csak annyi, hogy cölöpökkel jelöljön ki útlehetőségeket, s kedvet teremtsen ezen utak szuverén bejárásához…
Ám ez a kép valahogy nem hagy nyugodni…
A liliomos szárnyasoltár szakralitása, aranypompája, de egyáltalán a szárnyasoltár-komolyság, melyet az itt-ott feltűnő lánghajú angyalok is aláfestenek, szinte tragédiába torkoll a Töredék című képen. A krisztusi arc, a cizellált, finom mívű háttérrel valami emelkedettet sugall. Ehhez képest a bal orca fehérrel pointillozva, olyan, mintha egy ötvös kalapálta volna szét. És ez, a korban, amely a másik orcánkat is kívánja (a megértőt? vagy a sértetlent?), amikor torz ideológiák és felfogások miatt örökbecsű, szakrális emlékek robbannak porba, bizony, elég ijesztő látomás. Főleg, hogy Jézus előtt ott lebeg egy kék golyó, eltagadhatatlanul a Föld maga, reménykékbe bónyált, lélekszeplős lakóival.
Ezzel a nyugtalanító gondolattal azonban nem küldhetem Önöket a képekhez vezető grádicsok alá. Ezért álljon itt egy Csontváry idézet: Az élet nem elmélet, az élet valóság, amely kötelességgel jár mindennel és mindenkivel szemben. Azt hiszem Darvasi László mind emberileg, mind műveiben a legnagyobb mértékig megfelel ennek.
Ajánlom hát szeretettel a Darvasi-univerzumot.
A kiállítást megnyitom.
HA VALAMI ÖSSZETÖRT, AZ NEM A VÉG
Miske Emő Átjárók című kiállításának megnyitó beszéde; 2018. június 8., péntek, 18 óra, Pótkulcs, Szentendre
Átjárunk. Mindennap. Van, aki a szomszédhoz, van, aki a másik szobába, van, aki egy másik létbe, van, aki tudatosan, van, aki kómában. De még az is átjár, aki oblomovista, s csak otthon szendereg, valóság és álom határán egyensúlyozva, a vetett ágyban. Átjár ő is, egyik időpillanatból a másikba, egyik gondolt képkockából a másikba. Az idő - az átjárás alapja, nem pedig a tér. Az idő, amely ott oson mögöttünk, inal előttünk, ölel magához, ketyeg bennünk szívmotorral, még ha eszünk ágában sincs tudomást venni róla. Nem az óra mutatta csalafintaság az idő, hanem egy árnysuhanás. Egy gondolatlobb, egy szemhunyás, egy deja vu, egy villanás a lehetségesből, mielőtt valósággá válna. Milyen találó az a Miske-kép, ahol a feltépett rétegű hullámpapír és a festett, ágbogas világfa alatt, mint a tér-idő hullámzó tengerén, oson egy árnyék, egy fekete pont. Talán az időárny maga. Ha nem sérül a burok, a látvány, meg sem tapasztaljuk. El van hisz, nélkülünk is. Mégis véd minket, becsomagol a látott élménybe.
Nézzünk át a kulcslyukon! Átjárunk, pedig meg sem mozdulunk. A látvány retinánkra ég. Ott van valami, túl. Nem vagyunk benne, de mégis benne vagyunk. Nem mozdulunk, mégis haladunk. Vagy a látvány közelít. Az ott itt lesz, de az itt nem lesz ott, mert a túlnani dolgok nem vesznek tudomást rólunk. Ez a festő pozíciója. A festő kukucskál, mágnesként vonzza magához a világot. A festő megdöbben azon, amit lát. Minden kép egy döbbenet, egy rácsodálkozás. A festő nem fényképező gép. A festő szétszaggatja azt a pillanatot, amit egy gép eggyé erőszakol. A festő belát a látvány mögé. A gép ezt nem képes megtenni. A festő át- és tovagondol. A gép bután bámul sötét önmagába, míg belé nem eresztjük a fényt.
Miske Emő mindennap átjár, és elhozza nekünk a világát, pontosabban a világot. Bizonyos felfogások szerint – az agy formálja a világot, és nem a világ az agyat. Ezért van az, hogy bármiről, az ugyanolyan világról, végtelent gondolhat végtelen számú ember. Némi szökkenéssel: nincs semmi, csak az egyén, ami bizonyos. Így már a másik egyén léte is bizonytalan. Ez tiszta szubjektív idealizmus. Ha viszont hiszünk a festőnek, megbízunk benne, akkor a világot hozza el, és nem a világát. Egy tárgyat, a végtelen észlelések tárházából. Lesz egy kapaszkodója az egyéni észlelésekben elmagányosodó és elbizonytalanodó embernek. Ez lesz a művészi láttatás, a kollektív tudatból eredő közös észlelet. Amely azért lehet mindenkié, mert totálisan szubjektív. A hozzá vezető út: mágikus, varázsos, mitologikus, emberelőtti, emberfölötti, transzcendens erőket sejtet. Olyanokat, melyeket nem értünk, nem fogunk fel, de érzünk. Közösen érzünk-borzongunk bele. Még a beavatott sem érti, csak tudja, hatást érhet el azzal, amit művel. A beavatott is velünk borzong. Most a beavatott, a médium, a varázsló, a főpap, a ladikos, maga a festő. S ebben a felvizezett szolipszizmusban, valahol a tudatok mélyén, mégis összeér a valóság. De ez a valóság mágikus, amiben az idő is felkeveredik, mint oldószerben a cukor. A tér pedig síkká, pontok halmazává egyszerűsödik…
Átjárunk hát mi is oda, ahová átnéz Miske Emő, hogy benne/általa rájöjjünk, nem vagyunk egyedül mégsem, vannak objektumok a végtelen időtengeren. Ha nem is a látható, de az érezhető tartományokban. Mondjuk a mindenféle hullámok szintjén. A kor, amikor a π-ből zeneszámot transzformálnak, de mi az pí?; a kor, amikor rájövünk, minden planéta dalol; de mik azok a planéták?, a kor, amikor hadronütköztetőben kísértjük a teremtést, s kandikálnánk általa az ősrobbanás előtti tér-időtlenségbe is akár, de mi is az az ősrobbanás?; a kor, amikor lézer metszi élesebb képet adóvá a retinát, de mi az a lézer?; a kor, amikor robotkutyák rohangálnak, és kinyomtatjuk a házunkat, de mi az a robot és mi az a nyomtatás?; ez a kor, kedvez a visszafordulásnak, kedvez annak, hogy a romok között észrevegyük az ókor szárnyas angyalát, Nikét, a győzelem istenét. Kedvez annak, hogy észrevegyük a romokat, a törmelékeket, a mozaikokat, az építőelemeket. Hogy ezekkel/ezekből egy új, élhetőbb világot kerekíthessünk… A győzelem, a tudatalattiból tör fel, de elvész a naponta felülírt világcsúcsok őrületében. Ha nem vigyázunk, értelmét veszti. Mert régen elfelejtettük, hogy az igazi győzelem, a belső szárnyalás. Ezt is újra kell értelmeznünk.
Ebben az értelmezésben, újjáépítésben Miske Emő a mi Beatricénk… Mert Poklot járunk, egy archaikus, archetipikus vezetővel, elveszett Paradicsomunk ellentettjében keressük az átjárót vele. És az átjárókban mindig a megvilágosodásra várunk. S valóban, rájöhetünk, a folyó nem összeköt és szétválaszt, hanem maga a végtelenbe sodró gondolat; hogy egy hullott levél nem évszak-tünet, hanem az ősibb fák nyomhagyása az agyonerezett, múlékony emberen; hogy a varrott foltok a világ dolgain nem eltakarnak, hanem felkavarnak, és kíváncsiságra sarkallják az elmét – végsősoron láttatnak; hogy kő és fa, épített környezet és flóra nem egymást kioltó, hanem egymást erősítő minőségek; hogy a színek álmok, és végtére színek sincsenek, csak anyagszerkezetek, melyek másképp verik vissza a fényt; hogy, ha valami összetört, az nem a vég, hanem a kezdet teljessége, a minden-változat lehetősége; hogy a fehér nem a semmi szinonimája, hanem maga az ígéret… Hogy végsősoron, minden másképp is lehet, mint ahogyan érzékeljük, de végtére is minden ugyanaz, mert az értelmezés lehetősége végtelen, s a végtelenben aztán tényleg minden benne van, az is, amiről tudunk, tudogatunk, s az is, amiről fogalmunk sincs e pillanatban, s talán soha nem is lesz…
A kiállítást ezzel megnyitom. Lépjenek tovább egy megosztott átjáróba…
Miske Emő és Móricz Katalin Duális világok / Reál, szürreál című kiállításához
Veresegyház, Udvarház Galéria,
2020. február 7., 18 óra
Hajdan vándortáborokban koptattam a hegyeket. És semmi sem szürreálisabb, e földi definíció szerint, mint egy reális erdő mélyén haladni előre. Haladás a páfrányburjánoztató, rémárnyék- és nesz-növesztő, idegborzoló félsötétben. És ha tempósan rójuk az utat, mert messze még a cél, és későre jár, nincs idő szarvasbogár-csodálni, hangyavár-elemezni, gombához hajolni; elsuhan jobbról is, balról is, fent is, lent is a világ. Hát még, ha futva vágunk át a tájon. Vagy alacsonyan süvítő repülőről lessük összemosódó térképmozaikjait – erdők zöldjét, búzatáblák sárgáját, tavak kékjét, levendula ültetvények liláját, parlagföldek barnáját, pipacsos mezők himlőpöttyeit… Csak töredékek, elmosódások, hangminták, szagfoszlányok, villanások érnek el hozzánk, s keverednek állandó gondolatfolyamunkkal. Átértékelődik a valóság. Avagy másik, szürreálisnak tűnő valóságba burkolódzunk. Mert a szürreális ez esetben a reális – érzékletekkel felajzott, túlpörgetett verziója.
Töredékesen élünk. Annyi minden történik a mesterségesen felgyorsított világban (autó, repülő, telefon, internet, amfetamin), hogy létünk nem eposzi hömpölygés, hanem haiku-bozótban törtetés. Az ember rohan utolsó lélegzetvétele felé. Körötte tovasorjázó kulisszák. Néha lelassulunk, még ritkábban megállunk. Ekkor van itt az ideje az érzékelhető valóságnak. Azonban életünk zömében nyugtalanul vibrálva, kapkodva csörtetünk homályos célok felé ezen a kozmikus hangyaváron. Nincs hét, de talán egy nap sem, amit önmaga valóságosságában, kronológiájában fel tudnánk idézni utóbb. Álomszerű áttűnések, éles határok nélküli töredékek maradnak, amit az elme jól-rosszul összeilleszt. A valóság szürrealitásnak tűnik, mert azzá alakítja át az emlékezet.
Duális a világ – az embernek így fogható föl a legjobban. Éjszaka-nappal, kinn-benn, fenn lenn, Isten-ördög, fekete-fehér, fény-árnyék, férfi-nő, jin-jang, bűn-erény, bal-jobb, tűz-víz, biztonság-veszedelem, és sorolhatnánk napestig. Ha ennél több pólusú valami, megzavarodunk. Megijedünk. De ha csak kettő közül is kell választanunk, tagadni kezdjük mindazt, ami nem életünk része, amihez nincsenek fogalmaink, amihez nincs érzékünk, mert évezredes, egyébként döntés-segítő, túlélés-vezérlő sémáink érvényüket vesztenék.
Most itt állunk a Duális világok című kiállításon. No, megint egy jó kis szembe helyezkedés, egy botrányos pártoskodás várható, egy duellum kardra, pisztolyra! Nem!
Legfeljebb ecsetre!
Nem harc ez, csak látásmód különbség. Valamire az egyiknek, valamire a másiknak vannak jobb megoldásai. Vagy uram, bocsá’, több megoldás is van ugyanarra a problémára. De retteghetünk, hogy jön az annyiszor hallott, gondolkodás mentes tagadás!
- Az nem jó, mert annak nem ismerem a szabályrendszerét… Az a jó, amit megértek elsőre! – horkan az egyik.
- Az a jó, amit nem értek meg, csak érzem! – hörren a másik.
- A többi hülyeség! – kiáltják egyszerre az ebben vagy abban hívők.
Függöny. És rossz esetben mindenki megy haza elégedetten, mert dicsérhette, amit ért, és bagatellizálhatta, amit nem ért, vagy csak nem akar érteni. És minden marad a régiben. Szürreálisnak tűnő rohanás a reálisban – a transzcendens, végső megoldás felé.
Tegyünk ellene, hogy itt másképp legyen! Torpanjon a rohanás, és barátkoztassuk a reálist a szürreálissal össze! A művész ki kell, lépjen a mindennapok látszat-szürrealitásából, amit az életvágta és az emlékezés szitaszerűsége okoz, le kell, nyugodjon, és meg kell, lássa a szépet és/vagy a lényeget. Alapkő a realitás. Szikla. Kémlelő hely. Még az álom is csak a realitás talaján rekonstruálható, építhető művészetté. Reálból következik hisz a szürreál, mert bármennyire is elrugaszkodunk felajzott fantáziánkkal vagy az álom révén a valóságtól, a szürreális világot is az e földi valóság átértékelt darabjaiból építjük fel újszerű képzettársítások révén.
A ténylegesen szürreális, azaz a valóságon túli dolgok megismerhetetlenek, leírhatatlanok, értelmezhetetlenek – számunkra nincsenek. Ez a szomorú igazság.
Marad hát a sokféleképp megélt realitás.
Itt most Móricz Katalin és Miske Emő realitása.
Bár Móricz Katalin képei képviselik itt a reáliát, de ő sem fotórealista. Sőt, a növényekben sokszor a szerkezet, a tájban pedig a fényhatás, illetve a szín- és formafoltok ritmikája érdekli a művészt. A fény lehet reális és transzcendens eredetű is. Ha már az emberből sugárzik ki a képre, akkor átértékelt, természetfeletti. A sárgás árnyalatokig fokozott, sokszor szűrt fény finoman mossa össze a kontúrokat, teszi a képeket párássá, időtlenné, sejtelmessé Móricz Katalin munkáiban. A foltok pedig mindig önmagukon túl mutatnak, mint szövegben a másodlagos, harmadlagos jelentés. A tükröződések, árnyak, fakorona-egybemosódások, ha nem is feltétlen szándékoltan, de plusz jelentéseket sugallhatnak a szemlélődőnek…
Miske Emő realitása az emlékezés szürrealitása, amely filozófiai értelemben nem valóságon túli, hanem átrendezett valóság. A művészi karakter egyedi világlátása jelenik meg benne. Rá másképp hat a táj, ő másképp adja, szűri át a valóság fragmentumait. Itt nehezebb a felfejtés, egyszerűbben fogalmazva, tovább kell nézni a képeket, miközben dolgozik a tudatalatti. Az egyéni és a kollektív tudást felszínre hozva kell értelmezni Miske Emő művészetét, az arkhéig leásva, illetve kozmoszba szökve kell megtalálnunk a művészi szándék megértéséhez vezető, kacskaringós ösvényt…
De a kiállítókon kívül Klement Zoltán rendezői kvalitásának is rengeteget köszönhet a tárlatlátogató, hiszen jó szemmel párosította az eltérő világlátások szülte képeket, hogy apró motívumegyezésekkel inkább erősítsék egymást, sem minthogy egymás ellenében hassanak!
Száz szónak is egy a vége – érdekes kiállítás közepén állnak. Hogy egy kissé összezavartam Önöket a szürreális megtagadásával? Vállalom ennek minden ódiumát! Ha azonban felnyitottam a szemüket a másmilyen művészet elfogadására, akkor az örömmel tölt el.
A kiállítást ezzel megnyitom.
TELEPI IDENTITÁS, VAGY VALAMI TÖBB?
A Veresegyházi Művésztelep Identitás című csoportos kiállításához
Budapest, Gogol 9. Galéria,
2020. augusztus 28, 18 órakor
A Gogol utcában, a Gogol Galériában mi juthat az ember eszébe elsőre, ha az identitásról is kell, szóljon, mint Gogol Orr című elbeszélése. Ahol Orr úr egy nagykabátos, szürke hivatalnok. Egy átlag-orr, mely meghatározza az átlagfejek karakterét. S bár a mű megfejtésében segít az eredeti orosz cím (meg)fordítása: orr – nosz; szon – álom, egy álom által elvégezni mind a szív keservét, azaz megfejteni az identitás nyitját, feltépni a hetedik ajtót is, vagy pecsétjeinket szaggatni fel, magunkra borítani saját Pandora szelencénket, nos, ez elég lehetetlennek tűnő vállalkozás. Főleg, hogy ez a kor kedvez az egyenkultúrának, a felszínességnek, manírnak, a szent látszatoknak – a gogoli orrságnak, végsősoron az identitásvesztésnek…
Nem azon a szélességen és hosszúságon nyílt ez a kiállítás, ahol az identitás kristálytiszta. Egymásra rétegződött népek, etnikumok, kultúrák, akaratok, érdekek olvasztótégelye a Kárpát-medence. (Teszem hozzá gyorsan: egyéni valónk is mennyi mázzal fedett!) Budapest meg maga a divatos multi-kulti. A kulti valami torz kicsinyítő képző, s valóban a multi kulturálisból kiveszni látszik a kulturális lényeg, s lép helyébe a pénz, a pénzre váltható identitás, identitás-morzsa, egy jelvény, egy matrica, egy jelszó, általában csak manír, a sehová sem jutó – egyként vagyunk különbözőek tudat. Ezekhez a téveszmékhez, tulajdonképp egyfajta historikus fejlődés, visszafejlődés vezet, már nem ösvénnyel, hanem országúttal. De ezzel most nem foglalkozunk.
Nehéz egy ilyen terepen, ahol téveszmék lózungjai villognak konokul, lemenni a múltba. Nehéz a családi, az etnikai, a kulturális hagyományból előbábáskodni azt, akik vagyunk. És nem a levéltárazásra gondolok! Kemény önismereti bányamunka ez. A művészet ebben jobban segíthet, mint a terápia, mert a meghallgatás, az elhallgatás, a hallgatás görcsét oldja a szín és a forma, végsősoron az ösztönvilág rárobbanása a vászonra. Mert az ID-ben, amit nem csiszolt közkívánatosra a PíCí, még ott lakozik valami történeti valónkból, identitás-gyökereinkből. De hogy tovább aggályoskodjak – nehéz a művészetet mennyei magasságokba kalibrálni egy olyan korban, amelyben Keleten vallási, Nyugaton téveszmés szoborrombolás zajlik.
De tíz nap megrengetheti a világot. A belső világokat. És új, eddig lezárt tájakat, gondolat-rezervátumokat nyithat meg.
Ebben segíthet egy tábor, egy telep. E szavak önmagukban is valami folyamatosságot, visszatérést, összetartozást sugallnak. Ha lehántjuk a modern századokban rájuk rakódott negatív konnotációkat, önmagukban élő hívószavakká válnak. Nem tabuhellyé, hanem szakrális hellyé.
Egy telepet meg kell szervezni, fenn kell tartani, és a céloknak megfelelően kell működtetni. Ez sokak közös akaratával lehetséges. A telep közös megalkotása: szabályok, célok meghatározása - egyfajta identifikáció. Egyfajta begyökerezés egy ágyásba, ahol hasonló gondolatokat, törekvéseket palántázunk. Aki kettőnél többször ott lehet egy művésztelepen, hogy közelítsünk a konkrét felé, már kötődik, jó érzésekkel telik el, már elvárásai vannak, már erre időzíti az érzékenységét és alkotói bioritmusát. Mert ott vannak a kedves ismerősök, az alkotótársak, régiek és újak, ott a csoport, a csoportos alkotás, a csoportos kiállítás, s a csoportnak valamilyen szinten meg kell felelni, ha jól akarom érezni benne magam, ha mások jól akarják érezni velem magukat. És működni kezd a csoportdinamika. És megtalálja mindenki a szerepét, ha nem is feltétlen tudatosan. A csoporttag figyel, viszonyít, ha kilóg, korrigál, ha lustább, nekiveselkedik, ha elhúzódó, próbálja beljebb pozícionálni magát, ha nagyon hangadó, mérsékli a többség… Kisebb csoportok is létrejöhetnek, melyek nem klikkek, de szerveződnek valami művészetbeni hasonlóság, honnan érkezés, filozófia, életút, vagy akár egy üveg bor, pálinka mentén…
Művésztelep. Veresegyház. Van benne egyfajta kényszer. Menni kell! Persze mehetnék máshová is. Mégis ide megyek. Alapjáraton mindenki odacipeli maga-valóját a hétköznapi manírok alatt. De itt még pluszban szóljon minden az identitásról. Szóljon? Festődjön, szobrálódjon! Kell egy hívószó, egy összetartó sugallat, amelynek meg kell felelni. Csak hát! Mennyivel könnyebb, ha a hívószó vagy szókapcsolat mondjuk – nyári reggelek, távolság, hang és fény, valami rajtunk kívül is megragadható, értelmezhető valóságdarab. De ez, hogy identitás, úgymond vájkálás a gondosan összehajtogatott,-agy-gardróbba zárt szennyesünkben és/vagy báli ruháinkban, frakkjainkban… Mert bár e szó mindenki identitására is vonatkozhat, mégis a magunkét kezdjük kapargatni, kutatni akarva-akaratlanul. A művésztelepen készült alkotások egy része tükrözi is ezt. Tükrözi a bizonytalanságot a duális kompozíciókkal, a színek egybemosásával, a színek illetve a világos-sötét ellentétével. Egyfajta művészi szintre emelt tárgy-bizonytalansággal, tétovasággal. Mert lápvidéknek érezzük viviszekciónkat. Hiszen alapjáraton nincs időnk ezzel foglalkozni, csak vagyunk, sodródunk, aztán néha, egy-egy áldott pillanatban megállunk, magunkra csodálkozunk, de semmi több, mert sodor a létáradás, s érezzük, ha magunk ingoványába süllyedünk, akkor lemaradunk… A világról… A látszólagos fontosságokról…
Annyira Colarado-kanyonian rétegzett egy-egy ember személyisége, az ebből adódó identitása, hogy tíz nap is kevés annak művészi kivetítéséhez. Talán egy alkotói korszak elegendő lehet, ha nekiveselkedik az aktor e nehéz terepnek. Egy korszak – a maga színeivel, formavilágával, filozófiájával. S ki tudja, megeshet, Veresegyházon indult el ki-ki magamegismerésének művészi útján…
A művészet magányos? Nem. Az alkotás magányos? Igen. Mert a belefeledkezés kivon a többiek jelenléte alkotta valóságából. De a művészet már feltételez egy rajtam túli létezést, a műalkotás létezését. Közönséget feltételez. Hozzáértőt, naivat, kollégát; közösséget. S milyen jó, ha felbukkanok az alkotásmagány tavából, kezemben a kincs, amit felmutatva, máris felém fordulnak a kíváncsi arcok. A művésztelep tagjai, akik már lenn voltak a tó mélyén, és már megszárítkoztak, vagy épp merülni készülnek. Az alkotás-magányt együtt-gondolkodások oldják. Vélemények, meglátások törnek elő. Melyek segíthetnek, ha valaki elakadt… Akkor is, ha épp a túlzott elégedettségében akadt el. Történetek, sztorik lendítik az embert, társművészetek inspirálnak, s oldják a hívószó keltette feszültséget, egyfajta kollektív mesélés indul, mint a kukoricafosztóban, de itt szóval-képpel-szoborral-zenével, s így az alkotó saját magára eszmélhet a parabolák által is.
Mennyivel több egy művésztelep, gondolhatnánk ezek után, mint a műtermi magány, ahol alkotó, műről gondolkodó és ítész – csak egyetlen személy lehet. Aki vagy túlzottan megbocsátó, vagy túlzottan, képrombolásig, önkritikus. Persze mindennek megvan a maga szerepe, a maga ideje. Ugyanúgy megunhatjuk a magányt, mint a közösséget, ám ha az aurea mediocritás elvét követjük, teljesebben, felvértezettebben állhatunk magunk és a világ előtt is! Lelkünk és művészetünk szintet léphet. S a tóból felhozott, az iszaptól letisztogatott kincs - mi vagyunk. Tisztába jövünk lényegünkkel, megéljük, kivetjük, művészetté transzformáljuk félelmeinket, s nem álmodunk többé a REM-fázisban gogolos-orros RÉMeket…
A kiállítást ezzel megnyitom.