VALENT' INN

És ne feledkezzünk meg Lilipopról sem, a születésnapos művészhölgyről, aki még könnyebben értelmezhető formákkal üzen. Emberrel, Csacsival, Mickey Mouse-zal. Üzen akaratot, hogy ő is megmutatja világát, világlátását nekünk. Üde, útkereső vonalak, foltok, ábrák ezek, amelyek magukban rejtik a figuratív és az elvonatkoztatott létezés lehetőségét. Kívánjuk, lépjen a neki legmegfelelőbb útra…
 

KIFEDVE A KÖNNYEN EMÉSZTHETŐT

CZIBULA PÁL Fordulópont című kiállításához
Veresegyháza, Udvarház Galéria, 2014. március 7.

Beléptem egyszer egy erdőbe. A megfesthetőbe, az Isten-festette vadonba. Fotórealisztikus aprólékosságok. Valóság fény-árnyék illúziója. És mentem tovább. S ahogy egyre beljebb és beljebb értem, ahogy egyre szűrtebb, majd egyre kevesebb lett a fotonzuhatag, s már meseszörnyeivel riasztott a képzelet, az erdő is megváltozott. A természetes formák kontrasztos indajátéka elvontabbá vált, szín- és forma tömbök maradtak – ideajáték.

Ugyanazon erdő színeváltozása ugyanabban az időben, csak fél óra kirándulással később. Bennem kellett változzon hát valami. A megismerésben haladtam egyre beljebb. Akkor ott, az erdő, a táj megismerésében. Már nem a részletek keltették fel pepecselő figyelmem, nem nagyító után kiáltott a mikrovilágot fürkésző kandi akarat, hanem struktúrák, elvonatkoztatások után. Az erdő lényegéért. Hallom még lélegzetvételem is, ahogy a tömbökhöz lassult. A figyelem foltokon időzött, a lépések megcsendesedtek. Az idő kinyúlt kicsit. Az egyén beleolvadt kicsit. A lélek feloldódott kicsit. S mikor része lettem a nagy egésznek, és nem turista-szemlélője, kinyílt előttem egy másik világ… A lényeglátott univerzum.

Czibula Pál régebbi tájaiba, erdeibe lépve felsejlik a természet misztikuma. Az erdők, tavak, mezők valamiféle szent szemérmetességgel takarják ki magukból a részleteket – köddel, párával. Balladai fél-homályukban minden megeshet hisz – szerelemölelés, remetefohász vagy akár rút gyilok. Tulajdonképp absztrakttá takarták magukat. Kifedték a könnyen emészthetőt, a szemnek szóló rágógumit. A köd és a pára tömbjei többet kezdtek el mesélni önmaguknál, az erdő pőre valóságánál. Mágikus realistává tágult a szemlélődés, mire a képek előteréből a képek közép- vagy hátterébe, valódi erőterébe siklott a tekintet, s a látványt boncoló elme.

És tovább lépdelve Czibula Pál alkotói életerdején, a festő eljutott a vadon legsűrűjébe, ahol üveghatásszerű benyomások, tűzlevéllángolású impressziók, szín-formaegybemosódás alkotta erdők, olajfoltnyugalmú és kőtörte idegességű vizek, ágbogra húzott arcú emberek keresik a ráismerő szemcsippentést.

Az erdő már ólomkeretes templomüveg, a táj Stonehenge obeliszkekből rótt elvonatkoztatás, vagy szándékoltan erős ecsetnyomokból építkező, több figyelemrostán átszűrt intarziás fényorgia. Máshol pedig cafatokra hullik a kerekség, s eszünkbe juthat a rontásszerű riogatás: lerajzollak, összetéplek.

Mindezt, a tájképek avarából újrasarjadt világot árgus tekintetek lesik. A könnybe lábadt szem szétfolyt érzelmességével, szinte óvja, babusgatja a keletkező csodát. Míg az Egry József előtti tisztelgést sejtető, fényparádéban káprázó szem, magát az alkotás tüzét hevíti. Talán az abszintok harmadik szemei, vagy a földdel háromszöget bezáró isteni szemek, vagy maga a kozmikus Isten szeme köd, mely féltőn őrködik mindenen; sártekénk, a világegyetem dolgaihoz képest hangyasóhajnál is kisebb nekihevülésein, melyek mikronságukban is legalább akkora szépség hordozói, mint a galaktikus gázködök.

És felsejlik itt-ott Egry teremtő fénye mellett, Szőnyi színvilága, vagy maga Van Gogh. És ezek a tisztelgések, áthallások, átfestések, nem baj, hogy vannak. Mert a művészet reminiszcenciák sora. Akarva, akaratlanul jut eszünkbe a hajdan volt szemlélés eszmélete, de az igazi művész mindehhez jóval több sajátot ad, s így alakítja önnön, megkérdőjelezhetetlen, hiteles világát, hogy aztán ő legyen majd későbbi korok művészettörténeti összehasonlításainak, skatulyázgatásainak, értéspróbáinak sarkköve.

De ettől óvandó a publikumot, a művészt, s magamat is, ki e tárgyban csak laikus megszólaló, be is fejezem e beszélyt.

Ám engedtessék még egy rövid vers felolvasása legújabb, Hovavonatozni című kötetemből. Melyet előcsalt e kiállítás, s mely, talán, festői inspirációkat is adhat:

Festő és tája

A nap négy ponton üti át
felhőkrisztus párahusát…
Ahogy a fény továbbszitál –
aszal a bibliai táj…

Modellem délibáb csupán,
fénycsokor koradélután,
lég és föld egyberezgése,
mezőkimonón árnygésa…

Festegetem a gyorsulást,
az egybecsúszást, elmulást,
a lassan hunyó napokat,
évossziáriumokat,

vetődő hegyek arcait,
a lét ördöglakatjait,
a nemlevés őslevesét,
pokolmájat, édenvesét,

özönfény emberközönyét,
a spektrum önképző körét,
palettám hazugságait,
nézők megcsalatásait…

Hiába minden itt. Alfa
s ómega között a karma –
férgül ikonaranyalma…
A színeknek sincs hatalma…

De van! Tekintsék meg a kiállítást! Köszönöm a figyelmet.

HA BECSUKOM A SZEMEM

MISKE EMŐ Mítoszidők című kiállítása elé
Elhangzott: 2014. november 7-én, pénteken, 19 órakor, a MOMkult Reich Károly Galériájában

Ha becsukom a szemem, képek vonulnak, vad rohanásban, kíméletlenül lökve egymást az enyészetbe. Ha kinyitom a szemem, minden reális, fekete vagy fehér, fényes vagy árnyékos, mozgó vagy álló. Ha becsukom a szemem, elborít a káosz, az őseredeti. Megijedek. A kavargás követhetetlen. Ölnek és ölelnek soha nem látott alakok és alaktalanságok. Ha kinyitom a szemem, megszületek, felnövök, beteljesítem emberi sorsom, s persze a káosz üzenetét, gént és karmát egyesítve élethosszig. Ha becsukom a szemem, s ebben az állapotban maradok majd végleg, semmit (mindent) fürkésző pupillákkal, része leszek én is mások csukott szemű képtelen képeinek.

Most olyat kérek, amit kiállítás-megnyitókon még nem kértek. Talán. Csukja be mindenki a szemét. Csukja be, és nézze meg a képvonulást, saját moziját a szemhéj sötét vetítővásznán. Ne féljenek! Csukják be a szemüket, nem ragad el a másik világ, visszatérhetünk, de másképp nézünk majd ezekre a képekre. És most tényleg csukja be mindenki a szemét pár másodpercre! Tényleg […]

A Mindenség észlelése az emberek általi észlelés. Minden ember a Mindenség egy csápja, érzékelő sertéje, bajusza, bőrpórusa, nyelvnyalintása, avagy csillanása a végtelent szilánkokra hasító összetett szemnek. A mindenség ideája az észlelés humuszából táplálkozik, ezért küld le ide minket. Mindnyájan az anyagról tájékoztatjuk. Legtöbben az anyagba veszve, puszta percepciós készülékként. A művészek azonban hidakat ácsolnak, vagy selyemszál vékonyságú idegekkel kapcsolódnak a látható, anyagi világ és a láthatatlan jelenlévő közé. Övék az ideák káosza és a matériák számokba oldható rendje. Végsősoron a metafizikai bolyongás.

A metafizikai bolyongás, amely irányt szab Miske Emő művészetének is. Dimenziókon átrobbanó dinamit ez a síkban realizálódó valóság. De mégsem Síkországot teremt a művész, hanem velünk örvénylő-rezgő igazságot. Ugyanakkor túl is lép észlelési korlátainkon. Mert időről (negyedik dimenzió) mesél, mert oly képtöredékek ötlenek elénk, mint mikor becsukjuk szemünket, és kilátunk a mindenségbe álmok vagy csak a háromdimenziós, látható, hallható, szagolható, tapintható, ízlelhető rablétünk primér tapasztalását egy szemhunyásnyi időre kizáró, magunk teremtette kegyelmi állapot révén. Végsősoron abba a léttérbe jutunk, amelytől megfoszt minket a földre születés, az ötödik, vagy az idő dimenzió voltát tagadva, a negyedik kiterjedésnek nevezett felettes valóságba.

Egy megbillent, feldarabolt, itteni világot ad nekünk Miske Emő, lebegő fákkal, szőtt és maszatolt textúrákkal, szétfolyó, egymásba ható, hatoló, haló színekkel, akvarell- és pasztell lágysággal, szögletek és ívek harcával, mikorvilágok feltündöklítésével. Egy időlegesen elrabolt, pop-corn mellett is egyértelmű valóság helyett, egy átkonstruált, magasabb szintű valóságot kínál vissza a művész. Emberek! Így is lehet! Így is ebben a világban vagyunk! Csak másképp kell látni hozzá! Hozzám. Képeimhez. Nem feltétlen a szemünkkel. Ki kell látnunk megszokott köreinkből, szféráinkból. Azt kell látnunk, amit elzár tőlünk földi létünk, mert ez a jelenben megtapasztalhatatlan valóság is itt van, körülvesz, dédelget, rezget, hullámoztat. Inspirál. Belénk mászik a fejtetőnkön, befűzi magát az agy mozijába, és megindítja a sejtés szemhéjakon pergő filmjeit.

A sejtésekhez ad fogódzót Miske Emő. Mikor az időt, a negyedik dimenziót, a valahová jutás végtelenirányú vektorát veszi górcső alá, pontosabban engedi szabad vágtára. Végtelenirányú, igen, hiszen az idő nem egyenes vonalú. Csak emberként képzeljük azt. Az idő létezésünk lengő, forgó, előre-hátra, jobbra-balra, fel-le száguldó hintája. Egy gömbhinta. Minden tudás és tapasztalás egyszerre-valósága. Így lehet, hogy otthonosan mozoghatunk Miske Emő képeivel, képeiben, még ha előttük is állunk. Öröklétet szimbolizáló Badacsonyt légiesít, világűrt színesít, tesz kívánatossá, mert biztosak lehetünk, ha van egyáltalán világ-ŰR, az intersztelláris tér nem szurokfekete hiány, hanem színes teljesség, és tele van mesés képekkel. A latrokig, Atlantiszig, archaikus világokig, archetípusokig, földtörténeti korokig, vagy a földtörténet utáni lehetőségekbe kísér vissza meg előre minket a művész, de elengedi a kezünket. Csak egy felfoghatatlan fonalat ragaszt ránk, amit ő szőtt a látható és a nem látható, a jelenvaló és a múltba, jövőbe vesző valóság közé. Ez az Ariadné-fonál vezet minket végig e tárlaton, s ez vezet majd haza is, s vezet tovább álmainkba, ahol a nap tapasztalásai földöntúli örömtáncba kezdenek az őskáosz, az ősgomoly képeivel, a valóság, időlegesen elfelejtett testvéreivel.

Nem kívánhatok mást, minthogy behunyt szemmel is nézzék meg ezeket a képeket.

Jó utat.

FINOM KIS CSENDEK

Bodnár Ágnes kiállításához; Veresegyház, Udvarház Galéria, 2015. november 6., péntek, 18 óra

Az akvarellfestő széthajtogatja a múlt tüllfüggönyeit magában. Az emlékezés termeinek legmélyén, a falakon, lehelés-homálynak életet adó hideg tükrök, és a művész eléjük áll ebben a képzeletjátékban, s rájuk sóhajtja történései, szemlélődései képlenyomatát. Aztán ezek, a lélekből feltörő sóhaj-képeslapok – Badacsonytól a Bükkig, falutól a városig, jelentől a múltig, Egertől Toszkánáig, csendélettől a tengerpartig, finom üzenetekként lebegnek lazúros valóságukban, a kiállítóterem falán. És állunk szétfolyások és szét nem folyások határán, s mintha a fal is víz lenne, s benne süllyedne alá vagy el, mélybe vagy távolba mindez a festékfoltok és szabadon hagyott felületek meghatározta belső világ…

Víz és levegő impressziója. Vizes színek, színes vizek. A megkötött víz mámora. Kék és zöld dominanciája, mellette lila – felhőbe, tiszta égbe, árnyékba, violába, levendulába oltva, püspöklila, ha már Eger, mint festészeti tárgy, mint szellemiség jelentősül a munkák egy részében. De főképp a természet két végtelen kolorja hódítja a tekinteteket. Ám mellettük felharsan az ember alkottát képviselő cserépvörös, a vakolatfehér – maga a papír, a falfestéssárga, néha, nagyon néha – az emberfolt-barna…

Az akvarellpapír óriási pixeleinek játéka szétpontozza a vízszíneket, és a vízszinteket, szinte lélegzővé varázsolja a képeket – a színfolyásokat, színleheléseket, de nincs tűpontosság, nincs éles kontúr, vagy csak ritkán, s nem úgy, mint a megapixel-valóságban, ahogy a világ átellenes dolgai között sincsenek lezárt határok.

A H2O hidrogénje és oxigénje más együttállásban nem folyadékká, de robbanó-eleggyé szervesül, hogy megszülje a vizet e hirtelen és vad reakció. Oly hirtelenség és vadság ez, mint mikor felkerül az első ecsetvonás a szűzfehérre. Így robban képpé a lélek is. Múlt és jelen, a lélekalkotók, interakciójából. Csak itt nem víz keletkezik, úgy mellesleg, hanem színek. Igaz e színek a vízben nyernek értelmet, hiszen az őselem a festékben alvó pigmentet is életre mossa. S hiába a pigment határozott színe, mégis csak átmenetek hírvivője lehet.

Az akvarell tulajdonképp az eltűnés filozófiája. Billegés lét és nem lét, láthatóság és láthatatlan határán. Hisz eltűnődhetünk, mi lenne, ha a pigmentoldó víz a szemcséket, melyek elvileg egyek és oszthatatlanok, atomjaira, kvarkjaira mosná. Kilúgozódnának a színek. Maradna a fehér, ahonnan elindulni szándékoztunk. A fehér, mint a színek ígérete! A papír rücskös tabula rasaja…

Vagy ezt a kilúgozást nem a fizika, a kémia, hanem az idő teszi meg? Az akvarellpapír valójában egy itatós, mely egy harsány festményt szelídített pasztelles, elhomályló érzéssé? Fokozatos eltűnés. Eltűnő emlékek. Virágok hervadása, avagy virágok térbeli egymásutánja. A táj ködbe homálylása. Sirályok partfalba oldódása. Falu dombok közé menekvése. A történelem jelenbe bújása. Lilák megszürkülése.

Takarózás Bodnár Ágnes művészete? Kérdem. Marhaság – vágják rá Önök. - Hiszen láttat! A múlt idő tüllfüggönyeibe, melyek a jelenben szövődnek össze a jövő díszítő szálaival – cinkosan, kibogozhatatlanul szövi bele mondandóját.

De mi a jövő ebben a megismerési folyamatban, mely erősen a múlt felé terelne minket. A jövő a múlt tüllfüggönyeinek önkezű széthajtása. Küzdelem, hogy megfogjuk, tetten érjük egy közel-keletkező létpillanatban, a szemlélődés soron következő perceiben azt a pillanatot, mikor a művész rásóhajtja történései, szemlélődései képlenyomatát a már megidézett tükrökre. Mikor odalátjuk végre Bodnár Ágnes képeibe lényegünket, vele oldódva, ő lelkében válva finom kis csendekké, csendes együttlevésekké.

Igen. Széthajtjuk a tüllfüggönyöket, hogy előbbre jussunk a jövőbe, a megértés, a megérzés jövőidejébe, és beljebb jussunk a múltba, a kép- és emlékteremtés múltjába. S bár a múlt balra van, a jövő jobbra – az idő számegyenesén, de az igazi megértés és teremtés, a kettő, ugye, együtt jár, nem horizontális vagy vertikális, sőt, nem is egyirányú, hanem minden irányvektort érintő, középpontból kiinduló robbanás. Egy Heuréka! Mikor az origóban durranógázzá válik az alkotó aktív és éltető oxigénje a befogadó passzív, elringató hidrogénjével, és mindenkori megértéseink másodpercenkénti ősrobbanásai megszülik a tudást, mely nem több a ráérzésnél, mely szülés elfolyó magzatvizében feloldódnak egy kozmikus akvarell pigmentjei…

Hogy totális képzavarral éljek letisztult képek között…

Valós csendélet, város, táj, képzelt csillagködök – tágulás… Hozzá eltűnés, rejtezés, takarózás… Mintha teljesen ellentétes minőségeket erőszakolna házasságra az írói elme. Hozzá a minaret, a hegyek, a fák, a templomok égre törése; az egri vár, a lankák, az elnyúló falvak, Badacsony, Balaton, a tenger és levendulatenger földhözragadtsága, vízszintes és függőleges örök harca a tekintetért… Széttartások…

De mi teremt mégis egységet?

Az alkotó, Bodnár Ágnes, jól megtalált stílusa. A finom kis csendek stílusa. Ez a papír-hallgatás segíti összeérni, egységbe fonni, ami széttart. A finom kis csendek – a papírfehér fegyelmezett győzelme a papírfehérbe hajló színek és vizek mámora fölött…

A kiállítást ezzel megnyitom…

LEGYÜNK HŐSEI A HITNEK

Darvasi László kiállításához; Veresegyház, Udvarház Galéria, 2016. január 16., szombat, 16 óra

A mesék legbensőbb vágyaink kivetülései, a mesék a remény megfogalmazódásai, hogy minden jóra fordul. A mesékben ott a bódulat, a naivitás, a teljesség megragadásának akarata. A mesék lekerekült egészek, mit a szájhagyomány, mint kavicsot a víz, tökéletessé csiszol. A mesék sokszor nem egyenes vonalúak, ahogy az élet sem. Számtalan bennük a titok, a misztikumba hajlás. Beavatottnak kell lenni megértésükhöz, vagy a sok tudás, vagy a foghíjas tényismeretet kiegészítő, gyermeki fantázia révén. A mesékben minduntalan lépcsőt hágunk, kimondva kimondatlanul, kapukon lépünk ki és be észrevehetetlenül, csigavonalon lépdelünk a megoldás felé vagy attól egyre messzebb, őrangyalokkal, segítőkkel haladunk előre, amennyiben azonosulunk a hőssel. De miért is ne azonosulnánk? Hiszen azért olvasunk mesét, hogy a hősökkel utazzunk, küzdjünk, győzzünk a mesei gonosz, és a saját hétköznapok sivársága ellen. A mesékben ott a rejtett, felekezet feletti szakralitás, az ősvallások pogány legendái, és ott a nemzetek fölöttiség. A kínai mesét, ha jó mese, megérti a magyar gyerek, a hindut az eszkimó az archetipikus szimbólumrendszerek révén. Fent és lent, tűz és víz, előre, hátra, fény és árnyék, jó és gonosz, gazdag és szegény, és sorolhatnám, egy kultúrák fölötti szellemi játszótér eszközeit.

S miért e hosszas mesei felvezetés? Talán, míg tartott, a képeket pásztázták tekintetükkel, s talán össze is kapcsolták Darvasi László képeit megnyitó beszédem elejével. Mert találtak bennük lekerekült világot, kapukat, lépcsőket, csigavonalakat, szakralitást, bódulatot, naivitást (a szó pozitív értelmében). Teljességre törekvést.

Darvasi László képei, nekem legalábbis, erős meseképek, mesék életre kelthető városai, falvai, ahová csak odaképzelem a garabonciást, a legkisebb fiút, az ördögszekeret, a királykisasszonyt, vagy egyszerűen magam, s már meg is elevenedett kerek e világ. Szinte történéseket, sőt, kalandokat rejtenek e képek. Utakat felfelé, a tökéletesbe, vagy utakat körbe-körbe, egy másikféle tökéletesbe. Égnek mászhatunk templomok harangtornyaiban, panelházak lépcsőházaiban, vagy sikátorok rejtett grádicsain, s körözhetünk csigavonal mentén a földi végtelenben, vagy alácsúszhatunk táltosként dombhajlatokon, netán ringatózhatunk, mint anyaölben, a mesetájak hullámain. A festő megforgatja nekünk a vízszinteseket, csavarint a horizonton, csigás lombkoronákat teker, vagy benépesíti az eget, hanyag, chagallos eleganciával, vagy álomszerűen dob egymásra, egymás mellé motívumokat gulácsy tétova biztosságával, melyeket a játékra vevő befogadói agy össze is kapcsol.

Darvasi László képein az épített struktúrák, templomos égbetörését, mondjuk, könnyed gótikáját, szinte mindig ellenpontozza valami földön maradó – dombhajlat mint út, s az ember letisztult szimbólumai – a szem és a száj. Az égi és földi dimenziók egybecsúszása jellemzi e képi világot. Ahogy az égi, isteni háromszög földre mutató, intő csúcsa összeér a földi, emberi háromszög égbe néző, vágyakozó csúcsával, hogy egyiket a másiktól el nem eresztő, szent lakatként működjenek tovább.

A szem, soha nem nyugodhat. Itt egy motívum, ott egy áthallás, pontosabban átlátás vagy átderengés. Így válhat a fakoronából rózsaablak, a szem íriszéből világkerék, a csigavonalból feltekeredett leviatán akár. Szemünkbe – festett szemek néznek, fülünkbe – festett szájak súgnak. Ezek az arcdarabkák az emberek helyettesítői, szimbólumai Darvasi László festményein – jelzik, hogy bár sok képen nincs emberalak, legfeljebb csak antropomorf angyalok, a homo sapiens a házak és egyházak mélyén mindent hall és lát. Talán tud is valamit! E két érzéklet – látás, ízlelés; e két ősi önkifejezés, tekintet, szó – határozza meg az emberi tudatot, mi több, a tudatalattit is, leginkább.

Erős motívum még, bár rejtőzködik, a hal, igaz, sokszor csak templomkapuk halszálkás famintázataként, gangkorlát erősen stilizált díszeként, illetve, akár szemformával vagy égi könnycseppként idézve Krisztust. A csigavonal végtelent, galaxist földre hozó, arany- avagy aránymetszése megjelenik napként, lombkoronaként, tájrendező elvként, arcpírként, sőt, pusztán odavetett, játékos pecsétként is. A számos lépcsők invitálnak, beavatást sugallnak, keresésre ösztönöznek; a kapuk, átvitt értelemben (szem és száj) belépésre ösztökélnek a test – a gondolat szentélyébe, belépésre egy olyan világba, ahol még élő fogalom a hit reménye.

Mert ezek a képek a hitről szólnak végsősoron. A féltett, megtépázott, sokszor elcsépelt hitről, és a felette tündöklő szakralitásról, a transzcendensről, mely determinálja életünket, még azokét is, akik hittelennek vallják magukat. Egymás mellett sorjáznak a hit szállásai, isten, felekezeti jelekkel szűkített hajlékai. Római katolikus, ortodox, református, zsidó templomok, imaházak – csöndes, kerek békességben. Szinte már tordai egyetértésben. Ahogy kellene, valamiféle ember feletti, mindenható sugallta ökumené szerint.

Mesék tehát ezek a képek arról, hogy aki fellép a lépcsőn, belép a kapun, és a csigavonal origójában megtalálja az égi kincset, mindegy miféle templomcsúcs-díszek alatt, az beavatottá lesz, s kötelesség nyomasztja a vállát, hiszen innentől békességet kell hirdetnie. Idilli idea. Igazi mesevég. Lehetne…

Mondják: az ember embernek farkasa, a vallásban is, de nem Isten a körözendő, viszályszülő, hanem azok, akik rá hivatkozva, ki-kitörnek a templomok ablakaiból, ólomüvegeiből egy-egy darabot, hogy az ablakfoghíjakon átfütyöljön a szél, és a megnyugvás szent terét kísérteties hangokkal tegye zaklatottá…

A mese még csak itt tart, de tudván, a mesék a remény megfogalmazódásai, miszerint minden jóra fordul, s hogy a mesék lekerekült egészek, s hogy legbensőbb vágyaink kivetülései, nincs más dolgunk, mint belefeledkezni a ragyogó színekkel, változatos formákkal és technikákkal életre „költött” történetekbe, s merjünk ott igazságot, mesevéget, hitet kereső hősökké lenni, ha csak e tárlatnézegetés szűk idejében is.

Ezzel a kiállítást megnyitom.

KERTBŐL A VAD VILÁGBA

Elhangzott Kállai András és Kállai Henrik Valóság és mágia című kiállításának megnyitóján,
2017. január 10-én, pénteken, 18 órakor, a veresegyházi Udvarház Galériában.

Leülni egy kertben, leülni egymással szemben, s csak nézni egymást. Beszélni sem muszáj. Komfortos érzés. Néha körbekémlelnek az egymást nézők, aztán újra keresik a másik tekintetét. Akik a székeken ülnek – ismerik egymást. Testvérek, barátok. Van közös múltjuk, születésen innen és túl. Mindőjüknek van saját, belső mitológiája, saját istene, védangyala, totemállata. Ismerik a másikat képeken innen és képeken túl. Vagy csak sejtik egymást, mert az ismeret túl nagyképű megfogalmazás. Mi meg nézzük őket. Hétköznapokon innen, művészeteken túl. Nézzük kivetüléseiket, a képeket. Érezzük a huzalokat, amelyek köztük feszülnek, érezzük a fonálszálakat, villanyos drótokat, melyek képeik között húzódnak, talán ismerjük, illetve sejtjük, őket, mégis úgy érezzük, ebbe a helyzetbe, az életükbe csak belecsöppentünk. Az életük, ma egy kiállító terembe torkollik. És mi is idegyűltünk. Nézni – kíváncsian. Talán látni – értőn. S talán érezni – bölcsen.

Ám felmerül a kérdés, így felsorakozván – művészetet firtatva, lehetséges-e a megismerés a realizmuson, a kézzel fogható valóságon túl? Lehetséges-e megismerés a mágikus realizmusban? Vagy éppen ebben a világfelfogás-konstrukcióban lehetséges egyedül? Meddig juthat el a szemlélő e lélek-bújócskában? Mert az alkotói lélek megdolgoztatja a befogadót a mágikus realizmus kivetüléseiben – ebben a valóság- és álommezsgyén ballanszírozó együtthatásban. Színekben-vonalakban-formákban-szimbólumokban nyilvánul meg, és csalja magához a szemlélődők lelkeit. Mikor azonban azt hinnénk, Heuréka!, megvan, megértettünk mindent, észrevesszük, hogy a képen minden csak tavirózsavirág… A lényeg, a gyökerek – a megfoghatatlan mélységbe, a sejthető múltig nyúlnak, onnan táplálkoznak… Az őseredetiből. Ádámból? Egy barlangból? A pirkadásból? Mindenhonnan?

Henrik és András testvérek. A Gödöllői-dombság hírnökei, Erdőkertes szín-lantosai. Erdőkertesé, ahová a múlt század elején kiözönlött fél Budapest – felüdülni, megnyugodni, árkádiai álmokat szőni… Két külön alkotói géniusz, mégis ezer szállal egymáshoz kötődő művészet az övék. A bukolikus dombvidék előcsalta belőlük Gödöllő etimológiáját, mert Gödöllő, talán annyit tesz, mint gödölye-ellő. És máris Faunok csapásain követjük az alkotói fantáziát. És talán érthetővé válik az erős állat-, totem- és kecske-motívum rendszer. Jé, talán sikerült a tavirózsa száron lejjebb jutnunk? Az iszapban homályló, mágikus alapokhoz?

Talán felsejlik a védelem, az összeölelkezés, az áldozat, a burok, a medvetánc, a reptetés motívumának legmélye, a hit, hogy minden mindennel összefügg, minden egymásra utalt, csak az analizáló, naturalista újkor barmolta szét, tette törékennyé ember és természet idilljét, pedig ebben a mágikus realista mesevalóságban busa medve fej egy szép keblű nőn, emberoroszlán, hírnökló, kecskeemberek, égbe szabaduló-oldódó szarvas, beazonosíthatatlan fajtájú totemállat együtt kavarog égbe reptetett madarakkal. A kép és szoborhősök nem teljesek állataik, az állatok nem teljesek embereik, gazdáik, domesztikálóik nélkül, ebben a bukolikus harmóniában. Ám ott vibrál a nyugtalanság, az értékvesztett, kiszolgáltatott, posztmodern ember rettegése, akinek elméjét eltölti a halál, az elvesztés horizontja, akinek a danse macabre már nem nyugtató, hanem hit nélküli, rettegtető bizonytalanság. Ijedelem, hogy ez a törékeny együttlét elragadható, szétszaggatható, s lám, meg is jelennek a pokol víziói, ördöglényei, gólyalábas vérpacákban akár, vagy sárkány képében, vagy „csak” egy hétköznapi, labdás tragédiában. Hogy végül Szent György mégis leölje a fenevadat, és visszahozzon egy parányi hitet, egy parányi fehér mágiát, mely a vallások alapköve, de őszintébb és tisztább létkivetülése a világmegismerni akaró embernek… Ösvény a bizonyossághoz…

És nemcsak bukolikus burok-vidékeken, de történelmi korokon utaztatnak minket a művésztestvérek. Mohos földanya, totem, festett kövek, áldozat és áldozati tál, varázsló, medvetánc – őskorvíziók, ókorpillanatok. Szent György legenda, reneszánsz tájidézés – középkorvillanás. És az erős jelen, ami erős családmúlt, sajátmúlt – megélt történelem. Henrik festette András. Vagy a mamaportré, a kőbe rovátkolt család, a tanító emlékvonalai… Olyan időutazás a Henrik és András vizionálta jelen, mely szinte pecsétjellegűen mozdulatlan. És mégis, ha odapillantunk, minden elindul, mozgásba jön, visszarezzen a múltba vagy alászáll tavirózsaszálon lefelé…

Archetipikus szimbólum: a kert. Egy biztos pont. Paradicsom, a szerelem, a megértés, a megnyugvás, a védettség helye, természet szubsztrátum. Éden. Gondoljunk csak a meghívóra, nézzük a videót! Megborotválkozás aktusa. A fivérek megtisztulnak a kertben, a természetben. Megszabadulnak szőrzetüktől, emberi tisztasággal vágnak bele a nagy kalandba, melynek nincs iránya tulajdonképp, hiszen, ha akarjuk, belépnek a…, ha úgy tetszik, kilépnek a…, de megeshet, átlépnek a… És emberként, melyben azért ott lapul az animus, megalkotják a…, felnevelik a…, megtalálják a… A saját mitológiát, mely összeköti őket egymással, testvéri magukkal, a mindenséggel, mely átlényegíti a hétköznapokat művészi kereséssé, mely a kertet, a természetet nem elkülöníti a világ egyéb tényezőitől, hanem ezer kaput nyitva, egylényegíti a létezés profán és szakrális tereit.

Archetipikus szimbólum a szarvakkal illetett állat. Szerelmi, bacchanáliai bujaság vagy bűnbak az ókorban, ördögcimbora, ördögűző, tükrös kecskeduda a középkorban és később, menyecske bökődő kecskealakoskodás az etnográfiában, vagy kecskeálom – mely arra figyelmeztet, bárhogy is lenyírtuk már szakállunk, bármennyire is elkülönöztünk már totemállatainktól, mégis csak természetből eredő lények vagyunk, sokszor ösztön-vezérelte, indulattal és harciassággal áldott vagy megvert homo erectusok.

Archetipikus szimbólum a barlang, valamint az égbetörés, a reptetés. Barlang-groteszkség, égbetörés-abszurd. Bent és kint, lent és fent dilemmájának hordozói.

És épp ezen archetípusokból kibomló motívumok, a biblikus tisztaság, megtisztulás, a freudi ösztönén-bökdösődés, a barlang-idealizmus naivsága, és az égbevágyás mindenáronvalósága az, amely kiolthatatlannak tűnő ellentéteivel, de folyamatos jelenlétével örök erőt ad a művészeknek, jelen esetben, Henriknek és Andrásnak – a létezés értelmezésére, átértelmezésére, újrafogalmazására…

Ám vigyázó tekintetünk vessük majd oda is, ahol Detre és Mór képei vágynak a tekintetre. Ők gyermekkorban járnak, ők még közelebb vannak az őseredeti, mágikus realizmushoz, a meséhez, de ha megmaradnak a művészet útjain, soha nem is kell eltávolodniuk a teljesség megérzésétől… Övék marad a teremtés tenyérlenyomata – András interaktív szobrának üzenete.

A kiállítást ezennel megnyitom. Értük is…

FELJEBB SZÁLLVA

Miske Emő Átlényegülés című kiállításának megnyitó beszéde; 2017. március 4., szombat 18 óra, MOMkult Reich Károly Galériája

Beleszületünk a világba, s ki, hová jut, a szerint védik őslelkek, szellemek, totemállatok, antropomorf istenek, családi ősök, angyalok, szellemek, szentek, Szűz Mária. És beleszületik a művész a világba, de ő el tud attól vonatkoztatni, hová született, az átlagnál nagyobb intuícióval és érdeklődéssel fordul az önvalóján túli felé, s az ő teremtett, újrateremtett világában mindahány szellem, lélek, totemős, védangyal, védőszent otthon érezheti magát, szinte őshonos. Mert a művész szintézist teremt, mert mindenik emberfeletti létezőben vagy ábrándban az őseredetit, az archét kutatja, s nem a széthúzásra, a meg nem értésre okot adó külcsínt, az ember ráaggatta manírt.

Miske Emő képeiben, szinte mindben ott bújik, rejtez, mimikriz egy vagy több védő árnyalak, amely óvja, egybefogja a színt, a formát, a mondandót, és segíti az alkotót, összpontosítja annak energiáit. Álljanak csak oda egy-egy képhez, és nézzék huzamosabb ideig! Közben elnyújtva mantrázhatják, hogy: momm… Csodát látnak. Egyszer csak kimozdul a foltok fedezékéből egy figura, egy forma-sejtelem, egy alak-rezdülés… És a kép hősévé válik, aki/ami a rejtekadó létnek volt titkokkal egybeolvadó lakója…

Felfűzhetjük az Átlényegülés című tárlat képeit a társművészetek olvasó-gyöngyei közé. Mert ha Mátra, hol Hadúr és Vidrócki egyaránt fontosak voltak a saját idejükben, felcsendül a megyen az nyáj, megyen az nyáj agyunk zenetékájában, a Miske írta képeket tekintve. Kodály dallamain túl, Miske Emő is megalkotta tehát Mátrai képeit. A siroki alkonyból az alkotói fantázia, vagy immár a tárlatlátogató tovább lép, szökell a tiszai hajók mellé, a partra, és hagyja, hogy hálót fonjon köré a nagy barna pók, ha nem is Vidrócki juhászosan, de Juhász Gyulásan, aztán tovább szökünk a festőművésszel, hogy Áprily Lajos víg, dithüramboszos lendületével a Szabad világ futurumába röptessen minket. Majd fellebegünk, mint könnyű pára-köd, és máris térkép e táj, egy fokkal elnyugodottabb gondolatokkal, mint a Radnóti vízióban…

Miske Emő képi struktúrái, sugallatai eddig is gótikusan égbetörőek voltak, gondoljunk csak ecsettel épített épületcsúcsaira, tornyaira, hajóárbocaira, ecsettel teremtett fáira, hegyormaira, de most felemelkedett maga az alkotó is, felénkbe száll, persze reméljük, magával ragad minket is, s a teremtő tekintet, amely eddig a magasságokat kémlelte, most már védangyali módra pásztázza a földet, a mélyben maradt, immár másképp észlelhető csodákat. Az alkotó átlényegül. Szelleme egyre dicsőbb…
S ha már fennebb való lett létezésünk, és perspektíva ékelődik közénk és az orbis pictus közé, észrevesszük – játék az egész. Egy társasjáték ösvényein, kőlapocskáin, kereszteződéseiben, karikáiban, mozaikjaiban, egy miskei játékszabály szerint lépegetnénk, ha leszállnánk; engedve a kedvünk, eksztázisunk rontó gravitációnak. De miért tennénk így? Maradjunk fenn! És ha ránk kerül a sor, dobhatunk végtelen oldalú asszociációs kockáinkkal, új képbe röppenhetünk, s végül eljuthatunk a célig, a végkövetkeztetésig: társasjáték a művészet! Ahol a befogadó szerepe legalább akkora, mint az alkotóé, ahol a ráérzés legalább akkora súllyal esik latba, mint az alkotói megérzés… Lám, a képszemlélő is átlényegül…

S apropó mozaikok! Az Évszakünnep négy képének és még számos alkotásnak visszatérő motívuma. Ókor, bizánc, ikonarany – szocreál mozaikok, orvosi rendelők idegőrlő szemingerlései. Múltba ránt, és jelenbe taszít egyszerre ez a motívum. Korokat köt össze. S a korokból jönnek a körök; a körökből az évszakok; az évszakokból a pogány évszakünnepek, azokból sarjadnak a mi ünnepeink, és látjuk, minden mindennel, erős kötél módjára, fonódik össze… Ahogy a fakoronát is a gyökérrel, a forrást is a torkolattal a szár és a folyó kiterjedése, információhordozója köti egybe, mely kettő – fa és folyó (végsősoron víz) szintén kitartó, ősi mintázata a miskei képvilágnak…

És kellenek is ezek a szellemi kapcsok, mert a világ, legalábbis egyes filozófiák, de azért a hétköznapi észlelés szerint is, szétesőben van.

Romok, várak, háztöredékek, épületrészletek, struktúrák, valami régvolt jelentőségteljesség darabkái, akár a mozaikok, de a ki nem fejezhető sugallatok, megfestett félmondatok, egri képeslap álkollázsa, a tájba kifeszített tájvászon jelzi a töredékességet, melytől nem függetlenítheti magát a felgyorsult világba vetett halando sapiens.

Mindezek azt sejdítik bennünk, hogy már csak a hasonló megalkotására, újrateremtésére vagyunk kárhoztatva. Az igazi valóság fedve van előlünk – leplekkel, lepedőkkel, romokkal – tulajdonképp múlttal, túllihegett futurummal. És nem utolsósorban történések, események, vélemények, hírözönök kusza indáival. Ha leülünk a nap végén, a hét végén vagy az év végén, már csak egy-egy jelentősebb momentumra emlékszünk, ha összegezni szeretnénk a velünk esett dolgokat. A többi morzsa, törmelék, reszli, amit megpróbálhatunk rekonstruálni, de az már nem a valóság, hanem a saját szájízünk, gondolatiságunk terméke lesz.

Erre rímelnek Miske Emő kékes-szürkés, domináns árnyalatai, melyek a töredékesség, a sejtelem, a szétfolyás irányába terelik a gondolkodást. Hiába van in medias res a szemlélődő, a szemlélődésnek nincs tér- és idővektora, minden relatív, a megértés illetve annak lehetősége is. Egy tenyérnyi mozaik, hisz nem egyenlő a hajdani kompozícióval. Ám ezt az apokaliptikus univerzumot, majdani veszte után nem sokkal, úgyis visszahódítja a természet, mely konokul lopódzik be Miske Emő minden képébe, minden oromzatába, minden kőközébe, hogy a végletesen megírt és szétpacált képelemek közé vegyülve egyfajta újszecessziós gondolkodást, egyfajta reményt tükrözzön.

Pontozás, négyzetelés, karikázás, hullámzás, sorakozás, átlóval átszelés – mind arra irányuló törekvés a művésznél, hogy kimozduljunk a vízszintes, a horizontális, az emberi alapnézőpont nyugalmából. Ha kimozdulunk jól megszokott világunkból, megtesszük az első lépést az átlényegülés felé. Hogy az első lépés után futásnak eredünk, vagy égbe ugrunk, feljebb szállunk, vagy a mélységekbe fúrjuk, vetjük magunkat, már csak a saját késztetéseinken múlik. Egy biztos, minden más lesz, mintha egy nyugalmi pontból szemlélnénk a nekünk legyártott, hologram-vetített mindenséget…

Nosza, hisz kénytelen-kelletlen mindenki lépik egyet, a kiállítást megnyitom.

HIÁNYZÓ SZAVAK?

A Hiány című,csoportos kiállítás megnyitó beszéde; 2017. december 8., 18 óra, Veresegyház

 
Köszönöm a figyelmet.

Kedves Alkotók, kedves Vendégek a Hiány című kiállítást ezennel megnyitom.

Hopp! Innen hiányzik valami… Vagy még sem? Hiányoznak a szavak… Melyek eligazítanak… De eligazítanak-e a szavak a képzőművészeti alkotások között. Hiányzik-e egyáltalán itt valami?  Hiszen itt vannak Önök, itt vannak a bemutatott munkák, a befogadáshoz kellő érzékszervek, a fogalmakkal teli agyak, a valahonnan, talán az égből ellopott szépérzék… Mi kell több egy kiállítás élvezetéhez? Azt kell, mondjam, nem hiányzik semmi, teljesség van. Önök mégis azt várják, hogy magyarázzak ezekről az alkotásokról. Belegondolni is rossz, ha kihagynék valakit, nyomban hiányérzetük támadna, a valaki pedig vérig sértődne. Joggal – teszem hozzá. Ezek után Önök mégis azt várják, hogy magyarázzak ezekről az alkotásokról? Hát nem fogok! Inkább a hiány után lopódzom. Jöjjenek velem! Mindahányan. Mondhatni hiánytalanul…

Van-e olyan, hogy hiány, vagy csak önzés van… Miért nem tudjuk elengedni azt, belenyugodva, hiány-érzet nélkül, aki vagy ami menni szeretne? Miért ragaszkodunk? Hogy ne legyen hiány? Miért ragaszkodik a halandó az elmenő baráthoz, rokonhoz, ismerőshöz, miért marasztalná, mikor annak mennie kell; miért ragaszkodik az alkotó útjára bocsátott művéhez, mikor annak más feladata van az életben, minthogy a műterem sarkában porosodjon; miért ragaszkodik a gazdag a vagyonához, és miért érzi úgy, hogy amije van, az nem elegendő; miért ragaszkodik a szegény a szegénységéhez, mikor mindent a körülményekre hárít, hiányzana neki a kevés, a kopott, vagy hiányzana neki a küzdelem nélkül is bezsebelhető sajnálat; de ellenkezőképp, ha tehetjük, bár nem muszáj!, miért halmozunk, és miért fogyasztunk túl, és miért kerekítünk magunk köré hájat, és miért rettegünk veszítéstől, veszteségtől, az ürességtől, miért a horror vacui, és az ürességben vajon a hiány érzete tombol, vagy a rádöbbenés, hogy ragaszkodás nélkül is lehet?

Van-e olyan, hogy hiányraktár? Valahol az agyunk ficakjában? Ahol a veszteségeink huhognak, ha alkonyul, s már csak magunkra figyelünk, ahol a be nem következett, ahol az elszalasztott feszegeti nyugalmunk rájuk erőltetett, egyébként törékeny bilincsét. Egyáltalán miért zaklatódunk, ha hiányt érzünk? Zaklatódunk-e? Vagy manír az egész, hogy sajnáljanak? Mert, aki nem szól, annak is kiül az arcára a hiány – keserűség, dac, félelem, fájdalom arcizomtónusiba burkolódzva…

A hiány önzés végsősoron. Mert annak, aki, ami nincs itt, mert már nem lehet, hisz meghalt, elutazott, elváltunk tőle (örökre, időlegesen), eladtuk, sosem kaptuk meg – jelenlétével már nincsen hatása, avagy soha nem is volt. Egy képzetet hagy bennünk – egy nyomot, a hiány képzetét. Viszont ez a képzet, bár ő hagyja, illetve nem itt léte, bennünk csírázik, az önös lényben, aki nem szeret elengedni, útjára bocsátani, elhagyni senkit és semmit, mert csak akkor érzi jól magát, ha birtokol. De ez a birtok-vágy, talán az ősi, túlélési ösztönből eredendően, annyira mélyen kódolt bennünk, emberekben, hogy a hiányt is szeretjük birtokolni. Nem engedjük – legalább a hiány ne hiányozzon, szenvedjünk bár tőle…

Hiányoznak-e hát a szavak a művek elől, alól, mellől? Hiányoznak, mert megszoktatták velünk: kiállítás elé megnyitó dukál, ami eligazít, megmondja, hogy nézzük a képet, lehetőleg ne fejjel lefelé, miképp gondolkozzunk az alkotásról, mely skatulyába gyömöszöljük bele a szerencsétlen, csak önkifejezni akaró alkotót magát… Persze ne csak duma legyen, hanem legyen pogácsa is, meg borocska, hogy tényleg semmiben se szenvedjünk hiányt… Ha már képekben nem szenvedünk. Persze valakinek, lehet, épp ezek a képek hiányoznak a faláról, hát felindul benne a bírvágy. Hogy a benne dúló, kínzó hiányt enyhítse, elvenne tőlünk valamit, de mi nem engedjük, mert hiányozna. Milyen önző, hisz hiányt okozna bennünk, hogy ő maga ne szenvedjen hiányt. És pörög a hiánykerék, benne a mókus, mi magunk…

Hiányoznak-e hát a szavak a művek elől, alól, mellől? Nem. Remélem, Önök is így gondolják! Ahogy jeleztem, kép és szemlélő teljességét nem lehet szavakkal tovább fokozni. Hogy szavakkal gondolkozunk, szavakkal írjuk körbe képzeteinket, érzéseinket, az egy megszokás, de nem levetkőzhetetlen.

Tegyünk egy próbát! Mindenki álljon meg kedvenc műalkotása előtt itt a térben! Most nehéz, de jöjjön vissza egy csendes hétköznapon, amikor nincs zsongás, duruzsolás, de van hely. És… És csak nézze! Csak a kiválasztott műtárgyat. Mindent kizárva nézze. Kizárva a kinti zajokat, a hiányraktárból dörömbölő buta képzeteteket; a felhalmozott, jól kifundált fogalmak szótárát, a hiánykerék csikorgását. Ne gondolkozzon, csak nézzen! Ne véleményezzen, csak nézzen! Futtassa magába a képet! Ha alak, jelenet, értelmezett konvenció van rajta, ne értelmezze! Mindenki csak fehér szivacs legyen, amin színes vagy fekete-fehér lenyomatot képez a látvány! Lélekkel, szívvel nézzen! Vagy úgy se! Mert, ne is nézzen, csak legyen ott, előtte-benne, mellette-felette, a bűvkörében, olvassza fel magát, ami már nem is maga lesz, mert egybemosódnak a képpel, ha jól csinálja, amit csinál. Ezt a tárgyiasult világba pistult, kívülálló emberek talán bambulásnak hiszik, vagy valami kóros kataton állapotnak, bolondériának. De ne zavartassa magát! Maradjon ott, valahol az éber jelenlétében. Koncentráljon az áramlásra. És akkor a hiány elpárolog. Mert egység, teljesség keletkezik, történik…

Ha majd kilép e kegyelmi, istenadta viszonyból, mert viszony ez, feloldó, jó értelemben vett – önfeladó viszony, persze lesz hiány. Pont ezt a fenséges érzést fogja hiányolni. Ám ezt visszahozhatja, mert majd a belső képre, ami magába ivódott, is rákoncentrálhat, ha akar. Bármikor. S ha bármikor megteheti, akkor nem kell félni a hiánytól, akkor ott van, ami vagy aki nincs ott. És így gondolkodhat majd hétköznapi hiány-érzeteire is. Idézze fel a belső képeket, képzeteket. S akkor ott teremnek, s ha ott vannak, már is múlik a hiány. A nincs-velem velem van, a soha-meg-nem-kapott bennem lakik. Mert nem a kiüresítés, az elfojtás a megoldás, hanem, hogy megtöltsük lelkünk kiállító tereit a világ szépséges jelenlétével.

- Magának hiányzik egy kereke – mondhatnák… Hm, lehet, igazuk van…

Köszönöm a figyelmet.

Kedves Alkotók, kedves Vendégek a Hiány című kiállítást ezennel megnyitom.

Hopp! Innen hiányzik valami…

Vagy még sem?

BINÁRIS KÉPEK

Darvasi László Szentendrei üdvözlet című kiállításának megnyitó beszéde; 2017. december 17., 16 óra; Szentendre, Pótkulcs

Szentendre vonzza a művészetet. Szentendre, e barokk-rokokó cifra úr, copf-os, rizsporos parókában, ha kérik, s miért ne kérnék, modellt ül festőnek, szobrásznak, keramikusnak, róla szonettet, himnuszt ír a költő. Szentendrén kiállítani kihívás. Szentendrén minden kavarog. Szent és profán, a nemzetiségek, a felekezetek, az utcák, a sikátorok, a lépcsők, a háztetők, a giccs és a magas művészet, a tősgyökösök és a turisták, a nyelvek, a szándékok. Van, aki elbújni jön ide, van, aki elkeveredni, van, aki művészt részegítő atmoszférájáért keresi, van, aki sznobériából, van, aki gazdagodásért öleli magához. De bárki jöjjön is, e cifra úr nagy hatással lesz rá… 

Szentendre ugyanakkor úgy is működik, mint agyunk kivetülése. Zegzugaiban mindig találunk valami újat, vagy valami olyat, amire már rég nem gondoltunk, olyat, amiről azt hisszük, már nem is foglalkoztat minket. Ha ránézünk, képek vonulnak bennünk, azaz benne, árnyak suhannak és nyúlnak ki belőle, hogy belénk kapaszkodjanak, lépcsők indulnak belőlünk valahová, rejtett titkai felé. Szentendre egy misztikus látomás, még ajzószerek, mákonyok sem kellenek hozzá, hogy belebóduljunk. 

Lépcsői pedig…

Lépcsői most Darvasi Lászlóhoz vezetnek. Aki ezeken a lépcsőkön felemelkedett a város lelkiségéhez, a város misztériumához, sugallataihoz. Darvasi művészetében amúgy is az egyik legerősebb motívum a grádics, a belénk, avagy képhőseibe vezető, vesző lépcsősor, ami, talán azt jelképezi, mindahányan templomok vagyunk, tökéletes egészek, kiknek nyugalmi helyét a világban pálcával jelölte ki az Isten, de ezt az alapnyugalmat mindenkinek sajátsorsa kénye-kedve szerint zilálja szét. Ismerkedésünk más emberekkel végsősoron egy lépcsőn való bevonulás, felemelkedés, egyfajta tisztelet a másik titkai iránt. 

Ha pedig valaki kiállítani jön, s nem idevalósi, hát szinte belépőkártyája Szentendre képreálmodása: mert e város kikerülhetetlen téma. Darvasi László sem tehetett másképp. A művész alapvetően szabad akaratú ember, még a rendelt tematikák, hívószavak is elrettentik, erre tessék, pont Szentendre köti béklyóba a zabolátlan elmét? Köti, de mégsem köti. Köti, ha szárnyasoltár, ikonosztáz kép születik, nem köti, mikor ikonelemekkel átszőtt montázst varázsol a művész, vagy grafikus elementumokkal ragadja üstökön a várost. 

De egyáltalán a város…

Olyan téma, mely önmagában izgalmi hőfokra hevíti a művészt. Főleg, ha a város középkori szerkezetű, patinás, kicsit dohlehelletű. Nem véletlen, hogy Darvasi keresi a városkomponenseket, és meg is jeleníti nekünk olyan képeken, ahol nyugvó pontot talál a pillanat, de már mennénk is tovább a sarkon, vagy mennénk oda tapintani, körbejárni, bemenni, átlépni. Gondolatban legalábbis. Vessünk csak pillantást Lovranra avagy Mostárra. A mostari hidat megfesteni jelenünkben nem ugyanaz, mint mikor Csontváry vászonra vitte. A délszláv háború óta már a barbárság jelképe is, nemcsak a civilizációé. És mily fura a sztarij mosztot, az öreg hidat, itt látni egy délszlávok által, a legnagyobb békességben, lakott Duna melléki városkában! 

És ha már város, nem feledkezhetünk meg Darvasi László meseképeiről sem, ahol minden hullámzik, és kerekded, és egységes, és tökéletesbe hajlik. Koronglombok, lombnapok, girbegurba, hullámzó tájak, utak, meseházak, betört ablakú, de jelenlévő templomok, csigavonal makrokozmoszba vezető útja, mindent látó szemek. Igazi kisvárosi varázsképek ezek. Mesélnek arról is, hogy a hit bár itt van, a cúgos templomokban, mégis a lelkünkben virágzik és az égben gyökerez. 

De lépjünk tovább! A bináris grafika felé…

Hogy mit akarjon ez jelenteni? Az akvarell papír és az akvarell kréta találkozását. Az akvarell-festészet papírfehérrel játszó tündéri stílusa amúgy is izgalmas szemnek és léleknek egyaránt. De a festék, ahová kenik, ott fed, mert elárasztja a papírdomborulatok mélyeit is. Míg a kréta nem. Ha krétával satírozok egy akvarell papírt: fehér-más szín, fehér-más szín mintázatot kapok. Igen-nem, igen-nem, 0-1, 0-1. Tiszta binaritás. Csak meg kell hozzá találni a megfelelő témákat; az álmodó hegedűt, a szabadság fehérpöttyös, egyébként kékreményű zászlaját, a tükröt, vagy ellentétes entitásokat egybefűző metszéspontokat… És máris ott vagyunk alaptermészetünk kettősjátékánal; férfi-nő, jin-jang, fekete-fehér, jó-gonosz. Csupa binaritás! Igenlés-tagadás. A dualista felfogás egyszerűsít, de mégis a gondolkodás alapja… Hiszen vagyok én, és vagy te. Mindegyikőnkhöz lépcsősor vezet, de messze nem ugyanaz… 

És ha már jin-jang, a Hibiszkusszal beemelődik a Távol-Kelet is Darvasi László művészetébe. Az ikebana – vízben virág, által. A japán kertművészet, és a császári udvarban jeles vetélkedésként meggyökerező virágművészet és szimbolika épp a növények grafikusságát emelte ki, a kopár geometriát oldó indákkal, girbegurba, görcsös ágakkal, akár fakérgekkel hangsúlyozva a természetes világ szépségét a csinálthoz képest. A hibiszkusz Kínában a gazdagságot, és a szépségben gazdag nőket is jelképezte… 

Darvasi László művészetére igen jellemző a vegyes technika, mint ahogy a világról sem lehetnek tiszta benyomásaink. Ha mást nem, festményein is találunk grafikus elemeket. Kedvelt motívumai a levelek, melyek kimunkált stilizáltsága a finom, ólomkeretes üvegmunkákra hajaz, és ha közelebb hajolunk a levelekhez, látjuk, átlátszóak, áttűnőek, mint maga az üveg, s ha ismerjük Darvasi munkásságát, akkor tudhatjuk, az üveg is kedvelt önkifejező eszköze, anyaga. És ha üveg, akkor a fény maga. A tükröződés, a szem motívum, és a fény számtalan képi kifejezőeszköze: a tűz, a láng, a kék ég, az ikonarany, az akvarellfehér. Mind Darvasi-jellegzetességek. Akárcsak a markáns égbetörések: a templomtornyok, a növények, a nyúlánk alakok; a madarak, a puttók, az angyalok. És a markáns égben levés is mennyire darvasis; az Összetartozás, a Magnóliafa, a Leánykérés című képeken, ahol égbe, levegőbe, emberen kívülre, isteni szférába helyezett gondolatok, képzettársítások, utalások lebegik körbe a jeleneteket. 

Csak egy alkotást emelnék ki komolyabban, nem mintha a többit nem lehetne, sőt!, de sokkal fontosabb, ha a befogadó és az alkotás között hallhatatlan párbeszéd kezdődik, mintha itt és most elmagyaráznám, ki, mit lásson. Még ha tudnám is, mit kellene látniuk, akkor sem lenne értelme ennek. A kiállítást megnyitó feladata csak annyi, hogy cölöpökkel jelöljön ki útlehetőségeket, s kedvet teremtsen ezen utak szuverén bejárásához… 

Ám ez a kép valahogy nem hagy nyugodni… 

A liliomos szárnyasoltár szakralitása, aranypompája, de egyáltalán a szárnyasoltár-komolyság, melyet az itt-ott feltűnő lánghajú angyalok is aláfestenek, szinte tragédiába torkoll a Töredék című képen. A krisztusi arc, a cizellált, finom mívű háttérrel valami emelkedettet sugall. Ehhez képest a bal orca fehérrel pointillozva, olyan, mintha egy ötvös kalapálta volna szét. És ez, a korban, amely a másik orcánkat is kívánja (a megértőt? vagy a sértetlent?), amikor torz ideológiák és felfogások miatt örökbecsű, szakrális emlékek robbannak porba, bizony, elég ijesztő látomás. Főleg, hogy Jézus előtt ott lebeg egy kék golyó, eltagadhatatlanul a Föld maga, reménykékbe bónyált, lélekszeplős lakóival. 

Ezzel a nyugtalanító gondolattal azonban nem küldhetem Önöket a képekhez vezető grádicsok alá. Ezért álljon itt egy Csontváry idézet: Az élet nem elmélet, az élet valóság, amely kötelességgel jár mindennel és mindenkivel szemben. Azt hiszem Darvasi László mind emberileg, mind műveiben a legnagyobb mértékig megfelel ennek. 

Ajánlom hát szeretettel a Darvasi-univerzumot.

A kiállítást megnyitom.

HA VALAMI ÖSSZETÖRT, AZ NEM A VÉG

Miske Emő Átjárók című kiállításának megnyitó beszéde; 2018. június 8., péntek, 18 óra, Pótkulcs, Szentendre

Átjárunk. Mindennap. Van, aki a szomszédhoz, van, aki a másik szobába, van, aki egy másik létbe, van, aki tudatosan, van, aki kómában. De még az is átjár, aki oblomovista, s csak otthon szendereg, valóság és álom határán egyensúlyozva, a vetett ágyban. Átjár ő is, egyik időpillanatból a másikba, egyik gondolt képkockából a másikba. Az idő - az átjárás alapja, nem pedig a tér. Az idő, amely ott oson mögöttünk, inal előttünk, ölel magához, ketyeg bennünk szívmotorral, még ha eszünk ágában sincs tudomást venni róla. Nem az óra mutatta csalafintaság az idő, hanem egy árnysuhanás. Egy gondolatlobb, egy szemhunyás, egy deja vu, egy villanás a lehetségesből, mielőtt valósággá válna. Milyen találó az a Miske-kép, ahol a feltépett rétegű hullámpapír és a festett, ágbogas világfa alatt, mint a tér-idő hullámzó tengerén, oson egy árnyék, egy fekete pont. Talán az időárny maga. Ha nem sérül a burok, a látvány, meg sem tapasztaljuk. El van hisz, nélkülünk is. Mégis véd minket, becsomagol a látott élménybe. 

Nézzünk át a kulcslyukon! Átjárunk, pedig meg sem mozdulunk. A látvány retinánkra ég. Ott van valami, túl. Nem vagyunk benne, de mégis benne vagyunk. Nem mozdulunk, mégis haladunk. Vagy a látvány közelít. Az ott itt lesz, de az itt nem lesz ott, mert a túlnani dolgok nem vesznek tudomást rólunk. Ez a festő pozíciója. A festő kukucskál, mágnesként vonzza magához a világot. A festő megdöbben azon, amit lát. Minden kép egy döbbenet, egy rácsodálkozás. A festő nem fényképező gép. A festő szétszaggatja azt a pillanatot, amit egy gép eggyé erőszakol. A festő belát a látvány mögé. A gép ezt nem képes megtenni. A festő át- és tovagondol. A gép bután bámul sötét önmagába, míg belé nem eresztjük a fényt.

Miske Emő mindennap átjár, és elhozza nekünk a világát, pontosabban a világot. Bizonyos felfogások szerint – az agy formálja a világot, és nem a világ az agyat. Ezért van az, hogy bármiről, az ugyanolyan világról, végtelent gondolhat végtelen számú ember. Némi szökkenéssel: nincs semmi, csak az egyén, ami bizonyos. Így már a másik egyén léte is bizonytalan. Ez tiszta szubjektív idealizmus. Ha viszont hiszünk a festőnek, megbízunk benne, akkor a világot hozza el, és nem a világát. Egy tárgyat, a végtelen észlelések tárházából. Lesz egy kapaszkodója az egyéni észlelésekben elmagányosodó és elbizonytalanodó embernek. Ez lesz a művészi láttatás, a kollektív tudatból eredő közös észlelet. Amely azért lehet mindenkié, mert totálisan szubjektív. A hozzá vezető út: mágikus, varázsos, mitologikus, emberelőtti, emberfölötti, transzcendens erőket sejtet. Olyanokat, melyeket nem értünk, nem fogunk fel, de érzünk. Közösen érzünk-borzongunk bele. Még a beavatott sem érti, csak tudja, hatást érhet el azzal, amit művel. A beavatott is velünk borzong. Most a beavatott, a médium, a varázsló, a főpap, a ladikos, maga a festő. S ebben a felvizezett szolipszizmusban, valahol a tudatok mélyén, mégis összeér a valóság. De ez a valóság mágikus, amiben az idő is felkeveredik, mint oldószerben a cukor. A tér pedig síkká, pontok halmazává egyszerűsödik…

Átjárunk hát mi is oda, ahová átnéz Miske Emő, hogy benne/általa rájöjjünk, nem vagyunk egyedül mégsem, vannak objektumok a végtelen időtengeren. Ha nem is a látható, de az érezhető tartományokban. Mondjuk a mindenféle hullámok szintjén. A kor, amikor a π-ből zeneszámot transzformálnak, de mi az pí?; a kor, amikor rájövünk, minden planéta dalol; de mik azok a planéták?, a kor, amikor hadronütköztetőben kísértjük a teremtést, s kandikálnánk általa az ősrobbanás előtti tér-időtlenségbe is akár, de mi is az az ősrobbanás?; a kor, amikor lézer metszi élesebb képet adóvá a retinát, de mi az a lézer?; a kor, amikor robotkutyák rohangálnak, és kinyomtatjuk a házunkat, de mi az a robot és mi az a nyomtatás?; ez a kor, kedvez a visszafordulásnak, kedvez annak, hogy a romok között észrevegyük az ókor szárnyas angyalát, Nikét, a győzelem istenét. Kedvez annak, hogy észrevegyük a romokat, a törmelékeket, a mozaikokat, az építőelemeket. Hogy ezekkel/ezekből egy új, élhetőbb világot kerekíthessünk… A győzelem, a tudatalattiból tör fel, de elvész a naponta felülírt világcsúcsok őrületében. Ha nem vigyázunk, értelmét veszti. Mert régen elfelejtettük, hogy az igazi győzelem, a belső szárnyalás. Ezt is újra kell értelmeznünk.

Ebben az értelmezésben, újjáépítésben Miske Emő a mi Beatricénk… Mert Poklot járunk, egy archaikus, archetipikus vezetővel, elveszett Paradicsomunk ellentettjében keressük az átjárót vele. És az átjárókban mindig a megvilágosodásra várunk. S valóban, rájöhetünk, a folyó nem összeköt és szétválaszt, hanem maga a végtelenbe sodró gondolat; hogy egy hullott levél nem évszak-tünet, hanem az ősibb fák nyomhagyása az agyonerezett, múlékony emberen; hogy a varrott foltok a világ dolgain nem eltakarnak, hanem felkavarnak, és kíváncsiságra sarkallják az elmét – végsősoron láttatnak; hogy kő és fa, épített környezet és flóra nem egymást kioltó, hanem egymást erősítő minőségek; hogy a színek álmok, és végtére színek sincsenek, csak anyagszerkezetek, melyek másképp verik vissza a fényt; hogy, ha valami összetört, az nem a vég, hanem a kezdet teljessége, a minden-változat lehetősége; hogy a fehér nem a semmi szinonimája, hanem maga az ígéret… Hogy végsősoron, minden másképp is lehet, mint ahogyan érzékeljük, de végtére is minden ugyanaz, mert az értelmezés lehetősége végtelen, s a végtelenben aztán tényleg minden benne van, az is, amiről tudunk, tudogatunk, s az is, amiről fogalmunk sincs e pillanatban, s talán soha nem is lesz…

A kiállítást ezzel megnyitom. Lépjenek tovább egy megosztott átjáróba…

REALITÁSOK

Miske Emő és Móricz Katalin Duális világok / Reál, szürreál című kiállításához
Veresegyház, Udvarház Galéria,
2020. február 7., 18 óra 

Hajdan vándortáborokban koptattam a hegyeket. És semmi sem szürreálisabb, e földi definíció szerint, mint egy reális erdő mélyén haladni előre. Haladás a páfrányburjánoztató, rémárnyék- és nesz-növesztő, idegborzoló félsötétben. És ha tempósan rójuk az utat, mert messze még a cél, és későre jár, nincs idő szarvasbogár-csodálni, hangyavár-elemezni, gombához hajolni; elsuhan jobbról is, balról is, fent is, lent is a világ. Hát még, ha futva vágunk át a tájon. Vagy alacsonyan süvítő repülőről lessük összemosódó térképmozaikjait – erdők zöldjét, búzatáblák sárgáját, tavak kékjét, levendula ültetvények liláját, parlagföldek barnáját, pipacsos mezők himlőpöttyeit… Csak töredékek, elmosódások, hangminták, szagfoszlányok, villanások érnek el hozzánk, s keverednek állandó gondolatfolyamunkkal. Átértékelődik a valóság. Avagy másik, szürreálisnak tűnő valóságba burkolódzunk. Mert a szürreális ez esetben a reális – érzékletekkel felajzott, túlpörgetett verziója.

Töredékesen élünk. Annyi minden történik a mesterségesen felgyorsított világban (autó, repülő, telefon, internet, amfetamin), hogy létünk nem eposzi hömpölygés, hanem haiku-bozótban törtetés. Az ember rohan utolsó lélegzetvétele felé. Körötte tovasorjázó kulisszák. Néha lelassulunk, még ritkábban megállunk. Ekkor van itt az ideje az érzékelhető valóságnak. Azonban életünk zömében nyugtalanul vibrálva, kapkodva csörtetünk homályos célok felé ezen a kozmikus hangyaváron. Nincs hét, de talán egy nap sem, amit önmaga valóságosságában, kronológiájában fel tudnánk idézni utóbb. Álomszerű áttűnések, éles határok nélküli töredékek maradnak, amit az elme jól-rosszul összeilleszt. A valóság szürrealitásnak tűnik, mert azzá alakítja át az emlékezet.

Duális a világ – az embernek így fogható föl a legjobban. Éjszaka-nappal, kinn-benn, fenn lenn, Isten-ördög, fekete-fehér, fény-árnyék, férfi-nő, jin-jang, bűn-erény, bal-jobb, tűz-víz, biztonság-veszedelem, és sorolhatnánk napestig. Ha ennél több pólusú valami, megzavarodunk. Megijedünk. De ha csak kettő közül is kell választanunk, tagadni kezdjük mindazt, ami nem életünk része, amihez nincsenek fogalmaink, amihez nincs érzékünk, mert évezredes, egyébként döntés-segítő, túlélés-vezérlő sémáink érvényüket vesztenék.

Most itt állunk a Duális világok című kiállításon. No, megint egy jó kis szembe helyezkedés, egy botrányos pártoskodás várható, egy duellum kardra, pisztolyra! Nem!
Legfeljebb ecsetre!
Nem harc ez, csak látásmód különbség. Valamire az egyiknek, valamire a másiknak vannak jobb megoldásai. Vagy uram, bocsá’, több megoldás is van ugyanarra a problémára. De retteghetünk, hogy jön az annyiszor hallott, gondolkodás mentes tagadás!

- Az nem jó, mert annak nem ismerem a szabályrendszerét… Az a jó, amit megértek elsőre! – horkan az egyik.
- Az a jó, amit nem értek meg, csak érzem! – hörren a másik.
- A többi hülyeség! – kiáltják egyszerre az ebben vagy abban hívők.

Függöny. És rossz esetben mindenki megy haza elégedetten, mert dicsérhette, amit ért, és bagatellizálhatta, amit nem ért, vagy csak nem akar érteni. És minden marad a régiben. Szürreálisnak tűnő rohanás a reálisban – a transzcendens, végső megoldás felé.

Tegyünk ellene, hogy itt másképp legyen! Torpanjon a rohanás, és barátkoztassuk a reálist a szürreálissal össze! A művész ki kell, lépjen a mindennapok látszat-szürrealitásából, amit az életvágta és az emlékezés szitaszerűsége okoz, le kell, nyugodjon, és meg kell, lássa a szépet és/vagy a lényeget. Alapkő a realitás. Szikla. Kémlelő hely. Még az álom is csak a realitás talaján rekonstruálható, építhető művészetté. Reálból következik hisz a szürreál, mert bármennyire is elrugaszkodunk felajzott fantáziánkkal vagy az álom révén a valóságtól, a szürreális világot is az e földi valóság átértékelt darabjaiból építjük fel újszerű képzettársítások révén.

A ténylegesen szürreális, azaz a valóságon túli dolgok megismerhetetlenek, leírhatatlanok, értelmezhetetlenek – számunkra nincsenek. Ez a szomorú igazság.

Marad hát a sokféleképp megélt realitás.
Itt most Móricz Katalin és Miske Emő realitása.

Bár Móricz Katalin képei képviselik itt a reáliát, de ő sem fotórealista. Sőt, a növényekben sokszor a szerkezet, a tájban pedig a fényhatás, illetve a szín- és formafoltok ritmikája érdekli a művészt. A fény lehet reális és transzcendens eredetű is. Ha már az emberből sugárzik ki a képre, akkor átértékelt, természetfeletti. A sárgás árnyalatokig fokozott, sokszor szűrt fény finoman mossa össze a kontúrokat, teszi a képeket párássá, időtlenné, sejtelmessé Móricz Katalin munkáiban. A foltok pedig mindig önmagukon túl mutatnak, mint szövegben a másodlagos, harmadlagos jelentés. A tükröződések, árnyak, fakorona-egybemosódások, ha nem is feltétlen szándékoltan, de plusz jelentéseket sugallhatnak a szemlélődőnek…

Miske Emő realitása az emlékezés szürrealitása, amely filozófiai értelemben nem valóságon túli, hanem átrendezett valóság. A művészi karakter egyedi világlátása jelenik meg benne. Rá másképp hat a táj, ő másképp adja, szűri át a valóság fragmentumait. Itt nehezebb a felfejtés, egyszerűbben fogalmazva, tovább kell nézni a képeket, miközben dolgozik a tudatalatti. Az egyéni és a kollektív tudást felszínre hozva kell értelmezni Miske Emő művészetét, az arkhéig leásva, illetve kozmoszba szökve kell megtalálnunk a művészi szándék megértéséhez vezető, kacskaringós ösvényt…

De a kiállítókon kívül Klement Zoltán rendezői kvalitásának is rengeteget köszönhet a tárlatlátogató, hiszen jó szemmel párosította az eltérő világlátások szülte képeket, hogy apró motívumegyezésekkel inkább erősítsék egymást, sem minthogy egymás ellenében hassanak!

Száz szónak is egy a vége – érdekes kiállítás közepén állnak. Hogy egy kissé összezavartam Önöket a szürreális megtagadásával? Vállalom ennek minden ódiumát! Ha azonban felnyitottam a szemüket a másmilyen művészet elfogadására, akkor az örömmel tölt el.

A kiállítást ezzel megnyitom.

TELEPI IDENTITÁS, VAGY VALAMI TÖBB?

A Veresegyházi Művésztelep Identitás című csoportos kiállításához
Budapest, Gogol 9. Galéria,
2020. augusztus 28, 18 órakor

A Gogol utcában, a Gogol Galériában mi juthat az ember eszébe elsőre, ha az identitásról is kell, szóljon, mint Gogol Orr című elbeszélése. Ahol Orr úr egy nagykabátos, szürke hivatalnok. Egy átlag-orr, mely meghatározza az átlagfejek karakterét. S bár a mű megfejtésében segít az eredeti orosz cím (meg)fordítása: orr – nosz; szon – álom, egy álom által elvégezni mind a szív keservét, azaz megfejteni az identitás nyitját, feltépni a hetedik ajtót is, vagy pecsétjeinket szaggatni fel, magunkra borítani saját Pandora szelencénket, nos, ez elég lehetetlennek tűnő vállalkozás. Főleg, hogy ez a kor kedvez az egyenkultúrának, a felszínességnek, manírnak, a szent látszatoknak – a gogoli orrságnak, végsősoron az identitásvesztésnek…

Nem azon a szélességen és hosszúságon nyílt ez a kiállítás, ahol az identitás kristálytiszta. Egymásra rétegződött népek, etnikumok, kultúrák, akaratok, érdekek olvasztótégelye a Kárpát-medence. (Teszem hozzá gyorsan: egyéni valónk is mennyi mázzal fedett!) Budapest meg maga a divatos multi-kulti. A kulti valami torz kicsinyítő képző, s valóban a multi kulturálisból kiveszni látszik a kulturális lényeg, s lép helyébe a pénz, a pénzre váltható identitás, identitás-morzsa, egy jelvény, egy matrica, egy jelszó, általában csak manír, a sehová sem jutó – egyként vagyunk különbözőek tudat. Ezekhez a téveszmékhez, tulajdonképp egyfajta historikus fejlődés, visszafejlődés vezet, már nem ösvénnyel, hanem országúttal. De ezzel most nem foglalkozunk.

Nehéz egy ilyen terepen, ahol téveszmék lózungjai villognak konokul, lemenni a múltba. Nehéz a családi, az etnikai, a kulturális hagyományból előbábáskodni azt, akik vagyunk. És nem a levéltárazásra gondolok! Kemény önismereti bányamunka ez. A művészet ebben jobban segíthet, mint a terápia, mert a meghallgatás, az elhallgatás, a hallgatás görcsét oldja a szín és a forma, végsősoron az ösztönvilág rárobbanása a vászonra. Mert az ID-ben, amit nem csiszolt közkívánatosra a PíCí, még ott lakozik valami történeti valónkból, identitás-gyökereinkből. De hogy tovább aggályoskodjak – nehéz a művészetet mennyei magasságokba kalibrálni egy olyan korban, amelyben Keleten vallási, Nyugaton téveszmés szoborrombolás zajlik.

De tíz nap megrengetheti a világot. A belső világokat. És új, eddig lezárt tájakat, gondolat-rezervátumokat nyithat meg.

Ebben segíthet egy tábor, egy telep. E szavak önmagukban is valami folyamatosságot, visszatérést, összetartozást sugallnak. Ha lehántjuk a modern századokban rájuk rakódott negatív konnotációkat, önmagukban élő hívószavakká válnak. Nem tabuhellyé, hanem szakrális hellyé. 

Egy telepet meg kell szervezni, fenn kell tartani, és a céloknak megfelelően kell működtetni. Ez sokak közös akaratával lehetséges. A telep közös megalkotása: szabályok, célok meghatározása - egyfajta identifikáció. Egyfajta begyökerezés egy ágyásba, ahol hasonló gondolatokat, törekvéseket palántázunk. Aki kettőnél többször ott lehet egy művésztelepen, hogy közelítsünk a konkrét felé, már kötődik, jó érzésekkel telik el, már elvárásai vannak, már erre időzíti az érzékenységét és alkotói bioritmusát. Mert ott vannak a kedves ismerősök, az alkotótársak, régiek és újak, ott a csoport, a csoportos alkotás, a csoportos kiállítás, s a csoportnak valamilyen szinten meg kell felelni, ha jól akarom érezni benne magam, ha mások jól akarják érezni velem magukat. És működni kezd a csoportdinamika. És megtalálja mindenki a szerepét, ha nem is feltétlen tudatosan. A csoporttag figyel, viszonyít, ha kilóg, korrigál, ha lustább, nekiveselkedik, ha elhúzódó, próbálja beljebb pozícionálni magát, ha nagyon hangadó, mérsékli a többség… Kisebb csoportok is létrejöhetnek, melyek nem klikkek, de szerveződnek valami művészetbeni hasonlóság, honnan érkezés, filozófia, életút, vagy akár egy üveg bor, pálinka mentén…

Művésztelep. Veresegyház. Van benne egyfajta kényszer. Menni kell! Persze mehetnék máshová is. Mégis ide megyek. Alapjáraton mindenki odacipeli maga-valóját a hétköznapi manírok alatt. De itt még pluszban szóljon minden az identitásról. Szóljon? Festődjön, szobrálódjon! Kell egy hívószó, egy összetartó sugallat, amelynek meg kell felelni. Csak hát! Mennyivel könnyebb, ha a hívószó vagy szókapcsolat mondjuk – nyári reggelek, távolság, hang és fény, valami rajtunk kívül is megragadható, értelmezhető valóságdarab. De ez, hogy identitás, úgymond vájkálás a gondosan összehajtogatott,-agy-gardróbba zárt szennyesünkben és/vagy báli ruháinkban, frakkjainkban… Mert bár e szó mindenki identitására is vonatkozhat, mégis a magunkét kezdjük kapargatni, kutatni akarva-akaratlanul. A művésztelepen készült alkotások egy része tükrözi is ezt. Tükrözi a bizonytalanságot a duális kompozíciókkal, a színek egybemosásával, a színek illetve a világos-sötét ellentétével. Egyfajta művészi szintre emelt tárgy-bizonytalansággal, tétovasággal. Mert lápvidéknek érezzük viviszekciónkat. Hiszen alapjáraton nincs időnk ezzel foglalkozni, csak vagyunk, sodródunk, aztán néha, egy-egy áldott pillanatban megállunk, magunkra csodálkozunk, de semmi több, mert sodor a létáradás, s érezzük, ha magunk ingoványába süllyedünk, akkor lemaradunk… A világról… A látszólagos fontosságokról…

Annyira Colarado-kanyonian rétegzett egy-egy ember személyisége, az ebből adódó identitása, hogy tíz nap is kevés annak művészi kivetítéséhez. Talán egy alkotói korszak elegendő lehet, ha nekiveselkedik az aktor e nehéz terepnek. Egy korszak – a maga színeivel, formavilágával, filozófiájával. S ki tudja, megeshet, Veresegyházon indult el ki-ki magamegismerésének művészi útján…

A művészet magányos? Nem. Az alkotás magányos? Igen. Mert a belefeledkezés kivon a többiek jelenléte alkotta valóságából. De a művészet már feltételez egy rajtam túli létezést, a műalkotás létezését. Közönséget feltételez. Hozzáértőt, naivat, kollégát; közösséget. S milyen jó, ha felbukkanok az alkotásmagány tavából, kezemben a kincs, amit felmutatva, máris felém fordulnak a kíváncsi arcok. A művésztelep tagjai, akik már lenn voltak a tó mélyén, és már megszárítkoztak, vagy épp merülni készülnek. Az alkotás-magányt együtt-gondolkodások oldják. Vélemények, meglátások törnek elő. Melyek segíthetnek, ha valaki elakadt… Akkor is, ha épp a túlzott elégedettségében akadt el. Történetek, sztorik lendítik az embert, társművészetek inspirálnak, s oldják a hívószó keltette feszültséget, egyfajta kollektív mesélés indul, mint a kukoricafosztóban, de itt szóval-képpel-szoborral-zenével, s így az alkotó saját magára eszmélhet a parabolák által is. 

Mennyivel több egy művésztelep, gondolhatnánk ezek után, mint a műtermi magány, ahol alkotó, műről gondolkodó és ítész – csak egyetlen személy lehet. Aki vagy túlzottan megbocsátó, vagy túlzottan, képrombolásig, önkritikus. Persze mindennek megvan a maga szerepe, a maga ideje. Ugyanúgy megunhatjuk a magányt, mint a közösséget, ám ha az aurea mediocritás elvét követjük, teljesebben, felvértezettebben állhatunk magunk és a világ előtt is! Lelkünk és művészetünk szintet léphet. S a tóból felhozott, az iszaptól letisztogatott kincs - mi vagyunk. Tisztába jövünk lényegünkkel, megéljük, kivetjük, művészetté transzformáljuk félelmeinket, s nem álmodunk többé a REM-fázisban gogolos-orros RÉMeket…

A kiállítást ezzel megnyitom.