VALENT' INN

2021

KREATÚRÁK A KAPUN
KÁLLAI HENRIK és KÁLLAI DETRE Fém galériabeli kiállítása elé

2022
FÉNYVADÁSZ
FUCHS LEHEL Képek folyamatos fényben című fotókiállítása elé

FÜRKÉSZCSILLOGÁS
FUCHS LEHELKépek napsütésben című akvarell-kiállításához
 

KREATÚRÁK A KAPUN
Elhangzott: Kállai Henrik és Kállai Detre kiállításán, 2021. október 12-én, 20 órakor, a Fém Café Galériában.

Apa és fia. Íme. Tekintsenek körbe!
Mondhatnám is: a kiállítást ezennel megnyitom.
De ez csak vicc. Még elmondok egy-két dolgot.

Mert bár majd látják, hogyan rétegződnek egymásra, hogyan sarjadnak egymásból látásmódok, hatások, gondolkodásmódok a gének okán, hogyan bontakozik ki egy teret, kiállítási teret követelő, de a művészeti ágak között még a járható, uram bocsá’ az átjárható utakat kereső fiatalember, akinek első idolja, mestere a saját édesapja volt, aki ma is segíti tanácsaival, meglátásaival; hogyan üzenget a két, szó szerint, rokon művészet egymásnak, úgy, hogy az alkotók, apa és fia, mégis markánsan mást csinálnak, mert bár ezt láthatnák, és nem is kellene semmiféle megnyitó, a megnyitó lehetne a művek élvezete, a vizuális párbeszédek felgöngyölítése, a finom áthallás-átlátás-játékok megértése, mégis el kell, mondjak néhány gondolatot.

Két markáns vonulattal jelentkeznek a ma kiállító művészek.
Ami közös bennük, hogy mindkét világ groteszk irányba hat.

A fiú, Kállai Detre, zömmel, arcokkal, portrékkal, néha álarcokkal rukkol elő. Dominánsan keretezi ezen arcokat a haj. A haj, mely víz-illúzió, maga a zuhatag, melyen a sámánok, és a sámánok, mint tudjuk, a művészekkel rokon varázsemberek, közlekednek előszeretettel világok között akár. És a szem, mely lélektükör, és a hajjal együtt a fej talán legmeghatározóbb része. És igen, belefulladhatunk, szavakkal kifejezve, egy hajzuhatagba, és a szem kútjába is.

Ezek az arcok, fejek, portrék, kimunkáltak, nem látszik rajtuk, hogy alkotójuk keresné a vonalakat, a foltokat, a színeket. Nincs erőltetettség. Egy tizenéves művészi magabiztosságát és magabiztonságát sugározzák tucatnyi formában. Azt a tizenéves bizonyosságot, amelyet még nem mételyeztek meg a gondolat-ölő konvenciók, a kötelmek, a művészeti iskolák, az akadémista elvárások, melyek a mágikus realizmushoz, a gyerekkor világcsodájához is visszanyúlnak. A múlt szemébe kacsintanak, a múlt üstökébe túrnak.

Igen, igen az arc megmutatása, felmutatása magabiztosságot jelez. De ott a groteszk jegy; az álarc. Szinte érzi, megérzi az ifjú alkotó, hogy előbb-utóbb eljön az élet farsangja, mikor álarcokért kell nyúlni, mert ezt követeli tőlünk a túlélés. Alakoskodunk, egész életünk egy farsangi táncmulatság… És ezt is tudja már! Tizenhét esztendősen!
És ez is egyfajta magabiztosság, a megsejtés magabiztossága!

Kállai Detre barnás színvilága, melyre ráerősít a farost kolorja, erősen régiesíti a képeket, a múltba röppenti a festőművész tárgyát. És a tekintetek is, ha jól megnézzük, mintha megannyi elvágyódást jeleznének, elálmodozott életeket sejtetnek. És tudjuk, az álmodozásról hiába az elfecsérelt jövőidő jut eszünkbe, valójában a múltba vesző, megvalósult és meg nem valósult emlékpárákon méláznak ilyenkor a látszólag semmibe nehezülő tekintetek…

Az apa, Kállai Henrik, segítő lényei benépesítik a teret.
A lélek misztikus szülöttei, védő szerepben, oltalmazóan kerengenek a galéria falán. Védik a művészt, védik fiát, védik a művészetet. Az elsőre rémes látványnak tűnő sárkányfiak és más kreatúrák elriasztják az embereket. De a legjobb védekezés a támadás. Az önvédő, a közösségvédő szellemek csúfak, kellemetlen kinézetűek, ijesztőek, így tartják távol a gonoszt, az ártót. De aki érti, megérti a művészt, az odaléphet hozzájuk, s ha képletesen is, de megsimogathatja őket…

Az állatmotívumok régi toposzok, elemek. Állatmúltunk, félállati jelenünk magyarázói. Ott ülnek, futnak, szaladnak, ugranak, ölnek a művészetben, őskortól napjainkig. Ott vannak a maguk nyilvánvalóságában, de jelképrendszerekkel felfegyverezve, s ott vannak misztikus lényekké átlényegülve is. A mesékben, a tudatban, a tudat előttiben, a csillagokban, a nyelvi kifejezésekben. Törzsi totemként, a sámándob lényeiként, barlangrajzokon, Istár-kapuján, Egyiptom falsíkjain, hieroglifáiban, Mükénében, Hieronymus Bosch képein, középkori templomok vízköpőinek faragva, kínai jó és rossz sárkányokká érlelve, rókaregények ledér lényeként, a boszorkánymester macskájaként, a sátán kutyájaként, sportklubok kabalafigurájaként. És sorolhatnánk…

Kállai Henrik síkban ábrázolt, kétdimenziós, s leginkább jobbról balra tartó, a szívhez visszahúzódó groteszk lényei, a művészi szuverenitás Istár-kapuját védik. A lélek nyitját óvják. A belső várost strázsálják, mely az artisztikum bölcsője. Ahová a művész, ruháit levetve, arcait levetve, testét levetve, csak lelkében érkezik meg, s az onnan merített tudással visszatérve emberré öltözik, és érvényes, a közösségnek (is) fontos dolgokat mutat fel az őskáoszból. Oda csak kreatúra-szelídítők léphetnek be vele, olyanok, akik nem ijednek meg az őröktől, őrzőktől, ezen ősiségükben is modern Kerberoszoktól, és a rájuk váró megértés-megpróbáltatásoktól.

És védik e kreatúrák ezt a tárlatot is, védik e vállalkozást. Erőt sugároznak, és erőt adnak ahhoz, hogy apa és fia párba álljon! Hogy ne csak emberként tegyék meg ezt a vállat vállnak vető gesztust, de kiállított képeikkel is így tehessenek… Erősítse egyik a másikat! A párba rendezett képek egy-egy kulcsmotívum, forma-, vagy színhasonlóság, vagy épp a mondanivaló, a sugallat okán teremtik meg azt a többletet, amit két összekapaszkodó ember, két összekapaszkodó művész ember, apa és fiú képei önmagukon, géneken és mémeken túl is hordozhatnak!

A kiállítást ezzel megnyitom.

 

FÉNYVADÁSZ
Verbális adalékok Fuchs Lehel Képek folyamatos fényben című kiállításához;
Veresegyház, Udvarház Galéria; 2022. június 17., péntek

Egy kattanás. És kész az időszelet. Kimetszünk a horizontális időóceánból egy pillanatot, vízfodrozódást, felhő-véletlenséget, fabókolást, embermozdulatot. És eltesszük. A vízszintesben szabadjára engedett epikai létezés, a mesélő látvány ott ragad a rögzítő felületen, utoljára a papíron. Kétféleképp állhatunk hozzá. Elgyönyörködünk a láthatón, a kiragadotton. Vagy elgyönyörködünk a kiragadotton, és tobábbgondoljuk a képet, a keretein túli valóságba indulva. Lehetünk bosszúsak, hogy valamiről lemaradtunk, hiszen a képidő nem énidő, és elmélkedhetünk, mekkora találmány, ötlet lenne, ha egy fotóhoz készülnének kiegészítő képek. Igen, a fő fotó mellett, villanások arról, mi maradt le, mit titkol el a fényképész előlünk. Le kell hát fotózni a képen kívüli világot, hogy az ember, akit a töredékesség ókortól napjainkig idegesít, és kedvenc foglalatossága a mozaik- vagy puzzlejáték, áttételesen a történelem; megnyugodjék végre. (A horizontális láttatás szinte mindig balról jobbra irányítja a szemet, mint ahogy, konvencionálisan, az időegyenesen is elmozdulunk. Ebből az ösztönös pásztázásból, csak a tudatosan megjelenített elementumok zökkentik ki a vizuális észlelőt. És igen, vándorolna tovább is a tekintet, a kép jobb keretén túlra, de ott már a fal van, és rávetíthető belső képzeletünk, mozink. Az már nem a kép. Egy bármilyen tájolású festménynél, vagy egy vertikális beállítású, fotónál ezt nem érezzük ilyen feszítőnek. Utóbbinál inkább a képidő és az énidő szemtől szembeni idegizgalma érhető tetten a befogadói oldalon. Itt inkább Ég – Föld, Isten – Lucifer, Ember – Kozmosz dilemmába esünk. A függőleges elhelyezés tulajdonképp egy monolit, hozzá képest akarom meghatározni magam. A vízszintes tájolású, mesélő kép a befejezetlenséget, és a befejezhetőség dilemmáit élesíti bennünk…)

A fényképész kvantumfizikus. A világ szuperpozíciójából – tér-idő-mozgás kontinuum, amikor a pillanatnak még nincs kiforrott értéke, a fényképész vizsgálódása-döntése-exponálása következtében megszületik az egyes, a kiszakított/kiragadott pillanat. Többé már nem 0 és 1 értékű a látható, esetleges világ, hanem 0 vagy 1 értékű, megmért és exponált világgá válik a művész döntése által. Innentől már nincs visszaút. A kép elkészült. Hat. Egyes feltevések szerint még kitörölni sem lehet, nemhogy egy memóriából, egy pendrive-ról, egy internetalapú felhőből, egy pusztító tűzzel, de a világegyetem nagyszámítógépéből sem…

A fény-művész vadász is egyben. (És nemcsak a természetfotós!) Fuchs Lehel is vadász, aki méla lesben ül a vártán, pásztázza a tájat, pásztázza a világot, lesi a fények-árnyékok, színek játékát, és amikor, és ahol a konstelláció a legmegfelelőbb, tüzel. A ravasz meghúzása helyett az exponáló gomb kattan egyet. A fény pedig leteríti a pillanatot. Mely nem véres, mely nem zihál golyó ütötte sebtől, de ott marad levadászva, trófeának. És a fény legszebb trófeái falra kerülnek a fényvadászok házában. És mindenki boldog, hogy profi a vadász, és profi a kép-trófea, mely alkotóját, és a világ-egész egy részletét egyaránt dicséri…

Képek folyamatos fényben. Ég, föld, víz – a fény gyermekei. A sötétségből, az alaktalan Kháoszból léptek elő. Közülük az ég a legfontosabb, ahonnan a fény hozója is alábukott. Az ég maga a szabadulás. Hol csak esetlegesnek tűnően kandikál Fuchs Lehel képein; hol ember alkotta, épített keretek szabják ki, hogy jelenik meg nekünk; sokszor a megválasztott nézőpont a felfelé csodálkozást sugallja, imaszerűen, égre függeszti az optikát a művész; máskor annyira lekeretezett az ég is, hogy nyomasztó koporsófedélként hat reánk. Mert az éghez, a fényhez való viszonyunk, tulajdonképp a magunkhoz való, pillanatnyi viszonyunk is egyben. Hangulattól függ, mennyit engedünk belőle testünknek-lelkünknek.

A fény is! Miféle játékszer, miféle munkaeszköz! Egyes feltevések szerint az ókori ember másképp látott, másképp értékelte a színeket, a fényt végsősoron. Így lehetett a görögöknél galasios, azaz tejkék az ég, és bíbor a tenger. De ha víz alá bukunk, akkor is változnak a színek, felszín közeli pompától, a mélytengeri feketeségig. A tengeri ragadozó többféle vérszínt lát, attól függően, milyen mélyen ejti el zsákmányát. De mivel a színek viszonylagosak, a sötét-világos pontosabban leképezi a valóságot, nem is muszáj, színt lásson, mondjuk, egy cápa; és nem is muszáj, hogy színt mutasson a művész, mert a fekete-fehér, a fény-árnyék jobban hat, pontosabban betalál, mint a színkáprázat…

A végső anyagra kéredzkedő fotó, mely immár a kiállítótérben, vagy a kötetben hódít, örök fénybe ért. Állandóvá lett. Megeshet, nem pontos mása a valóságnak, főleg a színpontosság nehézségeire gondolva, de pontos mása a fénybe borostyánult pillanatnak. Egy megkomponált pillanatnak. A kompozíció nagy mestere Fuchs Lehel. Mindig annyit és úgy láttat az idegesítően töredékes valóságból, amennyivel meg tudja borzolni idegeinket. Mindig marad egy megválaszolatlan kérdés! Egy jel: halászháló, mentőöv, bója, siklóernyő. Egy tétovázásra ösztönző, vagy épp egy továbblódító miért? Mert Fuchs Lehel képei nem világmagyarázatok, nem kinyilatkoztatások, hanem felvetések, lehetőségek, olyan borostyánkövek, melyek az esendőségről, az esetlegességről, a véletlenről, a befejezhetetlenségről tesznek tanúbizonyságot, lezártságuk ellenére is, kémleljük akár az égen lopakodó, vadászgépként húzó felleget; vagy a tengerparti sziklák gyíkember- avagy taurus-alakzatát (ha a Marson készült volna a fotó, már több millió ufó-hívő pixelezné, szálazná szét!); vagy a lépcsőzetes kerítés mögül felszálló felhőfüstjeleket; vagy a kék-sárágba komponált fekete széket, melyet vagy elhagytak, vagy keresik épp… Abban bízunk, ahogy Fuchs Lehel is filmes láttatásról beszél, hogy érkezik valaki, aki leül a székre; hogy jön egy napozó, aki leteríti törölközöjét a hevült sziklákra, hogy nekilódul a siklóernyő, hogy elnyeríti magát a fövenyre loccsant pónifej.

Fuchs Lehel előszeretettel ütközteti a természetest az iparival; az épített erodáltságot, a természeti erodáltsággal; a direkt alakzatokat a valamit sejtető véletlenszerűséggel; a lebegést, az odatettséggel; az idő koptatta dolgokat az újszerűvel. Ezek a kompozíciós oppozíciók az amúgy is epikus horizontot továbbtágítják, de nemcsak történetirányban, hanem időben visszafelé is… És rájövünk, mert a művész ezt szándékoltan láttatja – ijesztő, hátra döbbentő az épített környezet és az ember veszendősége a táj állandóságában (Felhőutazók című kép); mi több, néha a táj állandóságába vetett hit is együtt porlad az emberivel (Képkapu című kép).

A fény és a víz, anyagi valóságuknak, kémiájuknak, fizikájuknak köszönhetően hullámtermészetű. A fény tömeggel bíró, súlytalan lényei – a fotonok. Az ő eposzuk, végtelen hullámzásuk –

a mi látható történetünk, orbis pictusunk… Ez a hullámritmus végigkísér minket az életen; mátrixtól a RIP feliratig, és ugyanez a hullámritmus végigdajkál minket Fuchs Lehel kiállításán – kerítés-tajték-tarajon egyensúlyozva, dombhajlásokon szörfözve, vízfodrokon csodalépdelve, kövezetmintán szökdösve, zilált halászháló-lejtésbe halként gabalyodva jutunk körbe és körbe, hogy átöleljük a tárlatot, újrajárjuk, beleszédüljünk, akár egy laterna magica centrifugájába a fény, és általa – a mozgásért, történésért epedő ember…

A kiállítást ezzel megnyitom.
 

FÜRKÉSZ CSILLOGÁS
Mese Fuchs Lehel képei elé

Elhangzott Fuchs Lehel Képek napsütésben című kiállításán; 2022. szeptember 16-án, pénteken, Vácott, a Madách Imre Művelődési Központ Átrium Galériájában

Csak egy festékmolekula vagyok. Talán zöld. De mindegy is, mert ahogy a többi molekula meséli, akik még tegnap kerültek a képre, s mára egymáshoz, egymásra száradtak, vagy beleszorultak a fehérbe menthetetlenül, ez könnyen megváltozhat. Lehet, kék és sárga voltam kezdetben, mint a mesében, s most átlényegülve, zöldként csalatok. A többi hasonló vagy ugyanolyan társammal egy köralakú börtönben laktunk, mígnem föl nem oldott minket egy csiklandós, nedves puhaság. Azt mondják a bölcsebbek: ecset a neve. Szóval ennek az ecsetnek a vizes hegyén repültem új sorsom felé. Aztán odakenődtem a fehér dűnék közé. A dűnék között nyomban továbbfolytam sorstársaimmal egy szikes tavacska irányába, ahol másféle molekulák elegyedtek. Éreztem, ahogy a fehér talaj szívna magába, de a kérlelhetetlen hegyi patak vélt célom felé gördített, ha volt célom egyáltalán. Mikor épp belefúltam volna színtársaim közé, hogy valami sötétebb keverékké ázzak össze én is, elcsípett az ecset hegye, s más tájak felé húzott. Ám mielőtt húzott volna, lendült egyet; számos társam aláhullt a fehér tájékon túli semmibe, én maradtam, hisz erősebben kapaszkodtam. Egy domb tetejét éreztem. De jobban kötődtem az ecsethez, mint a fehérhez. Sokan elmaradtak a laza, oda-odasurlódó száguldásban. Újabb dombot éreztem. Majd völgyben suhantam. Aztán megint egy meredély. Végül rácsapódtam én is valahányadik bucka tetejére. Egy kicsit lejjebb csúsztam, de kevés volt körülöttem a víz, a fehérség magába húzott. Ahogy körbenéztem, hasonló molekulákat láttam. Félig a tátongó pórusok közé szorulva, de volt olyan csoportozat is, amelynek egyik-másik tagja a fehérbe ágyazódott, a többi pedig egymáshoz és hozzájuk ragadva sötétebb tónust adott. Összességében a mi színünk köszönt vissza. Hasonló a hasonlónak őrül. Meg is nyugodtam valamelyest.

Egyes, sok helyet megjárt molekulák azt mesélték, vannak más színű vidékek is. Pirosas, kékes, szürkés, narancsos dombláncolatok, de sok helyütt megmaradt ez az idegesítő fehér valami, ami el akar emészteni minket, s amit papírnak hív az Is-ten, aki helyezget minket ide s tova. Mintha valami forma, alak bontakozott volna ki alattuk. A jobb megfigyelők azt rebesgették, a papíron lévő sok színű folt hasonlít ehhez az Istenhez. A még többet tudó, bölcs molekulatársak pedig a tevékenységet is megnevezték. Isten fest. Isten önmagát festi. Vagy legalábbis egy arcot formáz. Lehet, Isten oldalbordája keletkezik épp alant – tette hozzá a legfilozofikusabb színparány. Általában gyorsan süvítettek át a tájon, csak néha lett tétova az ecsetmozgás, olyankor többet láttak. De sohasem eleget. Biztosan nem véletlen van ez így… A véletlen nem véletlen – mondogattam magamban…

Néha egy fürkész csillogás állapodott meg fölöttem, már súgták is a kiokosodott többiek – ne félj, az egy szem. Isten szeme. Majd nedvességünk, lelkünk, felpárolog hozzá… Elemzi, jó helyen vagyunk-e, megfelel-e az összhatás. Mert nehogy azt higgyem, hogy itt, a papíron rögzített arc festett, zöldes szemében, mily magasztos helyre vetett a szándékolt véletlen!, végső formát nyertem. Még az is lehet, Isten iszonytató tagjai romhalmazzá, galacsinná gyűrnek minket, vagy uram bocsá’ szétszaggatnak, úgyhogy mégis van mitől félnem, de hogy belénk, ránk ken más színeket is az Alkotó, szinte bizonyos… Vagy vizet pöttyent az ecset végével ide, ami felold, és elsodor, aztán felitat valami fura anyaggal… Sokféle praktikát alkalmaz ez az Isten. Kedvence az özönvíz hozzánk mért változata… Eláraszt, felitat, elken és rétegel, összemos, elfolyat, lefolyat, pepecsel és pamacsol, spriccel és lazúroz, derít és sötétít… És mindennek mi isszuk meg a levét…

(- Szó szerint! – replikázott a létbizonytalan színek kórusa.) De tudd, ha a szemet formázod társaiddal, könnyen ki is törölhet, hogy a papír fehérje előcsillanjon, és életre keljen a festett tekintet… Ahhoz már túl régen került ide, torkolták le a bölcselkedőt a még bölcsebbek. Különben is, van itt a környékben két papírfehér tavacska, az lehet a szemragyogás…

***

Geológus – fényképész – festő – filmes.  Mind a négy, mélységesen tisztelve magát az anyagot, amivel dolgozik, legyen riolit tufa, fotó- vagy akvarellpapír, avagy celluloid; hozzájuk fény, víz, festék, no meg súlyos gondolat, szellemi konstrukciót épít, megért és átfogalmaz, szintetizálja a saját látásmódot, amivel hatni akar…

S ha mind a négy egy személyben van jelen az alkotóban?

Akkor áll a geológus a domborzat egyik kiemelkedésén. Végigpásztáz a vidéken. Meglesi szerkezetét, meglesi rejtelmeit, erővonalait. Évmilliókat fog át. S ha tiszteli a földtörténetet, nem tájat alakít, csak elemez, csak kihozza belőle, ami benne van; ami, áttételesen, a papírtájékban és a festőben közös metszet lehet. Akkor áll a fotós a fehér, papírhó-födte világ felett. Neki terra incognita ez a világ, amit megtölt; ezen ürességre álmodja rá belső fotóit, hozva létre a külső és belső valóság áttűnéseit. Akkor áll a festő a hideg papír felett/előtt. Egy akvarell-álom lehetséges bölcsője most a papír. Csak mozdulni kell! A gondolat rebbenése ecsetvonássá változik. És áll a filmes a moccanatlan nyugalom fölött, s érzi, saját belső lendületét kell majd átadja a képnek, mozgásban kell tartania a papírra száradó látványt… Nagyobb illúzió ez, mint maga a film!

Ecset, víz, festék, papír, ecset, festék, papír, víz, ecset, festék – gomolygás. A kívülálló, vagy mesénk apró, sodródó hőse csak véletlen-ösztönös mozgásokat lát, de a kéz, ahogy a papírhoz ér, a véletlen szánt szándékká nemesül. Tenger- és folyóparttá, faárnyékká, női háttá, viharos révbe ért motorcsónakká, földutak szétválásává, háztetőfoltokká, természetben bóklászókká. A finom bambuszerdős, marokkó játékos növényi hálózat és a masszívabb foltok kontrasztja kibillenti a szemlélődőt egyensúlyából. Mintha egy állandó ringásba, egymásba örvénylésbe szédülnénk. Minden bizonytalan, ingoványos; mert aminek lent kell lennie, az kissé megemelkedik, aminek biztosnak kell lennie, mással szervesül, mosódik össze. Aminek itt vagy ott kell lennie, az összhatás tekintetében itt vagy ott van, de mégsem, mert mintha ezek az akvarellek nekimennének a gravitáció kérlelhetetlenségének. Kövek lebegnek, levelek repesnek a szabadság bódulatában, utak mosódnak el, rögök táncolnak a levegőben, Aurora boreálisként zubog alá a fény az érhálózatként megfolyatott erdőfalat keretezve, önálló életre kelt foltok lebegnek a képmélységben, karcok hasítanak át a szemlélődő tudatán. Mennyi apró technika, mennyi nehézség, amit eltakar egy könnyed fátyol, egy párafolt, egy lebegés, egy finom ágrácsozat, egy színátmenet. Mindez a tökéletes összhatás érdekében. Olyan az egész, mintha egy varázskertben lépkednénk…

Egy kertben, amire teremtő fuvallatot lehel a művész: maga Fuchs Lehel.

Aki életre festette/keltette mesénk színmolekuláját is, a balgát, hogy a kis naiv, társaival egyetemben, elhiggye, a véletlen pöttyinti, keni őket a papírra, s perelhessen a festővel, esetlegesség dolgában…

És nem adja fel! Lépjenek csak oda a női arcképhez! Ha a fülükkel odahajolnak a zöld szem fölé,  ezt fogják hallani: keressenek, hátha megtalálnak, olyan zöldes szürke egyéniség vagyok, ha minden igaz! Igen, az egyik papírdűnén ott ragadtam. Véletlenül. Talán engem is meglátnak a többiek között. Ne csak az egészet figyeljék! Engem is! Engem is!

De, ne higgyenek neki! Az akvarell maga a tudatosság. Ahogy a véletlen hegyek sem véletlen gyűrődnek úgy, ahogy… S ahogy a kavicsmorzsa sem kér figyelmet a lánchegység részeként, mint tökéletesre csiszolt egyéniség…

S mielőtt mikroszkóppal, nagyítóval, hallókészülékkel kezdenénk itt körbejárni – a kiállítást gyorsan megnyitom…